Nagyapám jó táncos volt...
szerző: Krúdy Gyula
Hajdanában a nagyapám volt a leghíresebb táncos (a harmincas években) Magyarországon, és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.
Nagyapám sovány, karcsú és hosszú lábú fiatalember volt, aki még késő öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már kilencvenesztendős is elmúlott. Csak a nőkről változott meg a véleménye... Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten, az Üllői úton egy síkos téli reggelen sietett. A leányka a villamoskocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt, és a nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette.
De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.
Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú Magyarországon akkor, akkoriban... Az apámról sohasem beszéltek nekem a nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni, hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron. Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte bodros fürteivel, énekes hangjával, és anyám bizonyos elégtétellel látta, hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis tanítónőt.
- Mathilde - mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsípett - jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele... Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző nő: lemondott róla, midőn én ezt kívántam.
Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem beszélt atyámról. Elpirult és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy falevelet valamely útba eső fáról, és a szájába vette a falevelet. Nem, sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a múltban, hogyan udvarolt neki atyám, és mit mondott udvarlás közben. És ezért aztán nemsokára abba is maradtak a kertek alatti séták, bár anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szívesen látta, hogy az unalmas és egyhangú kisvárosi életben a kocsma és korhely cimborák helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki "már egyszer letette a vizsgát" - mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem, amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám, a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni nagyságát vagy komolyságát vagy egyéb tulajdonságait... Ellenben abban az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt, és az ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen nagyszerűen táncolt a harmincas és negyvenes években... És általában milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek, és igyekezzek nyomdokaiba lépni. - Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan, lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években táncolt.
...Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyár vége volt, és én Pestre készülődtem az iskolába, és a folyón, amely a kertek alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úriház emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott... Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongora-tanítónő volt a kisvárosban, és azonkívül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze, már nem fiatal és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna másképpen a kisleányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak? És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehér kezű és vörösbarna hajú zongora-tanítónőnek!
Délelőttönkint, amíg nagyapám aludt, én kísérgettem Siroki Máriát a zongoraórákra a kisváros girbegurba kövezetén. Még ma is emlékezem az utcákra, ahová órákra jártunk, és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan várakoztam. A Három Péter utcából mentünk a Rozmaring utcába, ahol a szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására szívem hölgye! A Rozmaring utcából ismét a Három Péter utcába tértünk vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a kertek között vezetett. Jobbról és balról nyár végi, elhagyott, csöndes kertek húzódtak, ahol őszi némaságba merült madarak üldögéltek a fákon. Siroki Mária, aki a girbegurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt, kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kísérgetem, a kerti úthoz érve meglassította lépteit, és az én szívem is már hevesebben kezdett dobogni...
Manapság egy kacér és szentimentális vénkisasszonynak látnám Siroki Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő ifjú tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan a kacér színésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított, lassú hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már talán nem tudnak megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú folyón ringattam az úszó falevelek között, Siroki Mária hevesen megdobogtatta szívemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az ócska templom eresze alatt...
Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elöl a keskeny gyalogösvényen, és divatos szoknyáját kissé megemelintette magas sarkú cipője felett.
Kalapjának strucctolla néha megérintette az arcom, és a ruhájából kiáradó erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát, és hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.
- Igazán szeret? - kérdezte, és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb figyelmesen arcomba nézett.
- Sohasem felejt el? - kérdezte később.
A kezét nyújtotta, amelyet megcsókoltam... Néha, ritkán púderes arcát is engedte megcsókolni... (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az ízére?)
Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbegurba utcácskára, a Három Péter utcára, ahol kandi pillantással lesték már az ablakok mögül a zongora-tanítónőt.
- Isten vele! - mondta suttogva a fátyola alatt. - Most már nem kísérhet tovább. Lesnek reánk... És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem feleségül.
- De, igen, feleségül veszem! - feleltem nagy elhatározással.
Csöndesen, szelíden, szinte megadással rám mosolygott.
- Isten vele! - ismételte. - Engem mindig meg fog találni. Mert én sohasem felejtem el magát.
Kezét nyújtotta, és titokzatosan, forrón megszorította a kezem.
És délután, midőn Siroki Mária útra kelt a zongoraóráira, már a nagyapám várta őt az utcasarkon, és harmonikás nadrágjában, amelyet acélgomb tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollas kalap mellett.
A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette, és puha kalapját félrecsapta fején.
Vígan és könnyedén mendegéltek egymás mellett.
A kis girbegurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők beléptek az utcába.
A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.
Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!
"Nem csoda - gondoltam elkeseredve -, hisz már a harmincas és negyvenes években is a legjobb táncos volt Magyarországon."
A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között, és megint csak azt gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt, és én semmi sem vagyok, csak egy fiatal tanuló...
S egyszer meglestem őket a gyalogösvényen, a kertek között, ahol az én életemnek a boldogsága szokott lejátszódni, és összeszoruló szívvel láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára. Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent áhítattal... Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.
...Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami fiatal szívemben történt. A bús szomorúságom, a kedvem, a bánatom nem maradhatott előtte titokban.
- Mathilde-dal van valami baj? - kérdezte egyszer titkon és csöndesen.
Megráztam a fejem.
- Már nem ismerem.
- Nos? Tehát Mária miatt búsulsz? - kérdezte jóságosan.
Eleinte nem feleltem, de később könnyezve és elkeseredve árultam el nagyapámat.
Anyám eleinte nevetve hallgatott.
- Ki hitte volna az öregúrról! - kiáltotta.
Később, bánatom láttára, elkomolyodott és megígérte, hogy majd segít a dolgon.
És ezen az estén családi tanácskozás volt az ebédlőben.
A tanácskozáshoz megérkezett György nagybátyám a szomszéd faluból, és a férfiak elkomolyodva hallgattak már a vacsoránál. Még a régi családi képek is szinte fejcsóválva nézegettek alá a falakról, csak nagyapám látszott vidornak és megelégedettnek.
Én a szomszéd szobából hallgatózva, repeső szívvel hallgattam anyám vádbeszédét az asztalbontás után. Szenvedélyesen, szinte haragosan támadta meg nagyapámat magaviselete miatt...
Atyám csöndesen ült helyén, míg György nagybácsi többször dörmögte:
- Mikor nő be a fejed lágya?
Sokáig és hevesen folyt a vitatkozás, nagyapám eleinte nem hagyta magát, és csak sokára engedett.
- Helyes, nem kísérgetem többet Siroki Máriát, de a kölyök sem! - kiáltotta. - A föld alá bújnék szégyenletemben, ha a saját unokám elől kellene megretirálni.
- A fiú sem kísérheti többet a dámát - mondta ki atyám a határozatot.
Én nemsokára ezután elmentem a folyóról, a falevelek között ringó csónakból, de gyakran büszke voltam, amikor hallottam, hogy nagyapám milyen pompás táncos volt a harmincas és negyvenes években.