Netocska/I.

Netocska
szerző: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, fordító: Szabó Endre
I.

II. →

I.

Apámra nem emlékszem. Meghalt, mikor én még csak két éves voltam. Anyám másodszor is férjhez ment. Ez a második férjhezmenetele szerelemből történt ugyan, mégis sok szomorúságot okozott neki. Mostohaapám muzsikus volt. Életsorsa nagyon különös, ő maga a legkülönösebb, legcsodálatraméltóbb mindazok közt, akiket valaha ismertem. Gyerekkorom első benyomásai közt ő annyira feltünt, hogy egész életemre kihatással volt. Hogy elbeszélésem megérthető legyen, legelőbb is elmondom az életrajzát. Mindazt, amit elmondok, később tudtam meg B. híres hegedűstől, aki fiatal korában közeli ismerőse és jó barátja volt mostohaapámnak.

Mostoha-apámat Jefimovnak hítták. Egy igen gazdag földesúr falujában született, fia volt egy szegény muzsikusnak, aki hosszú csavargásai után megtelepedett a földesúr birtokán és beállt annak a házi zenekarába. A földesúr nagy pompával élt és szenvedélyes barátja volt a zenének. Beszélték róla, hogy falujából soha sehova, még Moszkvába sem távozott s egyszer mégis ráadta magát, hogy néhány hétre valami fürdőre, külföldre utazzék, csak azért, hogy meghallhasson egy híres hegedűművészt, aki a lapokban megjelent hirdetések szerint azon a fürdőn három hangversenyt szándékozott adni. A földesúrnak meglehetősen jó erőkből álló zenekara volt, amelyre csaknem minden jövedelmét elköltötte. Ebben a zenekarban az én mostoha-apám klarinétos volt. Huszonkét éves volt, mikor megismerkedett egy különös emberrel. Élt ugyanabban a kerületben egy gazdag gróf, aki annyit költött a házi színházára, hogy egészen tönkrement. Ez a gróf elbocsátotta a zenekara karmesterét, egy olasz születésű embert, elbocsátotta pedig rossz magaviselet miatt. A karmester valóban haszontalan ember volt. Mikor elkergették, teljesen elaljasult, csatangolt a falusi traktérokban, leítta magát, időnkint könyöradományokat kéregetett és már az egész kormányzóságban sehol sem birt alkalmaztatást kapni. Ezzel az emberrel barátkozott meg az én mostoha-apám.

Ez a barátság megmagyarázhatatlanul különös volt, mert senki sem vette észre, hogy mostoha-apám viselkedése valamennyire is megváltozott volna abban a tekintetben, hogy pajtását utánozta volna s még maga a földesúr is szemet hunyt később erre a barátkozásra, bár eleinte megtiltotta, hogy mostoha-apám az olasszal pajtáskodjék.

Végre a karmester váratlanul meghalt. Úgy lelték meg holttestét a parasztok egy gátnak a gödrében. Nyomozást indítottak s ennek következtében kitünt, hogy gutaütéstől halt meg a szerencsétlen. Ami holmija maradt, az a mostoha-apámnál volt, ez pedig rögtön bizonyítani tudta, hogy teljes joga van a hátrahagyott holmikhoz: a megboldogult sajátkezűleg kiállított írást hagyott, melyben halála esetére minden vagyonkáját Jefimovra testálta.

A hagyaték állt egy fekete frakkból, melyet a megboldogult gondosan őrizgetett, mert mindig remélte, hogy alkalmazást kap, aztán egy hegedűből, mely külsőleg egész közönségesnek látszott. Ezt az örökséget senki meg nem támadta. Hanem bizonyos idő multán megjelent a grófi zenekar első hegedűse a grófnak egy levelével. A levélben a gróf azt kérte: beszélnék rá Jefimovot, hogy adja el az olasz után maradt hegedűt, melyet nagyon szeretne a gróf a zenekara számára megszerezni. Háromezer rúbelt kínált a hegedűért és hozzátette, hogy már többször küldött Jefimov Jegorhoz a vásár megkötése dolgában, de az makacsul visszautasította az ajánlatot. A gróf azzal végezte levelét, hogy a hegedűért kínált ár teljesen megfelelő, hogy nem szándékozik azt semmivel sem megszerezni, s a Jefimov nyakasságában csak sértő gyanakodást lát, mintha a gróf fel akarná használni az ő egyűgyűségét és a dologhoz nem értő voltát, kéri tehát, hogy efelől világosítsák fel Jefimovot.

A földesúr rögtön hivatta mostoha-apámat.

- Miért nem akarod azt a hegedűt eladni? - kérdezte tőle - nincs neked arra semmi szükséged. Kapsz háromezer rubelt, ez egészen megfelelő ár és helytelenül gondolkozol, ha azt hiszed, hogy többet kaphatsz érte. Hiszen csak nem fog téged a gróf megcsalni.

Jefimov azt felelte, hogy ő a grófhoz nem megy, de ha odaküldik, hát az már a földesúr jogában áll; a grófnak ő a hegedűt nem adja el, de ha erre ráerőszakolják, hát az megint csak hatalmában van a földesúrnak.

Világos, hogy ezzel a feleletével a földesúr lelkületének legérzékenyebb húrját érintette. A földesúr t. i. mindig büszkén mondogatta, hogy ő tud bánni az ő zenészeivel, mert azok egytől-egyig igazi művészek s ennek következtében az ő zenekara nemcsak a grófénál különb, hanem a fővárosiaknál sem rosszabb.

- Jól van, - válaszolt a földesúr, - megírom a grófnak, hogy nem akarod eladni a hegedűt, mert - nem akarod, mert neked teljes jogod van eladni vagy el nem adni, jó lesz? De most már én kérdezem tőled, hogy minek neked az a hegedű? Hiszen te klarinetista vagy, már ha nem is valami elsőrendű. Add el nekem! Én adok neked érte háromezret. (Ki hitte volna azt, hogy az olyan hangszer!)

Jefimov elmosolyodott.

- Nem, uram, magam jószántából én azt el nem adom, - felelt, - persze, ha ön parancsolja...

- Hát hatalmaskodom én terajtad? Kényszerítelek én téged valamire is? - kiáltott rá a földesúr türelmét vesztve, annyival is inkább, mert a beszélgetés a grófi muzsikus előtt folyt le, aki e jelenet után arra következtetett, hogy a földesúr zenekarának tagjai nem valami irigylésre méltó helyzetben vannak. - Takarodj ki, hálátlan! Látni sem akarlak többet! Hová lennél te én nélkülem a te klarinétoddal, melyet nem is tudsz jól fújni? Pedig te nálam jól el vagy látva, eszel-iszol, van rendes ruhád, még fizetést is kapsz; jól bánnak veled, mint művésszel, de te ezt be nem látod, nem érzed. Lódulj hát ki innen, ne ingerelj jelenléteddel!

A földesúr mindenkit elkergetett magától, akire megharagudott, mert maga is félt a hevességétől. A "művészekkel" pedig - amint muzsikusait nevezte - éppen nem akart szigorúan bánni.

A vásárból nem lett semmi s úgy látszott, hogy ezzel véget is ért a dolog, de egy hónap mulva a grófi hegedűs rettenetes dologra vetemedett: a maga felelősségére feljelentette mostoha-apámat, azt bizonyítva, hogy az olasz halálának okozója mostoha-apám, aki azzal az aljas szándékkal ölte meg az olaszt, hogy rátehesse a kezét annak gazdag hagyatékára. Bizonyítgatta, hogy a végrendelkező írást kierőszakolta az olasztól és azt mondta, hogy állítása bizonyítására tanukat is tud állítani. Sem a gróf kérése és csillapítása, sem a mostoha-apám érdekében fellépő földesúr intései meg nem ingathatták a feljelentőt eltökélt szándékában. Felhozták neki, hogy a megboldogult karmester holttestének orvosi vizsgálata rendben történt meg, hogy a feljelentő a valószínűség ellen törtet - talán csupa személyes gyűlölködésből és bosszúból azért, hogy nem juthatott az értékes hegedű birtokába, melyet az ő számára akartak megvenni. A zenész megmaradt a magáénál, esküdözött, hogy neki igaza van, bizonyítgatta, hogy a gutaütés nem részegségtől, hanem mérgezéstől származott és ujabb orvosi boncolást követelt. Állításai első tekintetre komolyaknak látszottak. Természetes, hogy az eljárást megindították. Jefimovot elfogták és a városi börtönbe zárták. Megkezdődött a nyomozás, mely iránt az egész kormányzóság érdeklődött. Az eljárás gyorsan ment s a vége az lett, hogy a muzsikus feljelentése alaptalannak bizonyult. Ezért méltó büntetést szabtak ki rá, de ő végtülön-végig megmaradt a magáé mellett és esküdözött, hogy neki van igaza. Végre mégis beismerte, hogy nincsenek bizonyítékai, hogy eddigi bizonyítékait maga találta ki, s hogy mikor e bizonyítékait összeállította, ő feltevésekből, találgatásokból indult ki, mert még most, a második eljárás után is, mikor Jefimov ártatlansága teljesen bebizonyult, ő nem tágított attól a mély meggyőződésétől, hogy a szerencsétlen karmester halálának okozója Jefimov, ámbár meglehet, hogy nem méreggel ölte meg azt, hanem valami más módon. De a büntetést nem hajthatták végre a hegedűsön, mert váratlanul megbetegedett, agyvelő-gyuladást kapott és a fogház kórházában meghalt.

A földesúr az egész eljárás alatt igen nemesen viselte magát. Úgy gondoskodott mostoha-apámról, mintha az neki édes fia lett volna. Többször felkereste a börtönben, vigasztalta, pénzt adott neki, kitűnő szivart hordott neki, mikor megtudta, hogy Jefimov szeret dohányozni s mikor ezt felmentették, az egész zenekar számára vendégséget adott. A földesúr úgy tekintette Jefimov ügyét, mintha az az egész zenekar ügye lett volna, mert igen megbecsülte zenészei jó magaviseletét, ha másképpen nem, hát legalább azok tehetségeikhez mérten.

Elmult egy egész esztendő, mikor egyszerre csak az a hír terjedt el a kormányzóságban, hogy valami híres hegedűművész érkezett hozzánk, valami francia, aki átutazóban néhány hangversenyt fog adni. A földesúr mindent elkövetett, hogy valahogy magához, vendégül kapja a franciát. A dolog jó kerékvágásba jutott: a francia megígérte, hogy eljön. Már minden készen volt, meg volt híva csaknem az egész kerület - mikor egyszerre csak váratlan fordulat állt be.

Egy reggel jelentették, hogy Jefimov eltünt, nem tudni: hova. Keresték, de hasztalanul. A zenekar meg volt szorulva: nem volt klarinétosa; s ekkor, vagy három nap mulva a Jefimov eltűnése után levelet kap a földesúr a franciától, melyben az fenhéjázóan visszautasítja a meghívást, megjegyezvén mellékesen, hogy óvatosabb lesz a jövőben érintkezésbe lépni olyan urakkal, akik saját zenekart tartanak, mert kellemetlen igazi művészt olyan ember rendelkezése alatt látni, aki a dologhoz nem ért, felhozza végül állítása bizonyítására a Jefimov esetét, aki valódi művész és a legkiválóbb hegedűs mindazok közt, akikkel eddig Oroszországban találkozott.

A levél elolvasása után a földesúr nagyot bámult. Lelke mélyéig el volt keseredve. Hogyan? Jefimov, ugyanaz a Jefimov, akiről ő úgy gondoskodott, az a Jefimov oly kíméletlenül, lelkiismeretlenül leszólta, megrágalmazta őt egy európai művész, tehát olyan ember előtt, akinek véleményét ő oly nagyra becsüli. Más tekintetben is érthetetlen volt az a levél: azt tudatták abban a levélben, hogy Jefimov igazi nagy tehetségű művész, hegedűs, hogy nem tudták felfedezni annak a valódi hivatását és más hangszer kezelésére kényszerítették. Mindez annyira meglepte a földesurat, hogy rögtön elhatározta a városba utazni, találkozni ott a franciával, de ekkor a gróftól kapott levelet, aki őt sürgősen hívta magához, értésére adván, hogy tudja az egész dolgot, hogy a francia virtuóz éppen nála van most Jefimovval együtt s hogy ő felháborodva az utóbbi szemtelen szószátyárkodásán, meghagyta annak visszatartását s végül, hogy a földesúr jelenlétére okvetlenül szükség van már azért is, mert Jefimov vádaskodása őt, a grófot is közelről érinti; a dolog nagyon fontos és mentől hamarább végire kell járni.

A földesúr rögtön útrakelvén a grófhoz, nyomban megismerkedett a franciával, elmondta mostoha-apám egész történetét, hozzátévén, hogy ő nem sejt Jefimovban olyan roppant nagy tehetséget, hogy ellenkezőleg: Jefimov ő nála igen rossz klarinetista volt s hogy ő most hallja először azt, hogy Jefimov - hegedűs. Megemlítette még, hogy Jefimov szabad ember, nem jobbágy, teljes szabadságot élvezett és bármikor is szabadon távozhatott volna a zenekarból, ha ott rosszul érezte volna magát. A francia meg volt lepetve. Behivatták Jefimovot, akire alig lehetett ráismerni; rátartian viselkedett, gúnyosan felelgetett és annál maradt, hogy ő igazat mondott a franciának. A grófot ez rendkívül felbőszítette s azt mondta mostoha-apámnak, hogy az semmirekellő szószátyár és méltó a legszégyenletesebb büntetésre.

- Sohse tessék nyugtalankodni, méltóságos uram, jól ismerem én már önt, - felelt mostoha-apám - az ön jóvoltából alig kerültem el a főbenjáró büntetést. Tudom, hogy kinek az uszítására jelentett fel engem Nicoforücs Elek, az ön volt zenésze.

