Nefelejcs (Bús Morva mentén árva kis Szakolca)
szerző: Juhász Gyula
Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
Emlékszel-e a régi vándorodra,
Ki itt tanyázott két keserű évet
És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
A Tisza táját vágyó dalaimba
S úgy álltam árván a magyar határon,
Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
És úgy idéztem büszke Budapestet,
Mint bánatos szerelmes, aki szenved
És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
A szent határra fekete éjféltájt
A háromszínű fejfát megölelve,
Mint árva, aki anyját eltemette?
II
Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
Piros tetői ködből integetnek,
A messzi és a múlt derűs ködéből,
Egy régi őszből és egy régi télből.
Az Iza tükre a lelkembe csillan,
Hol Arany árnya kószált álmaimban.
Első szerelmünk itt tavaszodott még,
Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
Egy víg majális mámora dereng még,
A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
És régi séták útja visz ki messze,
Hol hívón kéklik a regés Verecke.
Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!
III
Adyval ültünk Váradon.
A hold sarlója aratott az égen.
Hulltak a hervadt csillagok
Fehéren.
Adyval ültünk. A vonat
Vörös szemével rõt szemünkbe bámult,
Zakatolt, mint a kárhozat
Titánul.
Adyval ültünk. Feketén
Borongott föl az égre holmi nyárfa,
Sírt rajta lágy nyugati szél,
Mint hárfa.
Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk!