Nagyon jó vicc!
szerző: Török Gyula
Akkoriban nagyon szorgalmas legény voltam.
Hajnalban keltem, kiakasztottam kis madaraim zöld kalitkáit a folyosóra és amíg a bíborosfejű tengelicék vidáman próbálgatták ezüsthangjukat, lelkes elszántsággal fújtam kis asztalomnál a leckét meg az ismétlések kifogyhatatlan fejezeteit. De amint a napsugarak átragyogtak a dús hársfák enyhezöld levelein, amint a napfényben aranyló virágok körül megjelentek az első méhek, sokszor abbahagytam a tanulást és könyökömre támaszkodva, semmire se gondolva elmerengtem az ég kékjén a lombok erezett malakitján. Beszívtam a korai reggel tiszta levegőjét, a hársfák illata szelíden lengett körülöttem, a mély csendességben, kellemes üdeségben könnyűnek, boldognak éreztem magamat.
Gyakran észre sem vettem ilyenkor, hogy a folyosón megcsattannak a zárak, valaki halkan végiglépked a piros köveken és lépései alatt megrezzen az udvar sok apró finom kavicsa. Csak akkor riadtam fel, mikor egy különös bántó és mégis bánatos hang rebbent meg.
- Jó reggelt úrfi... már megint ilyen korán...
Feketeruhás, horgolt és csipkés gallérokba öltözött öregasszony állott előttem. Törékeny, madárcsontú alakját csak inkább sejteni lehetett a ruhák bőséges garmadája alatt és keblén meg hátán nőtt púpja is eltűnt a tengernyi fodor, szalag, csipke és bidres-bodros rongy alatt. Vállai közé behúzott nyakán apró madárfej reszketett, parányi szemepárja pedig olyan pontosan és egyszerűen tekintett a világba, mint a karikából és pontból álló szemek, amelyeket a gyermekek rajzolnak.
- Mit tanul - kérdezte - deákul vagy görögül? Az én szegény megboldogult férjem mind a két nyelven értett...
A feleletet nem is várta meg, hanem odább sétált a hársfák alatt.
Amint vissza-visszatért, észrevettem, hogy mondani akar valamit, de mégis meggondolja magát. Végre aztán odalebegett hozzám:
- Milyen pályára készül kisfiam?
Elgondolkoztam és olyasvalamit mondtam, hogy nem tudom.
- Nem tudja? - ütközött meg - de hiszen ebben a korban már mindenkinek ismerni kell a maga tálentumát. Az én szegény férjem még tizenkét esztendős se volt és elhatározta, hogy fiskális lesz. Hát maga mi szeretne lenni?
- Én... - feleltem vontatottan - mindig ilyen szeretnék maradni...
A kis fekete madár fölnevetett színpadiasan és keserűen:
- Hahaha... lám milyen szerény kis fiú... csak az örök ifjúságot szeretné... de nem úgy van ám kisöcsém, megvénülünk, betegesek leszünk, aztán jön a borzasztó, a legborzalmasabb...
Intett a kezével, hogy jobb nem is beszélni róla.
Máskor megkockáztattam a kérdést, hogy miért kel ilyen korán. Most ő gondolkozott el, aztán komor arccal mondta:
- Mert félek.
- Félni tetszik? - álmélkodtam tágra nyílt szemmel - Mitől tetszik félni?
- A sötétségtől, meg a haláltól...
Elsietett mellőlem az árnyékból és tárt karokkal igyekezett a biztatóan és diadalmasan tűző reggeli napfényre.
Általában a napsugarat szerette legjobban. Nádszékét odahúzta az udvar közepére és sokszor kitartott a fülledt nyári hőségben, a déli órák perzselő fehér ragyogásában is. Mozdulatlan volt, mint a napon felejtett fekete ruhacsomó és sokszor csodálkoztam rajta, hogy a vidám verebek miért nem szállnak bodros főkötőjére.
Nem látogatta senki, nem volt senkije, hálátlan gyermekei, kedves unokái, régi barátnői vagy csöndes öreg barátai se voltak. Még cselédet se tartott, takarítónő járt hozzá, kosztot hordatott, levele nem érkezett, levelet ő se küldött csak tengette-lengette hasztalan magát, olyan volt, mint a kiszáradt, magányos fácska, amelytől nem vár senki semmit, amelyre nem száll madár, amelyre rá se néznek, amelyet kivágni is elfelednek, amelyet csak a szellő lenget: az is csak megszokásból, szórakozottságból.