A gróf e szörnyű vádaskodásra magánkívül volt a dühtől. Alig bírta magát összeszedni; jelen volt akkor a teremben egy hatósági személy is, akinek a gróffal valami dolga volt s ez kijelentette, hogy ő ezt nem hagyhatja következmények nélkül, hogy a Jefimov sértő gorombáskodása gonosz, igazságtalan vád és ráfogás, alázatosan kéri tehát az arra való engedelmet, hogy Jefimovot azonnal, a gróf házában elfogathassa. A francia fel volt háborodva s kijelentette, hogy neki megfoghatatlan, ez a fekete hálátlanság. Erre az én mostoha-apám mérgesen azt felelte, hogy jobb neki a büntetés, a törvény elé való állás, vagy akár a bűnügyi eljárás is, mint az az élet, amelyen ő idáig a földesúr zenekarában átesett, ahonnan nagy szegénysége miatt nem távozhatott mindezideig, - s e szavak után az őt letartóztató őrrel együtt kiment a teremből. Bezárták a ház egy külön szobájába és megfenyegették, hogy a holnapi nap bekísérik a városba.

Éjfél tájon kinyílt a letartóztatott szobájának ajtaja. Bement hozzá a földesúr. Hálókabátban, papucsban volt s kezében lámpást tartott. Úgy látszik: nem tudott elaludni és kínos érzetek késztethették arra, hogy ebben az időben ágyából kikeljen. Jefimov nem aludt és meglepetten nézett a jövevényre. Ez letette a lámpást és izgatottan ült le Jefimovval szemben egy székre.

- Jegor, - szólt hozzá - miért bántottál te meg engem annyira?

Jefimov nem felelt. A földesúr megismételte kérdését; szavaiban valami mély érzelem, valami különös szomorúság rezgett.

- Hát a jó Isten tudja, uram, hogy miért bántottam meg, - felelt mostoha-apám egyet hadarintva a kezével; - úgy látszik: az ördög vitt rá. Magam sem tudom, hogy ki vett rá engem erre. No, nem lehet nekem önnél élni, nem lehet... Az ördög kerített engem a hatalmába.

- Jegor! - kezdte újra a földesúr, - jer vissza hozzám, megbocsátok, mindent elfelejtek. Te leszel első muzsikusom, sokkal több fizetést kapsz, mint a többi...

- Nem, uram, nem! ne is beszéljen! Én önnél nem élhetek. Mondtam már, hogy az ördög kerített hatalmába. Felgyujtom az ön házát, ha ott maradok; néha olyan búbánat fog el, hogy jobb lett volna, ha soha sem jöttem volna erre a világra. Most már nem felelhetek magamért; jobb, ha békét hagy nekem, uram. Azóta vagyok így, mióta azzal az ördög-adtával megbarátkoztam...

- Kivel? - kérdezte a földesúr.

- Hát azzal, aki úgy döglött meg, mint a kutya, aki elől eltünt a világ, az olasszal.

- Ő tanított meg tán hegedülni, Jegoruska?

- Igen. Sokra megtanított ő engem - vesztemre. Bárcsak sohse láttam volna.

- Tán ő is nagy mestere volt a hegedűnek, Jegoruska?

- Nem; ő maga nem sokat értett hozzá, de jól tanított. Én magamtól tanultam; ő csak mutogatta nekem a fogásokat, de inkább száradt volna el a kezem, hogysem tőle tanuljak. Most magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Próbálja csak kérdezni, uram: "Jegoruska, mit kívánsz, mindent megadok neked", - hát én erre nem tudok választ adni, uram, még pedig azért, mert magam sem tudom: mit szeretnék. Másodszor is azt mondom, uram, hogy jobb, ha békét hagy nekem. Olyat fogok én elkövetni, amiért jó messzire küldenek s azzal vége!

- Jegor! - szólt a földesúr néhány percnyi szünet után, - én így nem hagyhatlak el. Ha nem akarsz nálam szolgálni, menj el; szabad ember vagy, nem tartóztathatlak; de most nem megyek így el tőled. Játsszál nekem valamit a hegedűdön, Jegor, játsszál! Az Istenért, tedd meg. Nem parancsolom én ezt neked, értsd meg, nem kényszerítelek én téged; könyörögve kérlek: játszd el nekem azt Jegoruska, amit a franciának játszottál! Vigasztald meg a lelkemet! Te makacs vagy, én is makacs vagyok; nekem is megvan a magam akaratossága, Jegoruska. Én megértelek téged, érts meg te is engem. Nem akarok élni sem addig, míg a magad jószántából el nem játszod azt, amit a franciának játszottál.

- No jól van! - felelt Jefimov. - Megfogadtam, uram, hogy soha ön előtt - éppen ön előtt - játszani nem fogok, de most a szívem mást gondolt. Játszom hát önnek, de először és utoljára; ezenkívül ön engem soha többé nem fog hallani, uraim, még ha ezer rubelt tenne is le érte.

Felvette a hegedűjét és játszani kezdte az ő orosz dal-változatait. B. azt mondta, hogy ezek a változatok az ő első és legsikerültebb hegedűre való darabjai s hogy ő soha semmit nem játszott olyan jól és oly ihlettséggel. A földesúr, aki különben sem tudta közömbösen hallgatni a zenét, zokogva sírt. Mikor a játékának vége volt, felállt a székről, kivett háromszáz rubelt, odaadta azt mostohaapámnak és így szólt:

- Most aztán menj, ahova akarsz, Jegor. Kieresztelek innen, a többit majd rendbe hozom a gróffal; de jól értsd meg, amit mondok: soha többé te énvelem ne találkozzál. Te előtted széles az út s ha összejövünk benne, hát az neked is, nekem is kellemetlen volna! No, Isten veled! Várj csak! Még egy, csak egy jó tanácsot adok neked útravalóul: ne igyál, hanem tanulj, tanulj mindig és el ne bízd magadat! Úgy beszélek veled, mint apa a fiával. Vigyázz hát, még egyszer mondom, vigyázz magadra és tanulj, kerüld a poharazást s ha bánatodban (mert bánatod lesz elég) mégis a pohár fenekére néznél, akkor vége mindennek, elvisz az ördög mindent s te is valahol az árokban pusztulsz el, mint az olasz. No, most Isten veled!... Megállj: csókolj meg!

Megcsókolták egymást és mostoha-apám szabaddá lett.

Alig nyerte vissza szabadságát, az volt az első dolga, hogy a legközelebbi kerületi városban elitta a háromszáz rubelt, eközben barátságot kötött a leghitványabb, legtoprongyosabb, dorbézoló társasággal, s azzal végezte, hogy garas és minden segedelem nélkül maradván, kénytelen volt belépni egy kóbor színésztársulat hitvány zenekarába, hol az első - és valószínűleg az egyetlen hegedűt játszotta. Mindez nem igen illett bele az ő első terveibe, melyek arra irányultak, hogy mentől előbb Pétervárra juthasson s ott tanulhasson, hogy valami jó helyet kapva, tökéletes művésszé képezhesse ki magát. De a kis zenekarban rosszul érezte magát. A kóbor színésztársulat igazgatójával hamarosan összeveszett és azt otthagyta. Végkép kétségbeesve, olyasmire adta magát, ami önérzetét mélyen megsebezte. Levelet írt a többször említett földesúrnak, leírta helyzetét és pénzt kért tőle. A levél meglehetős önérzetes hangú volt; de feleletet nem kapott rá. Erre második levelet írt, melyben a legmegalázkodóbb hangon a földesurat jótevőjének és a művészetek igazi megértőjének nevezve, még egyszer arra kérte, hogy segítsen rajta. Végre megjött a felelet. A földesúr küldött neki száz rubelt meg néhány sort, melyet az inasával íratott s amelyben intette, hogy a jövőben ne is próbálja meg a levélírást. A pénzt megkapva, mostoha-apám rögtön Pétervárra akart menni, de adósságai kifizetése után oly kevés pénze maradt, hogy az elutazásra gondolni sem lehetett. Megint vidéken maradt, megint beállt valami vidéki zenekarba, aztán megint nem birt ott megmaradni, s ilyen módon egyik helyről a másikra vetődve, s azalatt mindig a Pétervárra való utazással évődve, teljes hat évet töltött el a vidéken. Végre valami ijedelem szállta meg. Kétségbeesetten vette észre, hogy mennyi kárt szenvedett az ő talentuma a vég nélkül való kolduskodó élettől s egy nap otthagyta az igazgatóját, fogta a hegedűjét és csaknem koldulva megérkezett Pétervárra. Ott valami padlás-szobában helyezkedett el és ekkor találkozott először B.-vel, aki éppen akkor érkezett vissza Németországból s aki szintén valami pályát akart magának biztosítani. Hamarosan megbarátkoztak és B. még most is megindulással emlékezik vissza erre az ismeretségre. Fiatalok voltak, eltelve mindketten nagy reményekkel, mindketten egy és ugyanazon céllal. De B. még egészen első fiatalságát élte; eddig még nem sokat szűkölködött, nem érte még sok szomorúság; ezenkívül ő mindenekelőtt német volt, s mint ilyen makacsul, rendszeresen erejének teljes tudatában tört célja felé, csaknem előre kiszámítva, hogy mire fogja vinni, - barátja pedig már harminc éves volt, már sokat fáradozott, tűrt és szenvedett, elvesztette türelmét, régi, egészséges energiáját, mikor teljes hét évig a betevő falatért kellett csavarognia a vidéki színészetnél és a földesurak zenekarában. Csak az egy örökös megingathatatlan gondolat tartotta benne a lelket, hogy kikecmeregjen valahogy tűrhetetlen helyzetéből, egy kis pénzt kuporgasson össze és Pétervárra juthasson. De ez a gondolat is homályos volt, inkább valami el nem riasztható benső ösztön, mely évek multával elvesztette első világosságát még magának, Jefimovnak a szemében is s mikor ő Pétervárott megjelent, már akkor csaknem öntudatlanul, valami örökös kívánságnak, ez utazás át meg átgondolásának régi, örökös szokásából cselekedett, már maga sem tudván, hogy mit fog csinálni a fővárosban. Entuziazmusa ideges, epés, szaggatott volt, mintha maga-magát akarta volna vele áltatni és arra biztatni, hogy még nem apadt ki belőle a régi erő, a régi hév, az első ihletettség. Ez a szakadatlan felindultság meglepte a hidegvérű, methodikus B.-t; elvakult mostoha-apám lelkendezésétől és úgy üdvözölte őt, mint a jövő nagy zenészét. Nem is tudta barátja jövőjét másképen elképzelni. Hanem aztán nemsokára kinyiltak a B. szemei és teljesen megértette mostoha-apámat. Világosan látta, hogy mindez a tevés-vevés, hév és türelmetlenség nem egyéb, mint az elkallódott tehetségre való visszaemlékezés öntudatlan kétségbeesése, hogy ez a tehetség talán már a kezdetén sem volt olyan nagy, hogy túlsok volt az elfogultság, a felesleges önérzet, az önmagával való eltelés, a féktelen képzelődés, a lángeszűségről való szakadatlan ábrándozás. "De - mondogatta B. - lehetetlen volt meg nem csodálni az én barátom furcsa természetét. Előttem folyt le kétségbeesett, lázas küzdelme görcsösen megfeszített akarata és benső tehetetlensége közt. A szerencsétlen ember teljes hét évig annyira el volt telve jövendő nagy dicsőségének ábrándjával, hogy észre sem vette, mennyire elvesztette művészetünknek kezdetleges elemeit, elvesztette művészetünk kezdetleges mechanizmusát is. Ezalatt pedig rendetlen képzelődésében a jövőre nézve percről-percre a legóriásibb terveket szövögette. S nem elég, hogy elsőrendű lángész, a világ egyik legelső hegedűse akart lenni; nem elég, hogy ilyennek is tartotta magát, ezenfelül még zeneszerző is akart lenni, holott fogalma sem volt a kontrapontról. De leginkább meglepett az, tette hozzá B. - hogy ebben az emberben, ellenére az ő teljes tehetetlenségének, a technikai művészetet illető igen csekély ismeretének, igen mély, igen világos és - mondhatni - ösztönszerű érzék volt a művészet iránt. Oly erősen érezte és értette azt magában, hogy nem csodálható, ha a maga megismerésében megtévelyedett és mélyen értő, ösztönszerű mű-kritikus helyett a művészet felkent papjának, lángésznek tartotta magát. Néha sikerült neki az ő bárdolatlan, egyszerű, minden tudomány híján való szavaival olyan mélyreható igazságokat mondani, hogy én csak nagyot néztem, s nem birtam megérteni: milyen módon jött ő rá ezekre, mikor soha semmit sem olvasott, nem tanult s én a magam tökéletesítésében nagyon sokat köszönhetek neki, - tette hozzá B. - neki és az ő tanácsainak. "Ami engem illet, - jegyezte meg B. - hát én magam felől nyugodt voltam. Én is szenvedélyesen szerettem a magam művészetét, bár mindjárt az elején felismertem az én rendeltetésemet, azt, hogy nekem nagy igényeim nem lehetnek, hogy én voltaképen csak napszámosmunkát végezhetek a művészetben, hanem azért dicsekszem azzal, hogy nem fecséreltem el azt, amit a természettől ajándékul kaptam, hanem ellenkezőleg: meggyarapítottam százszorosan s ha játékomban dícséretre méltónak tartják a pontosságot, megcsodálják a kidolgozott mechanizmust, hát mindezt én szakadatlan, ernyedetlen fáradozásaimnak, tehetségem világos felismerésének, önkéntes szerénységemnek, s a rátartiság, a korai megelégedettség és önteltség természetes következményeképen jelentkező henyeség ellen való küzdésemnek köszönhetem".

