Ne halj meg Fábián
| Ne halj meg Fábián szerző: Gárdonyi Géza |
A torjai barlang.
Még akkor nem takarta ajtó. Bogár, ha bekeringélt, lepottyant, felfordult. Kígyó, ha bemászott, ott meredt meg. Medve, ha bebujt őszszel, hogy ott aludja át a telet, nem jött ki többé a maga lábán.
De néha embert is találtak ottan.
Téli éj. A barlang külső szikláit hó fedi. A hold sárgásan égő lámpagolyó a magasban, a kékesen szikrázó csillagok között. A sziklafal árnyéka feketén terül el a hóra.
Egy fatörzsök hever a barlang előtt, félméteres vastagságu. Ülőkének hengerítették oda nyáron a köszvényeseknek. Azt is araszos vastagságu párnával takarta be a hó.
Egy lépéssel beljebb, a barlang szájánál, a sziklából van kifaragva egy méhkasnyi buckó. Azon is szoktak ülni: a köszvényesek, csúzosok, szembajosok, akik a halál párájában okos-óvatosan gyógyítkoznak. Most persze nem ül ott senki. Sem a fatörzsökön, sem a kőbuckón. Az őszi szél térdig érő harasztot és gallytörmeléket sodort köréjük, mintha be akarta volna takarni, tömni a barlang száját, - a halál száját.
Csend. A holdfényes, havas erdő mintha porcelánból volna.
A csillagok állása éjféli.
Egy ember ballag az éjben, a félszárig érő hóban, a fehérbe öltözött fák közt, fel a barlang felé.
Térdig érő prémes köntös van rajta. A fején is prémsüveg. A bal vállán bőrtarisznya. A lábán bagariacsizma. Amint fölfelé lépked a barlangnak, a hold az arcába világít. Harminc éves, rövidszakállas, zömök, barna ember. A bajusza átlóg a szakálán, mint egy megfordított U.
Megáll a barlang előtt. Gondolkodva nézi a havat.
Nézi sokáig.
Aztán a szikla aljában, a hólepel szélére ír a botjával:
Itt temessenek el az erdőbe.
A pénzem a sírásóké.
A nevem Fábián.
Végignézi az írást. Az utolsó szón megáll a szeme. Eltörli a csizmával a Fábiánt, s a helyébe írja a botjával:
Senki.
És újra bámul.
Az éj csendes. Az árnyékok szinte mozdulatlanul állnak a havon.
Az ember mégis visszapillant. Az út felé, amerről jött.
A távolban egyenletes, lassú roptatás hallatszik, s növekedő hangú.
Az ember néz, hallgatódzik.
A havas fák közül egy nagykendős nő fekete árnyéka válik elő.
Az ember leül a barlang elé a buckóra. Néz mogorván.
A nő jődögél.
Csizma van a lábán. Kis fehér batyu a hátán. Fáradt-lassan, csüggedt fejjel lépdegél a barlang felé. Az ember nézi.
A nő odaérkezik. Meghökken, szinte visszatántorul. Néz az árnyékon ülőre.
Néz.
- Ne félj tülem, - szólal meg búsnyugodtan az ember.
Mert a nőnek bár alig látszik ki az arca a nagykendőből, ahogy a hold rávilágít a szemére, látni, hogy fiatal. Azért tegezi.
A nő nem fele. Áll. Félig elfordultan néz maga elé.
Az ember ismét megszólal:
- Ne félj tűlem. Pihenni akartál itt. Megpihenhetsz.
A nő áll mozdulatlanul.
Az ember szól ismét:
- Halni gyöttél ide?
A nő méginkább elfordul.
Hallgatnak.
Egy gallyról halk huppanással esik Ie egy kalapnyi hó, a nő mellé, s olyan, mintha fehér vakondoktúrás volna.
A nő rátekint a leesett hóra. Aztán az emberre néz.
- Bocsásson be.
Az ember mogorván rázza a fejét.
- Várj. Én gyöttem elébb. Én megyek be elébb. Várj.
- Várok.
- Ülj le, ha fáradt vagy. Hogy hinak?
A nő áll szomorúan. A fejét lecsüggeszti.
- Márinak.
Hallgatnak. A nő áll. Az ember ül, és bámul maga elé. Csüggedt mind a kettő, mint két szárnyatört madár.
Az ember szólal meg ismét dorgálón, sötéten:
- Mér halnál te meg? Megszidtak? Holnapra elfelejtik. Elhagyott a szeretőd? Találsz mást.
A nő szemepillája alól könny csillag elő.
Nem felel.
- Eredj haza! - mordul rá az ember.
A nő nem mozdul.
- Eredj haza! - ismétli haragosabban az ember. Fiatal vagy, bolond vagy! Eredj haza!
A nő zokogásra fakad:
- Istenem! Már meghalni se engednek!...
S leereszkedik a havas fatönkre. A batyuja lefordul a hátáról a hóba. Zokog. Hidegtől vörös két keze az arcán.
- Eredj haza! - ismétli zordul a férfi.
- Nekem nincs hazám!
Percekig hallgatnak.
A nő sír.
Aztán az ember szólal meg:
- Ne ülj ott a havon! Átvizesedik a ruhád.
A nő fölkel. Állva marad. A tenyere a szemén. Sír.
Az ember is fölkel. Bottal, lábbal elkotorja a havat a tönkön.
- Ülj le, - mondja jóságosan.
Maga is visszaül. A kezét a botján nyugtatja.
- Hát honnan gyöttél? - kérdi szelíd-jóságosan, mintha az előbbi zordságát akarná feledtetni.
- Messziről. Hazulról, - nyögi a nő.
- És még azt mondod, nincs hazád.
- Nincs. Az uram részeges. Minden kőmives részeges...
- Nem, nem minden kőmives.
- Vagyigen.
- Nem. Mer én es kőmives vagyok és én nem vagyok részeges.
- Az én uram bizony... És olyankor ördögi...
- No éshát megvert. Te pedig elkeseredtél. Eredj haza!
Az asszony a fejét rázza. Sir.
Az ember megvetőn néz reá:
- Bezonyosan rossz vótál. Minden asszony rossz.
- Nem, én nem. Dógos vótam, jámbor vótam. Még éppen az uram mondogatta: Te Mári, téged nem es fődi emberek neveltek, hanem az angyalok!
Én nem vótam rossz. Csak a pálinkát átkoztam...
És még úgy es megfértem vele, de a nyáron Barassóba ment dolgozni, és egy cemendét hozott. Egy cemendét...
- Lökted vóna ki.
Azt mondta: rokona...
- Lökted vóna ki.
- Mások es biztattak: kapard ki a szemit: te vagy a hites felesége. Oh a festett száju! Vett neki gyűrűt is, kékköveset. Nekem soha nem vett. És az ősztől nincs maradásom. Panaszoltam a papnak. Azér es megvert. Pokol nekem már az a ház. Nem bírom tovább, Isten látja a lelkemet nem bírom...
- Akkor se ide gondolj. Valakid csak van: aki férjhez adott. Meghúzódhatsz nála. Megvárhatod míg megint iszik, és majd amazt veri el. Akkor aztán majd érted menyen az urad, és maga kér, hogy térj vissza hozzá.
A nő hallgat.
Az ember a botjára könyököl.
- Eredj haza, - mondja szelídeden. Még csak az elején jársz az életnek. Harminc éves se vagy...
- Huszonkettő vagyok.
- Eredj haza. Minden jóra fordulhat.
A nő a két térdén könyököl: sir némán, keservesen.
- Árva vagyok. Senkim, senkim...
- Valaki csak nevelt.
- Meghalt. A mult héten halt meg.
- Akkor eredj világgá. Fiatal vagy. Dógozz. A dógos kéz mindenütt kelendő. Kezdj uj életet. Ne a halálon gondókodj. Az Isten nem azér adta a lelket, hogy elveszítsd. Vétek a! Isten ellen való gonosz vétek. Nem rongy az élet, hogy el lehessen vetni.
Hosszan hallgatnak. Aztán a nő fölemeli az arcát. Fájdalmas szemmel néz az emberre.
- Hát maga? Hiszen maga es...
Az ember lecsüggeszti a fejét. Nem felel.
- Maga es fiatal. A férfi ember könnyebben boldogul a nagyvilágban.
Hallgatnak.
- Maga nem béna, se nem vak, - mondja tovább az asszony. Kódus es megél...
- Kódosnál es kódusabb vagyok én, - hördül meg az ember.
- Nem kódus, aki erejébe teljes. Fiatal még...
A férfi melléből fájdalmas sohajtás szakad fel. A fejét rázza.
- Csak az orcám.
A botjával belekotor a barlang szája előtt a harasztba. A haraszt zörög. A lábával maguk közé tol belőle. A széltörte gallyakból is szed föl és ráveti. Gyujtót von elő. Meggyujtja.
Visszaül a helyére.
Az asszony a kezét a láng felé tartja. Bús szemmel néz a tűzbe.
- Csak az orcám fiatal nekem, - szólal meg az ember. Csak az orcám, meg a körösztlevelem. De valójában vén vagyok én, vén. Négy hét alatt vénültem meg. Már nem várhatom tovább a halált. Elibe indultam.
Hallgat. Aztán a botjára könyököl, és búsan néz a vörös lánggal fellobogó tűzre.
- Mert látod, engem meg az asszony ölt meg, az asszony, az átkozott!...
- A felesége?
- Az. Én nem ittam pálinkát. Bort es csak mértékkel. Nem es vertem meg soha. Se más szoknyák eránt nem fordult az eszem. Csak éppen hogy nem vót gyerekünk, és az asszonyt az búsította. De mondok minek es? Minek?
- Jó, ha van.
- Nem jó. Ahol az asszony nem jó, a gyerek se jó. Ahol jó az asszony, ott es előbb a fundamentom legyen meg előbb.
- Kőmíves mindenütt megélhet.