Ilyen kedves szellő volt az én szelídszavú édesanyám.
Enyhe délutánokon, mikor már ferdén hullottak a piros sugarak, odalépett furcsa szomszédunkhoz is és hosszasan elbeszélgetett vele. Így tudtuk meg, hogy özvegy Furulyánénak hívják. Harmincöt esztendeig élt szegény megboldogult férje mellett, aki egyébként távoli rokona volt és mégis csak egy félóráig volt a felesége. Ám ne gondoljon senki rosszat, az elhunyt Furulya Keresztély a legnemesebb, legtisztább lelkű férfiak közé tartozott. Harminc esztendős volt, mikor leesett a lóról, eltörte a gerincét és attól kezdve harmincöt éven át nem tudta kezét-lábát mozdítani. A szerencsétlenségtől haláláig terjedő harmincöt esztendő alatt hűséges ápolója volt a kis púpos, akit végső órájában, az utolsó kenet utáni percekben nőül vett.
Így hát özvegy volt és mégis hajadon.
Az illatos estébe hajló kései délutánokon odaültem én is melléjük egy kis zsámolyra és hallgattam a furcsa beszédeket.
- Nincsenek rokonai? - kérdezte anyám csöndesen.
- Nincsenek... még a szegény uram életében elvégezték mindnyájan...
- Meghaltak?
A feketeruhás asszonyka összerezzent erre a szóra, aztán igent bólintott.
- És a barátnői?
- Nem is voltak soha... velem nem akart senki barátkozni, aztán mikor meg szegény boldogult jó férjem mellé kerültem, akkor már nem volt időm barátkozni. Hideg borogatás, meleg fürdő, langyos fürdő, most ezt, most azt... akadt dolgom elég reggeltől estig.
Ha csöndes estéken kint ültünk a hársfák alatt és mély feketeséggel borult ránk a csillagtalan nyári menybolt, fázósan összehúzódott az özvegy hajadon és hosszan, fájdalmas vontatottsággal, gyakran sóhajtozott. Bánatos volt, ha a régmúlt időkről meséltek a nagyok, ha az élet nehéz keresztjéről beszéltek és vigasztalan, szinte segítségért esdő sóhajtozással felelt a gondtalan fecsegésekre, vidáman csilingelő nevetésünkre is.
- Talán valami baja van? - fordult feléje anyám gyakorta.
- A feketeség - panaszkodott - a feketeség a mellemre fekszik ilyenkor...
Elhallgattunk és a mély feketeség mély csendjében lassankint föl-fölsírt árva szíve minden fájdalma, gyógyíthatatlan szenvedése.
- Óh, a feketeség - sípolta bántó és mégis bánatos hangja - a sötétség minden rosszat eszembe juttat... Egyszer ilyen feketeségben együtt küzdöttünk szegény megboldogult férjemmel...
- Küzdöttek?
- Igen... együtt küzdöttünk a halál ellen... Elfelejtettem petróleumot hozatni, gyertya se volt, csak egy pakli gyufa: Az én szegény férjem mozdulni se tudott, hanem olyan szeme volt, mint a héjának. Hát amint fekszik, én meg mellette ülök, azt mondja csak egyszer: nézd csak ott jön valaki a sarok felől! Megsercentem a gyufát: senki... De alighogy kilobban a láng, megint azt mondja szegény: nézd csak most meg a szalon felől jön egyenest... Meggyújtom a gyufát, megint semmi... aztán, hogy sötét lett, megint megszólal az én jó uram... Így tartott ez, amíg ki nem fogyott a gyufa. Mikor már egy szál se volt, én is úgy láttam, mintha mozogni kezdett volna valami hosszú, vékony alak a cseresznyefa sifonér mellett. Az én szegény uram fölkiáltott: ez a halál-asszonya - ne engedd, hogy közelebb jöjjön. Mit csináljak - kérdem én - nincs több gyufa. Üsd - aszongya - vágd képen! Odasújtok... a halál eltűnik. Egy kis idő múlva látom, hogy mégis visszasomfordál. Üsd - aszongya az én jó uram - vágd kupán! Kupán vágom... elmegy egy percre... megint visszajön. Kólintsd fejbe!... Fejbekólintom... visszajön a földöncsúszva. Rúgd fel!... Felrúgom... már megint itt van a másik oldalon... Így tartott reggelig... azóta nem bírom a feketeséget. A mellemre fekszik... nem bírom.
Bár nem voltam egészen kisfiú, a hideg borzadály lázát éreztem, a kert felől pedig egy ködös alak gomolygását láttam, mikor fölcsendült anyám édes hangja:
- Óh istenem, milyen szörnyűségeket beszél nénike... rossz álom volt biztosan az egész.
- Bár az lett volna... de nem az volt - felelt a vigasztalan hang és a kis fekete madár fölkerekedett, mintha megsértették volna. Elvonul szobáiba, magára zárta az ajtókat és amíg anyám meleg keze hosszasan simogatta rövidre nyírt hajamat, sokáig lehetett hallani, amint a keresztvasakat fölrakja, a ravasz zárú lakatokat csattogtatja.
De másnap megint ott ült közöttünk. Siránkozott, hogy a takarítónő hanyag, még törülgetni se tud tisztességesen. Anyám megkérdezte, miért nem tart rendes cselédet.
- Cselédet? Minden cseléd gyilkos... biztosan megfojtana... Így mégis jobb. Az ember bezárkózik, hát egyedül van... nem kell félni az emberektől, csak attól a borzalmastól... Hanem az ellen is itt a villany és az ember nem hagyja magát...
- Nem hagyja magát?
- Nem bizony... aki nem akar meghalni, azon nem fog a hatalma. Ha látom, hogy jön, mindig csak azt mondom magamban: nem, nem akarod! Ha még közelebb jön, fejbekólintom. Ha az se használ, kiáltani fogok, olyan erősen, de olyan irtóztató erősen, hogy attól... elkotródik...
És a csöndes estébe belesivított hátborzongató hangja:
- Nem akarom! Nem akarom!
A fekete kert elfakítva huhogta vissza:
- Nem akarom!... karom... karom...
A sötét estéket holdsugáros éjszakák váltották föl nemsokára és a púpos fekete madár hiába kerülgette a szörnyűséges szavakat, a halált és a feketeséget, mindenki másról beszélt, és a lányok a tejfehér égre nézve, halkan dúdolgattak...
Ezekben a napokban azután történt valami, ami teljesen elfoglalt, elragadott: egy messzi városból megjött a bátyám. Az idősebb iránti tisztelet, a barátság és szeretet érzelmeivel közeledtem feléje, mert egy esztendei távollét után mégis idegennek tűnt egy kicsit. Már nagyobb diák volt és talán éppen a negyediket végezte el. Az első időkben fölényesen játszotta a nagy diákot, de egy pár délutáni labdázás után összemelegedtünk.
Egy este, megejtően szép júliusi este volt, vacsorát rendezett anyám a távolból jött fiú tiszteletére. Sokan voltunk, nagyobbrészt fiúk meg kislányok és majdnem tizenkét óráig nevetgéltünk, táncoltunk, énekeltünk. Akkor azután eljöttek a papák mamák és hazavitték a vendégsereget.
Anyám megcsókolt bennünket, aztán szépen bevonultunk szélről fekvő kis szobánkba. Amint beértünk, egymásra néztünk és nevetni kezdtünk. Nem volt semmi okunk a szomorúságra, ám az ilyen késői órában fölösleges vidámságra se. De ez úgy látszik egyike volt azoknak a furcsa pillanatoknak, amikor ki szokott csattanni az egészséges gyermekszívből az élet ujjongása. Vetkőzni kezdtünk... egymásra néztünk: megint elnevettük magunkat.
- Maga se álmos? - kérdezte a bátyám és a cipőjét fűzte ki.
- Egy cseppet se! - feleltem vidáman és belenevettem a hálóingembe - egy picurkát se.
- Egy picurkát se - ismételte Bandi pukkadozva - van nekünk egy tanárunk, azt úgy hívják, hogy picurka... mert olyan kicsi, mint egy egér és úgy illegeti magát, mint egy... egy picurka... szóval nagyszerűen talál rája, hogy picurka...
Nevettünk mind a ketten, fojtott hangon, hogy ne hallják a másik szobában meg a harmadikban, ahol anyám imádkozott. Hanem a vidámságnak nem ártott ez a fojtogatás. Nyakunkon kidagadtak az erek, arcunk elvörösödött, aztán hirtelen elfújtuk a gyertyát és beugrottunk a kettős ágyba. Sokáig nevettünk így pukkadozva, míg egyszer csak valami messziről jött hangot nem hallottam.
Kidugtam a fejem a paplan alól: a felső ablakon beragyogtak a csillagok és az éj csodás csendjében tisztán hallottam amint a szabóék fürjecskéje pitypalattyolt.
- Pszt! - mondtam a bátyám paplana alá - anyuska szólt!
- Képzelődöl - súgta Bandi - picurkám képzelődöl!
A nevetés megint kirobbant belőlem. Csak nagynehezen tudtam lecsillapodni, a párnát rágtam, mikor mégegyszer hallottam az iménti hangot... De magamhoz se térhettem, Bandi megrúgott a paplan alatt és odasúgta!
- Picu-úrka!
Görcsökben fetrengtünk mind a ketten. Egy-egy pillanatra némán rázott a nevetés, de aztán kipukkadt, kiböffent belőlünk az egészséges röhögés. Egy negyedóráig tarthatott ez a vidámság, mikor a középső szobában megszólalt a húgom siránkozó szőke hangocskája:
- Anyám én nem tudok aludni... a fiúk mindig nevetnek.
Elcsöndesedtem és szóltam a bátyámnak, hogy most már jó lesz hallgatni.
- Ugyan, - mondta fölényesen - ez csak irigyel bennünket, azért sipog!
Most mintha ismét hallottam volna valamit, a sikoltáshoz hasonlót. Csak egy pillanat feléig gondolkozhattam rajta, mert a harmadik szobából megcsendült édesanyám szelíd hangja is:
- Gyerekek, gyerekek! aludjatok már! hagyjátok békén azt a kislányt!
Már igazán elérkezett az alvás ideje, de mi ketten, a kis szoba kettős ágyában ezer pengőért se tudtuk lehunyni a szemünket. Sátort csináltunk a két paplanból és az alatt beszélgettünk.
- Te! - suttogta Bandi bátyám - aztán Picurkának mindig tintás a keze. Hát egyszer bejön, aztán a Tulcsik, az a nagy bitang, azt mondja neki: bocsánat, tanár úr kérem, nagyon tintásnak tetszik lenni a kezének, kérem szépen. Picurka azt mondja: igen, köszönöm, leülhet! - azzal keresi a zsebkendőjét, de nem találja, nincs neki zsebkendője...
A paplanon át, a bátyám suttogásán át is hallani véltem valami messziről jövő, furcsa sípolást, kukoríkolást, vagy kurjantáshoz hasonlót.
- Pszt, - súgtam - nem hallod?
- Mán megint képzelődöl, - suttogta Bandi - ha mindig félbeszakítsz, nem mondom tovább... Hát szóval Picurkának nem volt zsebkendője. Erre föláll Tulcsik, aszongya: bocsánat, tanár úr kérem, otthon tetszett felejteni a zsebkendőjét, kérem szépen, tessék! az enyimért úgy se kár. Azzal odaadja a zsebkendőjét, amibe beleöntött egy félüveg pirostintát. Köszönöm, - mondja Picurka - elveszi a zsebkendőt, beletörüli a kezit, oda se néz, visszaadja. Hát mikor lapozni kezdi az osztálykönyvet, ránéz a kezire, elcsodálkozik, aszongya: én nem írtam pirostintával, mégis milyen piros vagyok...
E pillanatban megint hallottam a kurjantást. Talán nem is kurjantás volt, hanem sikoltás, hátborzongató sikoltás vagy ilyesvalami... De most már nem mertem szólni, különben is új história kezdődött.
- Hát egyszer, - suttogta pukkadozva Bandi - egyszer meg hogy járt Picurka? Egy fiú rosszul lett, aztán jelentkezik, hogy ki akar menni. Picurka odamegy, mert különben nagyon jó ember, aszongya: na, fiacskám, nagyon sápadt vagy, na, fiacskám, mi bajod, kisfiam? A fiú egy szót se szól, csak ki akar menni, de Picurka nem engedi, aszongya: tán valamid fáj, fiacskám? valami bajod van? Azzal csak nem engedi, de még a homlokára is teszi a kezét, aszongya: na, ki vele, fiacskám! Hát a fiúnak se kellett több, kiadta a reggelijét...
Gurultunk a paplansátor alatt mind a ketten és két kézzel tömtük orrunkat, szánkat, nehogy kicsattanjon belőlünk a harsány kacagás...
És ekkor, most már félreérthetetlenül sivított valahonnan egy véresre gyötört hang, egy iszonyatos, nem is emberi kiáltás, amelyhez hasonlót csak akkor hallottam, mikor a kandisznók a szemem láttára tépték szét kedves kis fehér kutyámat.
Dermedve vártam, hogy most már mégis megszólal Bandi is, de változatlan vidámsággal nevetett és szinte megfúlt a fojtogató jókedvtől. A torkomon volt valami, a nyelvem mégis mást mondott:
- Nahát, - suttogtam - ez jó vicc! Nagyon jó vicc!
Fáradtak voltunk mind a ketten a sok nevetéstől, hát jóéccakát kívántunk egymásnak.
- Szervusz! - mondta Bandi és hátat fordított. Holnap kirándulunk a nagyerdőbe.
- Szervusz! - köszöntem vissza. Majd megmutatom, merre vannak a hőscincérek!
A csillagok halványabban ragyogtak, a felső nyitott ablakon át illatos levegő áramlott be, valahonnan messziről egy mulató társaság bőgőjének egyforma zümmögése ringatott álomba és a nyári éj magasztos csöndességében tisztán hallottam még elszenderülés közben is, mint ver a szabóék fürjecskéje.
Másnap kiránduláson voltunk és harmadnap... harmadnap délelőtt hivatalos emberek jelentek meg a folyosónkon. Egy félelmetesen izmos lakatoslegény feszegette özvegy Furulyáné ajtózárait és az egyik hivatalos úr odafordult a takarítónőhöz:
- Hát már máskor is megtörtént, hogy nem nyitotta ki az ajtót?
- Igenis kéremalássan, volt úgy a télen, hogy egy napig nem engedett be senkit, de két napig még soha...
A zárak egymásután hullottak le, de csak nagynehezesen lehetett a sok vaspánttal bejutni az előszobába. A nagy hálószoba ajtajánál megismétlődött ez a munka. Végre mégis kitárult az ajtó. Fülledt, fojtó levegő tódult ki a tágas szobából és az egész társaság visszahőkölt. Minden ablak gondosan elzárva, a külső fény egy hasadékon át se hatolhat be és mégis ragyogó fényesség árad: a soklángú csillár minden körtéje ég, isten tudja mióta...
Középen a megvetett, dagadó fehér ágy üresen áll, a szobában meglehetős rendetlenség, a tükör bezúzva, egy csomó orvosságosüveg feldöntve, a ruhakefe, piszkálóvas a földön, mintha valaki dobálózott volna. Hanem az öregasszonynak semmi nyoma. Nézik az ágyakat, a fotelek mögött, a kályhasarokban, a szekrényekben, betörik a másik szoba ajtaját, sehol sincsen...
Ott állok az ajtóban és keresem én is: hová tűnhetett. Aztán kinyújtom vékony karomat, halotthalaványan, éles gyerekhangon mondom:
- Ott! Ott van ni!
Mindnyájan odanéznek. Ott fekszik a kis nyomorult a magas szekrény tetején, a szekrényen, amely a mi közös falunkhoz van támasztva és egy arasznyira sincs a mi kis szobánk kettős ágyától. Miféle szörnyűséges rémület, a halálveszedelem minő irtózatos ereje röpítette fel oda, senki se tudja, csak én gondolom. Ott fekszik, mint egy fekete kanári, teljesen felöltözve ezernyi fekete bodor között. Háta a fal felé, meredt szeme felénk. És két karját kitárja, mintha még most is képen akarna nyesni valakit száraz ökleivel... valakit fejbekólintani, tarkón vágni, kupán hüppenteni.
Az egyik úr székre állott, megtapintotta:
- Persze - mondta - igaza van a takarítónőnek: ez már tegnapelőtt éjjel elvégezte...
Egykedvűen nézegettek egymásra, nagy ívpapírokat teregettek ki: Senki se gondolt semmire, csak én számítottam visszafelé az időt dermedt szívvel. Mikor történt ez a szörnyűség - kérdeztem magamtól - mikor fojtotta meg itt a nappali világosságban a sötétség. És a hidegláz rázott amint megfeleltem, hogy akkor... akkor mikor azt suttogtam:
- Nahát ez jó vicc! Nagyon jó vicc"