B. igyekezett jó tanácsokat adni barátjának, akinek eleinte annyira alája rendelte magát, hogy ezzel csak hiába mérgesítette. Kezdtek egymástól elhidegülni. B. mihamar tapasztalta, hogy barátján egyre jobban erőt vesz az apáthia, szomorkodás és unalom, hogy felbuzdulásának rohamai egyre ritkábban jelentkeznek s hogy mindezek után valami sötét, emberkerülő zárkozottság következett. Végül kezdte elhanyagolni Jefimov a hegedűjét is, néha hetekig nem nyúlt hozzá. Végleges elzüllése közel volt s mihamar beleesett minden hibába. Amitől a földesúr óvta volt, az bekövetkezett: szertelen ivásnak adta magát. B. rémülve látta ezt; rábeszélései nem használtak, de nem is igen mert szólni. Jefimov lassankint a legszélsőbb cinizmusig ment: egy cseppet sem restelte, hogy a B. zsebére élt, sőt úgy tett, mintha ehhez neki teljes joga lett volna. Eközben a megélés forrásai kiapadtak; B. valahogy csak megéldegélt, leckéket adott vagy muzsikált a kupecek, a németek, a szegényebb hivatalnokok esti mulatságain, akik keveset ugyan, de valamit mégis fizettek. Jefimov, mintha észre sem vette volna, hogy barátja szükségben van: komoran szólt hozzá, de néha egész héten át egy szóra sem érdemesítette. B. egyszer a lehető legbékésebb hangon azt mondta neki, hogy nem ártana, ha nem hanyagolná el annyira a hegedűjét; erre Jefimov megharagudott s kijelentette, hogy soha ő többé kezébe nem veszi a hegedűjét, de olyan hangon, mintha azt képzelte volna, hogy térdenállva fogják kérni kijelentése visszavonására. Máskor meg társra lett volna szüksége B.-nek, hogy egy esti mulatságon játsszanak és felszólította erre Jefimovot. Ez a felszólítás Jefimovot dühbe borította. Mérgesen jelentette ki, hogy ő nem utcai hegedűs s nem vetemedik annyira, mint B., aki lealacsonyítja a nemes művészetet azzal, hogy hitvány kézműveseknek játszik, akik nem értik meg művészetét és tehetségét. B. erre egy szót sem felelt, de Jefimov elgondolkozva ezen a felszólításon azalatt, míg barátja muzsikálni menvén, távol volt, megállapította, hogy ez csak célzás volt arra, hogy ő a B. zsebére él és hogy próbálna már ő is pénzt keresni. Amint B. hazajött, Jefimov szemrehányást tett neki aljas eljárásáért s kijelentette, hogy tovább egy percig sem marad vele. Tényleg el is tűnt valahová vagy két napra, de a harmadik napon megjelent, mintha semmi sem történt volna és tovább folytatta eddigi életmódját.

B.-t csak az eddigi megszokás és barátság, meg a vesztének indult ember iránt érzett részvéte akadályozta abban a szándékában, hogy véget vetve ennek a képtelen állapotnak, egyszersmindenkorra elváljék a barátjától. No de végre is elváltak. B.-re rámosolygott a szerencse: sikerült egy erős pártfogót szerezni és egy fényes hangversenyt adni. Ekkor már kiváló művész volt és gyorsan növekedő híre révén alkalmaztatást kapott az opera-szinház zenekarában, ahol igen gyorsan megérdemelt sikert ért el. Elválásuk alkalmával B. pénzt adott Jefimovnak és könnyezve könyörgött neki, hogy térjen a jó útra. B. most is különös érzéssel emlékezik rá vissza; a Jefimovval való ismeretségét ifjúkora legmaradandóbb emlékének tartja. Együtt kezdték pályájukat, hévvel szerették egymást s Jefimovnak még oly különcsége, még oly nyers, szembeszökő fogyatkozásai mellett is egyre szorosabbra fűződött köztük a barátság. B. megértette őt, keresztül látott rajta és előre látta, hogy mi lesz mindennek a vége. Elválásukkor összeölelkeztek és sírva fakadtak. Jefimov zokogó sírása közben kijelentette, hogy ő szerencsétlen, elveszett ember, hogy ő azt már régen tudta s csak most látta be az ő menthetetlen vesztét.

- Nincs nekem semmi tehetségem! - végezte be, elhalványodva, mint a holt.

B. nagyon meg volt hatva.

- Nézd csak, Petrovics Jegor, - mondotta neki - mi lesz belőled? Vesztedbe rohansz a te kétségbeeséseddel; nincs benned kitartás, nincs férfiasság. Most, elkeseredésedben azt mondod, hogy nincs tehetséged. Nem igaz! Biztosítalak, hogy van neked tehetséged. Van bizony! Látom én ezt már abból is, hogy miképen érzed és érted te a művészetet. Bebizonyítom a te életeddel is. Hiszen elmondtad nekem a korábbi életedet. Akkor is ilyen öntudatlan kétségbeesés látogatott téged. A te első tanítód, az a különös ember, akiről oly sokszor beszéltél nekem, elsőül ébresztette fel benned a művészet iránti szeretetet és felfedezte benned a tehetséget Ezt te akkor éppen olyan erősen és súlyosan érezted, mint érzed most. De magad sem tudtad, hogy mi történik veled. Nem bírtál megmaradni a földesúr házánál s magad sem tudtad, hogy mit szeretnél hát. Tanítód nagyon korán halt meg. Nem hagyott rád egyebet, mint homályos vágyat s ami fő: nem világosított fel magad felől. Érezted, hogy más útra kell térned, sokkal szélesebb útra, hogy más cél várakozik reád, de nem tudtad, hogy mit kellene cselekedned és elbúsultodban meggyűlöltél mindent, ami akkor körülvett. Szegénységben és szűkölködésben eltöltött hat éved nem veszett kárba; tanultál, elmélkedtél, megismerted magadat és erődet, most már érted a művészetet és a te rendeltetésedet, kedves barátom: türelem és férfiasság kell mindehhez. Terád sokkal irigylésreméltóbb sors vár, mint énrám, mert te minden tekintetben százszor különb művész vagy, mint én; de bárcsak tizedrésznyi kitartásod volna, mint van nekem. Tanulj és ne igyál, - mint a te jó földesurad mondta - s ami fő: kezdj mindent az elején, az ábécén. Mi bánt téged? A szükség, a szegénység? De a szükség és szegénység segítik a művészt a kiképződésben. Ezek elválhatatlanok a kezdettől. Most te még senkinek sem kellesz, senki ügyet sem vet reád, ilyen a világ folyása. Várj csak, majd másképen lesz ez, ha felismerik, hogy tehetség van benned. Irigység, kicsinyes hitványság, de főképen az ostobaság jobban fognak bántani, mint a szegénység. A tehetségnek rokon-érzésre van szüksége, szüksége van arra, hogy megértsék s majd meglátod: micsoda pofák vesznek majd körül, mihelyt csak kissé megközelíted célodat. Semmibe sem vesznek, lenézik azt, amit nehéz munkával, nélkülözéssel, koplalással, álmatlan éjszakákkal dolgoztál ki magadban. Azok a te jövendő kartársaid nem fognak téged bátorítani, vígasztalni; nem fogják észrevenni azt, ami benned szép és igaz, de kárörömmel kapnak minden hibádon, éppen azt fogják emlegetni, ami benned fogyatékosság, amiben megtévedsz s a hidegvérűség és lenézés kárörömével fogják ünnepelni minden botlásodat (mintha valaki ment lehetne a botlásoktól!), csakhogy te kevély, gyakran oktalanul gőgös vagy és megsérted a semmiségek hiúságát s akkor jaj neked! magadra maradsz, ők pedig sokan lesznek ellened, megkínoznak tű-szúrásaikkal. Ezt már én is érezni kezdem. Szedd hát össze már egyszer magadat! Hiszen nem vagy te olyan végképen szegény, megélhetsz, ne vesd meg a közönséges munkát, vágj fát, mint vágtam én a szegény kézművesek esti mulatságain. De te türelmetlen vagy, betege a türelmetlenségednek, kevés benned az egyszerűség, sokat ravaszkodol, sokat töprengel, sok dolgot adsz a fejednek; szavakkal vakmerő vagy, de megijedsz, ha kezedbe kell fogni a hegedű-vonót. Hiú vagy, de kevés a bátorságod. Légy hát bátrabb, várj, tanulj s ha nem bízol erődben, hát bízd magad a talán-ra; hiszen van benned elég hév és érzés. Talán célt érsz s ha nem, azért mégis csak indulj el arra a talán-ra: veszteni semmi esetre sem fogsz, mert a lehető nyeremény igen nagy. Ez a mi talán-unk, kedves barátom, - nagy dolog ez!

Jefimov mély megilletődéssel hallgatta volt kenyeres pajtását, s mentől tovább beszélt az, annál inkább eltünt arcáról a halványság; a halványság helyét pirosság foglalta el; szemei a nekibátorodás és reménység szokatlan tüzétől csillogtak. Ez a szemek nekibátorodása mihamar átment bizakodásba, aztán a szokott merészségbe s végül, mikor B. beszédét elvégezte, Jefimov már szórakozottan, türelmetlenül hallgatta. Hanem azért hevesem megszorította a kezét, köszönetet mondott neki és szokása szerint a maga lebecsüléséből s kétségbeeséséből hirtelen átcsapott a legnagyobb gőgösségbe és vakmerőségbe, elbizakodva jelentette ki, hogy ne aggódjék barátja az ő sorsa miatt, tudja ő: miképen kell sorsát intézni, hogy reménysége szerint nemsokára ő is talál pártfogót, hangversenyt fog adni s akkor egy csapásra hírt is, pénzt is szerez magának. - B. vállat vont, de nem mondott ellent volt pályatársának és elváltak, de persze nemsokára. Jefimov hamarosan elköltötte a kapott pénzt, eljött másodszor is kérni, aztán negyedszer, aztán tizedszer, végre B. türelmét vesztve elbújt előle. Ettől kezdve Jefimovnak nyoma veszett.

Elmult néhány év. Egyszer B. valami próbáról hazatérve, egy sikátorban egy piszkos kocsma bejáratánál rosszul öltözött, ittas emberrel találkozott, aki őt néven szólította. Jefimov volt. Nagyon megváltozott, arcban megsárgult, lesoványodott; meglátszott rajta, hogy a rendetlen élet eltörülhetetlenül rányomta a bélyegét. B. rendkívül megörült és egy-két szó váltása után követte Jefimovot a kocsmába, ahova az őt magával hítta. Ott egy füstös, külön kis szobában jobban megnézhette volt kenyeres-pajtását, akinek gyűrött inge tele volt locskolva itallal. Haja szürkülni, hullni kezdett.

- Mi történt veled? hol vagy most? - kérdezte B.

Jefimov megzavarodott, sőt eleinte meg is szeppent, szakadozott összefüggéstelen feleleteket adott, annyira, hogy B.-nek úgy tetszett, mintha tébolyodott ember állna előtte. Jefimov végre bevallotta, hogy nem tud beszélni addig, míg pálinkát nem kap, s hogy a kocsmában már régen nem adnak neki hitelre. Ezt mondva, elveresedett, bár valami könnyed taglejtéssel hetykeséget akart mutatni; de valami csinált, kínosan ható szemtelenség jött ki belőle, ami igen sajnálatraméltóan ütött ki és részvétet gerjesztett B.-ben, aki látta, hogy amitől félt, az egészen beteljesült. Hanem azért megrendelte a pálinkát. Jefimov arca egészen megváltozott a hálától s annyira megilletődött, hogy kész lett volna könnyező szemekkel kezet csókolni jótevőjének. Ebéd közben nagy meglepetéssel tudta meg B., hogy a szerencsétlen ember megházasodott. De még nagyobb volt meglepetése, mikor azt hallotta, hogy Jefimovnak a szerencsétlenségét és baját a felesége okozta, s hogy a házasélet teljesen tönkretette a talentumát.

- Hogy-hogy? - kérdezte B.

- Két esztendeje már annak, testvér, hogy kezembe sem veszem a hegedűt, - felelt Jefimov. - A feleségem tanulatlan szakácsné, faragatlan asszony. Hogy a...! Egyebet sem csinálunk, mint egyre civakodunk.

- Hát akkor minek házasodtál meg?

- Nem volt mit ennem. Megismerkedtem vele; volt neki vagy ezer rubelje; vaktában megházasodtam. Ő belém szeretett. Maga akasztotta magát a nyakamba. Senki sem nógatta rá! A pénzt megettük, megittuk, testvér, és - mit használ itt a talentum! Oda van minden.

B. úgy látta, mintha Jefimov sietett volna valami miatt magát igazolni.

- Felhagytam mindennel, - tette hozzá.

Aztán kijelentette, hogy az utóbbi időkben csaknem a tökéletességig ért a hegedű-játékban s hogy - ha B, a város egyik legelső hegedűse is - azért neki a nyomába, sem léphet, ha ő úgy akarja.

- Hát akkor miért hagytad abba? - kérdezte B. csodálkozva; - miért nem keresel valami alkalmaztatást?

- Nem érdemes! - felelt Jefimov, kezével legyintve. - Ugyan értetek is ti az ilyenhez! Mit tudtok ti? Semmit! Valamely baletthez valami tánc-nótát fűrészelni - ez a ti dolgotok. Jóravaló hegedűt ti soha nem láttatok, nem hallottatok. Mit törődjem én veletek; csináljatok amit akartok.

Jefimov megint legyintett a kezével és megingott ültében, mert már meglehetősen ittas volt. Azután elkezdte B.-t magához hívni; de az most nem fogadta el a meghívást, de felírta a lakása címét és megígérte, hogy holnap elmegy hozzá. Jefimov, miután már meg volt töltve, gúnyosan nézett volt barátjára és mindenképen szerette volna azt megcsipkedni. Mikor kimentek a szobából, Jefimov leakasztotta a B. drága kiállítású bundáját és feladta azt, mint alsóbbrendű az előkelőbbnek. Az első szobán áthaladva, megállt és a kocsmároséknak s a közönségnek bemutatta B.-t, mint a főváros első és egyetlen hegedűművészét. Egy szóval: nagyon hitványul viselkedett.