- Meg. De pénzt nem takaríthat. Tiz évi keresetemet rakogattam össze. Azon házasodtam. Vettem disznyót is: Attól fogva nem gyűlt a pénz.
- Ruhára kőtötte az asszony.
- Nem sajnáltam én azt se tűle. Csak rendetlen vót. Meg kószáló. Amig én Szebenbe dógoztam, eladta mindenemet, bútort is, disznyót is. Csak az üres szobát találtam.
- És elment?
A férfi bólint.
Hallgatnak. A tűz magas lánggal ég. A gally sziszereg, kattog, olykor emelkedik, aztán lankadozva válik parázszsá. A füsttel az égő gallyak nyers illata szállong.
A nő hátrább tolja a kendőt az arcán. Szelid fiatal szemmel méláz a parázsra.
Aztán az emberre néz:
- És nem kerestette?
Az ember a fejét rázza:
- Nem. Csúfjává lettem a városnak, a szülővárosomnak. Mert Vásárhelyen laktam én, Kézdi-Vásárhelyen.
Elhallgat.
Az asszony vet a tűzre. Sajnálkozón nézi az embert.
- Nem tud róla, hol van?
- Vagyigen. Hallottam.
- Hol van?
- Oláhországba Egy mészárossal látták.
- Visszatér majd.
- Nem.
- Visszatérhet.
- Nem.
- De hátha?...
- Nem. Ki lökném. A másvilágon se kévánom többé látni.
- Maga megélhet akárhol es.
- Én es azt gondoltam... A nyári keresetem megvan. Gondoltam nagy a világ, Vettem egy inget meg egy font szalonnát, meg egy cipót, - el se búcsúztam senkitől. Osztán hogy erre vitt az útam Bikszádnak, eszembe jutott, hogy itt ez a barlang. Ej, gondoltam, minden sok járásnak gödör a vége. Minek zalánboljak tovább?
- Én es úgy kerültem ide, - mondja búsan az asszony, - én es. Egy jó asszonyom biztatott rá: Ne sanyarogj, ne szenvedj: ha nem birsz velek, nagy a világ: eredj szógálni, megélsz. Azok mentek át az uramho, hogy legalább a ruhámat... De még azt se adták ki.
Sirva fakad. Züpögve folytatja:
- Irgalomból kaptam egy kendőt, meg egyetmást, fehérneműt. Így gyöttem el. Krajcár nélkül, egy almával, egy darab mákosrétessel. Csak épp a gyűrűm... Gondoltam eladom a legelső zsidónak. Mer az Isten nem vót ott, mikor a pap az ujjamra vonta.
Az ember figyelemmel hallgat. Jólelkűen pillog az asszonyra.
- És aztán elfáradtam, -folytatja az asszony. A rétest es elköltöttem, még napnyugta előtt, és mondok nem bolygok én tovább...
Az ember a tarisznyájára nyul.
- Éhes vagy-e? A szalonnából van még. Kenyérből es.
- Köszönöm, - rebegi könnyes szemmel az asszony.
Az ember megbontja a tarisznyáját. Egy bokorból vesszőt nyes.
Melegszenek.
Hallgatnak.
Szomorkodnak.
Az ember szalonnát pirít. A szalonna halkan serceg. Kék szikrák szöketnek fel egy-egy lecsöpp után a tűzből. Csepegeti kenyérre.
- Egyen maga es, - mondja az asszony. Búsan edegélik a szalonnát.
Közben-közben az ember az asszonyra pillant. Az asszony szeme is az emberen áll.
- Pedig maga jó embernek látszik, - vélekedik az asszony, mintha magában beszélne.
- Hát nem es voltam rossz, - mondja falatozva az ember. Ellenségem se vetette a szememre, hogy rossz ember vagyok.
- Éngem se rosszalt soha senki, csak az uram hánytorgatta, hogy száz forinttal állottam az ódalára. Neki meg háza van. Hallgatnom kellett. Csak a két kis bóbás tyúkomat sajnálom.
Hallgatnak.
A tűz körül nagy körben olvad a hó.
- A csizmád átázik, - szólal meg az ember.
- Nem, - felel az asszony, - uj még.
Kibontja a batyut.
- Ihol az almám. Egye meg. Jó tordai, fontos.
- Felezzük el.
- Jó.
Hallgatnak. Eddegélnek.
- Maga jó ember lehet, - szólal meg az asszony.
Az ember becsukja a bicskáját. Zsebre teszi. A belső zsebéből szokottas mozdulattal pipát von eló. Tömögeti.
Az asszony parázsló végü gallyat vesz fel. Nyujtja.
Az ember hosszan és gondosan szívogatja a pipáját:
- Mári, - mondja szelíden, - ha te elmennél szógálni, nálam van pénz... Te es csak olyan szerencsétlen vagy mint én...
Az asszony szeme könnybe lábad:
- Csak messzire innen, messzire! - rebegi, - Kolozsvárra, vagy ki Nagymagyarországba, Pestre.
Az ember bólint:
- Ahova akarod.