B. felkereste őt másnap abban a padlásszobában, melyben akkor nagy szegénységben, mindnyájan egy szobába szorulva laktunk. Már akkor én négyéves voltam és két éve mult annak, hogy anyám Jefimovhoz feleségül ment. Szerencsétlen asszony volt az én anyám. Régebben nevelőnő volt, igen szép nevelésben részesült szép leány; szegény lévén, feleségül ment egy öreg hivatalnokhoz, az én apámhoz. Ezzel csak egy évig élt. Apám hirtelen halt meg, csekély hagyatékát örökösei szétszedték s anyám a neki jutott kevés pénzzel egyedül maradt velem. Nevelőnőnek menni, mikor kiskorú gyereke is volt, alig lehetett volna. Ebben az időben véletlenül találkozott Jefimovval és csakugyan belészeretett. Ábrándos, könnyen hevülő nő volt, Jefimovban valami rendkívüli tüneményt látott, hitt annak kérkedő szavaiban és fényes jövőjében; képzelődésének hízelgett, hogy támasza, vezetője lehet egy geniális embernek és feleségül ment hozzá. De már az első hónapban eltüntek az ábrándok és remények és nem maradt egyéb, mint a szánalmas valóság. Jefimov, aki valóban csak azért házasodott meg, mert anyámnál valami ezer rubelnyi pénzt sejtett, mihelyt ezt a pénzt felélték, ölbe tett kézzel s szinte örülve az alkalomnak, rögtön azt hirdette mindenfelé, hogy az ő tehetségét a házasság tönkretette, hogy nem dolgozhatott a fülledt padlás-szobában, az éhező család között, hogy ilyen körülmények mellett nem járhat az ember esze nótákon, muzsikán s úgy látszik, hogy ő már ilyen boldogtalanságra született. Úgy kell lenni, hogy később maga is elhitte, hogy joggal panaszkodik s úgy látszik: megörült az ujürügynek. Úgy látszik: ez a szerencsétlen, elkallódott tehetség maga kereste a külső okokat, melyek alapján magáról a sikertelenséget és a szegénység vádját elháríthatta. Azt a rettenetes gondolatot, hogy ő a művészetre nézve már régen és örökre elveszett, nem akarta elfogadni. E gondolat, e meggyőződés ellen makacsul küzdött, mintha az csak beteges látomány lett volna, s mikor a valóság mégis legyőzte őt, mikor néha kinyíltak a szemei, akkor úgy érezte, mintha ijedtében rögtön meg kellene őrülnie. Nem tudott oly könnyen kiábrándulni abból, ami oly sokáig volt az ő élet-eleme s a legutolsó percig mindig azt hitte, hogy a kellő pillanat még nem mult el. A kétségek óráiban ivásnak adta magát, melynek hitvány ködössége búbánatát el-eloszlatta. Azt talán maga sem tudta, hogy ebben az időben mily nagy szüksége volt neki a feleségére, aki neki élő ürügye volt s mostoha-apám csaknem belebolondult abba a gondolatába, hogy ha ő eltemethetné a feleségét, aki őt vesztébe vitte, akkor minden rendbe jönne. Szegény anyám nem értette őt. Mint igazi ábrándozó, a sivár valóság első jelentkezéseit sem birta elviselni: lobbanékony, epés, házsártos lett, minden percben összeveszett férjével, aki szinte élvezettel kínozta őt és egyre hajszolta, hogy kereset után járjon. Mostoha-apámat az ő vaksága, rögeszméje, esztelensége csaknem embertelenné, érzéketlenné tette. Egyre csak nevetett és megfogadta, hogy a felesége haláláig nem veszi kezébe a hegedűjét - s ezt kegyetlen nyiltsággal ki is jelentette. Anyám, aki őt mindezek ellenére haláláig szenvedélyesen szerette, nem bírta elviselni ezt az életet. Elkezdett betegeskedni, szenvedett szünet nélkül, soha a gondoktól nem menekült s mind e bajon felül még a család eltartásának gondja is az ő vállára nehezedett. Elkezdett maga főzni, kifőzést nyitott kosztosok számára. De férje titokban ellopkodta minden pénzét, s ő többször kénytelen volt az ételhordó-edényeket üresen visszaküldeni a megrendelőknek. Mikor B. eljött hozzánk, anyám éppen fehérnemű-mosással és ócska ruhák átfestésével volt elfoglalva. Így nyomorogtunk a mi padláslakásunkon.

Családunk nyomorúsága meglepte B.-t.

- Ostobaságokat beszélsz te, kedves barátom, - mondotta mostoha-apámnak; - hogy lehet itt tönkre tett tehetségről beszélni? Hiszen téged a feleséged tart el s mit csinálsz te?

- Semmit - felelt mostoha-apám.

De B. még nem ismerte anyám teljes nyomorúságát. Férje gyakran egész hadát hítta hozzánk a korhelyeknek és csavargóknak - s mi minden történt olyankor.

B. sokáig korholta volt pályatársát, végre pedig kijelentette neki, hogy ha meg nem javul, hát semmiben sem fogja őt segíteni; kijelentette egyenesen, hogy pénzt nem ad neki, mert úgyis elinná, végül megkérte, hogy játsszék valamit a hegedűjén, hadd lássuk: mit lehetne még vele csinálni. Mikor mostoha-apám elment a hegedűjéért, B. lopva pénzt akart adni anyámnak, de az azt nem fogadta el. Először kellett volna alamizsnát elfogadnia. Erre B. nekem adta a pénzt s az én szegény anyám sírva fakadt. Mostoha-apám előhozta a hegedűjét, de előbb pálinkát kért, azt mondván, hogy anélkül nem tud játszani. Hozattak hát pálinkát is. Mostoha-apám megitta és felélénkült.

- A jóbarátság kedvéért saját szerzeményeimből játszom neked valamit, - mondotta B.-nek és egy vastag, poros füzetet vett ki a szekrényéből.

- Ezt én mind magam írtam tele, - mondotta, a füzetre mutatva. - Mindjárt meglátod! Ezek aztán nem ám a ti balett-nótáitok, pajtás!

B. szótlanul nézett át néhány lapot, aztán kinyitott egy kóta-csomót, melyet magával hozott s arra kérte mostoha-apámat, hogy hagyjon most békét a saját szerzeményeinek, ahelyett játsszék abból, amit ő hozott.

Mostoha-apám kissé megbántódott, de nem akarván új pártfogója kedve ellen tenni, teljesítette B. kérését. B. azonnal észrevette, hogy az ő volt pályatársa elválásuk óta csakugyan sokat foglalkozott és sokat tanult, bár azzal dicsekedett, hogy megházasodása óta nem volt kezében a hegedűje. Látni kellett volna szegény anyám örömét! Nézte a férjét s megint büszke volt rá. A jólelkű B. őszintén megörült és elhatározta, hogy mostoha-apámat talpra állítja. Neki már akkor nagy összeköttetései voltak s miután felfogadtatta volt pályatársával, hogy jól fogja magát viselni, azonnal ajánlgatni kezdte szegény barátját. Egyelőre is a maga költségén tisztességesen felöltöztette és elvitte néhány olyan kiválóbb emberhez, akiktől függött, hogy mostoha-apám valami alkalmaztatást kapjon. Mert Jefimov csak szóval híreskedett, de amint látszott - valójában kapva-kapott volt pályatársa ajánlatán. - B. beszélte, hogy maga is restelkedett azért, amint neki mostoha-apám hízelgett, magát megalázta, félvén, hogy el találja veszíteni annak jóakaratát. Érezte, hogy jó útra akarják téríteni s még az ivással is felhagyott. Végre helyet kapott egy színházi zenekarban. Jól kiállta a próbát, mert egy havi szorgalmas munkával visszaszerezte mindazt, amit másfélévi tétlenségével vesztett, megígérte, hogy tovább is szorgalmas lesz s új állásában pontos volt. De családunk helyzete nem akart javulni. Mostoha-apám nem adott anyámnak a keresményéből egy kopejkát sem, elköltötte maga az egészet, megette és itta új pajtásaival, akikből mindjárt egész sereg gyűlt köréje. Leginkább színházi alkalmazottakkal, kóristákkal, figuránsokkal - egyszóval olyan emberekkel barátkozott, akik közt ő lehetett a fő-ember, az igazi tehetségeket pedig kerülte. Valami különös tiszteletet tudott gerjeszteni maga iránt új környezetében, rögtön tudtára adta új pajtásainak, hogy őt félreismerik, hogy ő nagy tehetség, hogy őt a felesége tette tönkre s végül, hogy a karmesterüknek fogalma sincs a zenéről. Kinevette a zenekar művészeit, az előadásra kiválasztott darabokat, végül még a színre kerülő operák szerzőit is. Utoljára valami új zenei elméletet kezdett fejtegetni, egy szóval megunatta magát az egész zenekarral, összeveszett kartársaival, a karmesterrel, gorombáskodott feljebbvalóival, veszekedő, tülekedő s ezzel együtt semmit sem érő ember hírébe jött s annyira jutott, hogy már senki sem állhatta ki.

S valóban furcsa volt látni, hogy olyan jelentéktelen ember, olyan hasznavehetetlen muzsikus, mégis olyan roppant nagyra tartja magát, olyan önhitt, gőgös, kíméletlen beszédű.

Az lett a vége, hogy mostoha-apám összeveszett B.-vel, kitalált rá valami csúf pletykát, aljas rágalmat s ezt mint tiszta igazságot beszélte mindenfelé.

Másfélévi rendetlen szolgálata után hanyagság és iszákosság okából kitették a zenekarból. De nem hagyta el oly könnyen a helyét. Nemsokára megint rongyos ruhában mutatkozott, mert valamire való ruháját eladta, vagy zálogba tette. Járogatni kezdett volt társaihoz, akár fogadták azok szívesen, akár nem, pletykákat hordott egyik helyről a másikra, ostobaságokat beszélt, siránkozott szerencsétlen helyzete felett és hívogatta magához az embereket, hogy lássák meg az ő nyűgét, a feleségét. Persze, hogy voltak, akik meghallgatták, voltak, akik szívesen itatták elkergetett kartársukat és beszéltettek vele mindenféle hiábavalóságot. Mert mindig élesen, eszesen beszélt, szavainak eves epésséget és különféle cinikus színt tudott adni, ami mind igen tetszett bizonyos hallgatóságnak. Félbolond bohócnak tartották, akit nagyon mulatságos időnkint fecsegésre hangolni. Ingerkedtek vele, emlegettek előtte valami újonnan érkezett hegedűst. Ezt hallva, Jefimov arca elváltozott, megszeppent, utánajárt, hogy ki az az új tehetség és mindjárt féltékenykedett annak a híre iránt. Úgy látszik, hogy ettől az időtől vette kezdetét az ő fokonkénti megtébolyodása, az iránt való rögeszméje, hogy ő a legelső hegedűs, legalább Pétervárott, de hogy őt üldözi a sors, hogy bizonyos cselszövények miatt nem értik meg s ezért maradt az ismeretlenség homályában. Ez még hizelgett is neki, mert vannak olyan természetű emberek, akik nagyon szeretik magukat megsértetteknek, elnyomottaknak tartani, erről hangosan panaszkodni vagy magukban azzal vigasztalódni, hogy a saját el nem ismert nagyságukat bálványozzák. Ismerte egyenkint a pétervári hegedű-művészeket s a maga mértékét alkalmazva, egyet sem tartott olyannak, aki vele versenyezhetne. Műértők és műkedvelők, akik ismerték a szerencsétlen félbolondot, szerették előtte szóbahozni valamely nevezetes, tehetséges hegedűst, hogy ezzel őt beszédre ingereljék. Szerették látni haragját, hallani epés megjegyzéseit, találó szavait, melyekkel állítólagos versenytársait kritizálta. Gyakran nem értették, de azt biztosra vették, hogy senki ezen a világon nem tudja oly ügyesen, oly eleven karikatúrával jellemezni a korukbeli zenei nevezetességeket, mint ő. Még azok a művészek is tartottak tőle egy kissé, akiket ő így kigúnyolt, mert ismerték epésségét, a dologhoz való értését s támadásainak alaposságát olyan esetekben, melyekben a lecsepűzésre alkalom adódott. Megszokták már őt a folyosókon és a kulisszák mögött látni. A szolgák akadálytalanul bebocsátották, mint odatartozó személyt és lassankint afféle házi Thersites^[1] lett belőle. Ez két-három évig tartott így, de végre ebben a szerepében is megunták. Következett a formaszerinti kikergetés és az utóbbi két évben az én mostoha-apám úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el s attól kezdve már senki sem látta őt. Különben B. még találkozott vele vagy kétszer, de olyan szánalmas állapotban, hogy a jó emberben a részvét felülkerekedett az undoron. Megszólította, de mostoha-apám úgy tett, mintha nem hallaná, lehúzta szemére ócska, ütött-kopott kalapját és tovább ment. Egyszer, valami nagy ünnepnap reggelén jelentették B.-nek, hogy itt van egy Jefimov nevű volt pályatársa, aki őt üdvözölni akarná. B. kiment hozzá. Jefimov be volt rúgva, igen mélyen, csaknem földig hajtogatta magát, valamit suttogott, de semmi szín alatt sem akart beljebb menni. Ennek a vonakodásnak az az értelme akart lenni, hogy ugyan hogyan barátkozhatnék ilyen semmis ember olyan híres nevezetességgel, mint önök; nekünk, apró emberkéknek jó az inasi szoba is, hogy ott az ünnep alkalmából üdvözletünket elmondjuk: megtesszük a hódoló üdvözlést, aztán tovább állunk. Egyszóval: az egész jelenet hitvány, ostoba és undorító volt. Ettőlfogva B. sokáig nem látta őt, egész addig a katasztrófáig, mely véget vetett annak a szomorú, beteges és züllött életnek. A vég pedig szörnyű volt. Ez a katasztrófa szorosan összefügg nemcsak első gyermekkorombeli benyomásaimmal, hanem egész életemmel is. Elmondom, hogyan történt az egész... Hanem előbb elő kell adnom, hogy mi volt az én gyermekkorom, mi volt abban az az ember, aki oly kínosan tűnik fel az én első benyomásaim közt s aki az én szegény anyám halálát okozta.

Jegyzet

1. Híres görög gúnyolódó