Nagy Istvánhoz

Nagy Istvánhoz szerző: Kis János

midőn a Dunán túl való evangelicusok
superintendesévé választatott, 1796.

   Te, ki a legszentebb vallás templomában
Megőszűltél az ég hív szolgálatjában,
S a világ tengerét zúgni sok szélvészszel
Hatvan időn nézed figyelmező észszel,
Mondd meg, bölcs férfiú, elébb olly hidegen
Volt-e hazánk, mint most, s istentől idegen?
Templomok, oltárok, s azoknak papjai
Voltak-e, úgy mint most, a büszkék csúfjai?

   Ma a nagy világban szégyen annak élni,
A ki eféléket még szokott tisztelni.
Még az ifjú állán lágy pelyhek lebegnek,
S önnön teste alatt inai remegnek,
Még a betűkben is tudatlanság fia,
S már bájolja őtet a philosophia.
Melly szép az igazság gyémánt fegyverivel
Vitézűl megvívni vak ész gyermekivel,
Felverni, feldúlni babonák táborát,
S lerázni magáról az oskolák porát!
Az illy tündöklő cél kit nem hevítene?
Jég volna, ha buzgón úthoz nem kezdene!
Úgy de az igazság nincs a járt ösvényen;
Míg szent várához jut, sok szűk tekervényen,
Sok sértő tövisen kell által bujkálni,
S meredek sziklákra veszély közt mászkálni.
Az ifjú uracska elfárad sokára,
S csak hamar hallgat más csábitó nótára,
Mellytől a szép liget harsog az út mellett,
S eltér az ösvényről, hol izzadni kellett.
Mit keressz itt? így zeng a Syren hozzája;
Tündért? az igazság csak tompák lármája.
Ha csendes nyúgalmat kivánsz, ne higy semmit;
Történetből terem s rothad el minden itt.
Az élet egy óra - az ember csak pára -
A más világ hasznos a köznép számára,
Melly, mihelyt nem hinné e mese szavait,
Azonnal ízekre szaggatná láncait.
A régi istenek elaludtanak már -
Költemény az új is - utóbb ez is úgy jár.
A bölcs jó kedvéből a virtust szereti,
De ki megtagadja magát, azt neveti.
Ő minden reggellel új vígságra derűl,
S minden örömökbe részegségig merűl.

   A szegény nyomorúlt mohón is beszívja
E tudományt, melly őt illy lágy ágyra hívja;
Mintsem nehézségek felett körmét rágja,
A csomót, mint amott Sándor, ketté vágja.
Tovább megy, s a vallást, mivel nem ismeri,
Ízetlen tréfával kikacagni meri.
Csak nem elveszettnek tartja azt a napot,
Mellyen mérges nyillal nem lőtte a papot.
Jó föld ez; tréfái gomba módra nőnek!
S ha tiszteli, hívja - szent szemfényvesztőnek.

   Tudjuk ugyan, s szívből fájlaljuk mi magunk,
Hogy mindég volt s van is néhány romlott tagunk;
Tudjuk, a babona keményebb ostora
Az égnek, mint sűrű mennykövek zápora,
S több vért ontott, s szerzett szörnyűbb gyúlásokat,
Mint Lucrec vagy Haller festhetnék azokat,
De kell-e gyűlölnünk egy nagy famíliát,
Mihelyt elfajúlni látjuk egy két fiát?
Ki az, ki konkolylyal búzáját égeti,
S a salakkal együtt aranyat kiveti?

   A vallás az égnek felséges magzatja.
Ki azt híven hinti, szent annak szózatja.
Minden nagy bölcsei az ó s új időnek
Országalkotásban ezt tették talpkőnek.
Mennyivel drágább kincs Jézus tudománya,
Ha rongyot nem rak rá ember találmánya!
Ki nem tartaná ezt élte szerelmének,
Melly egyaránt használ a szívnek s elmének,
Melly olly istent tanít, ki minket szeretett
Elébb mint a világ fundamentoma lett,
S atyai szívébe vérrel írt bennünket,
S halhatlan örömre alkotta lelkünket;
Ki nem gyönyörködik a borjúk vérében,
Hanem a tiszta szív szent gerjedelmében;
S bár büntetés nélkűl a vétket nem hagyja,
A megtérő juhot mégis béfogadja;
Ki mind szép tiszteket kér tiszteletére:
A mértéklést, mellynek magában van bére;
A szeretetet, melly képe istenségnek
Itt alatt, s tüzétől csak szép lelkek égnek;
A megelégedést, a szép szelidséget,
Melly kész megbocsátni tévelygést s vétséget;
A békével tűrést, melly ha jég elverte
Élelmét, vagy a sír gyermekét elnyelte,
Visszatekint élte boldogabb folytára,
S hiszi, hogy a fő jó mindent tesz javára.
Ki előtt nem volna nagy becsben az a hit,
Melly így ékesíti éltünk víg napjait,
S a hol öszvetoldúl a szív sok fájdalma,
Ott erejének még szebb a diadalma. -
Úgy van! ha az ember a világ pusztáján
Bolyong, s kétségesen ví bajos pályáján,
A gonoszság mérges nyilát rá bocsátja,
Álnokúl megcsalja szeretett barátja,
Éhség s pestis megöl naponként százakat,
Ártatlan vérrel fest a had patakokat,
Mikor a thrónuson Domitianusok,
S Themis templomában űlnek Narcissusok,
A bölcs koldusbotra, a jó mankóra jut,
S a gonoszoknak tág boldogságra az út,
Mikor tőle megvál élte kedves fele,
S legszebb örömeit sírba zárja vele,
Mikor ezer kín közt a szív magát vérzi:
A vallás erejét kivált akkor érzi,
Melly megszánó szemmel nézvén keservére,
Gyógyító balzamot tölt mérges sebére,
Mennyei leckéjét, eszébe juttatja,
Hogy feje felett él a mindenek atyja,
Ki kegyesen gondot visel életéről,
S tudta nélkűl egy haj sem száll le fejéről,
Megtanítja porban imádni útjait,
Hol vak esze meg nem fejtheti titkait.

   Kit már illy vallásnak forró szeretete
A számára szentelt oltárhoz vezete,
Kinek ezt hirdeti szava és példája,
Méltán rágja-e ezt a csúfolók szája?
Ha ki gyenge nyáját mint atyja szereti,
Azt szép s egészséges helyekre vezeti,
S a sasként tanítván repűlni fiait,
Nem kíméli tőlök semmi aggságait,
Ha a betegágynál, mellyet a halálnak
S bűnnek rettentési köröskörűl állnak,
A betegért harcol jó vitéz módjára,
Égből vígasztalás jön minden szavára,
S a víg haldoklónak elhunyván élete,
Néki lehell hálát végső lélekzete;
Ha mikor templomban kezét felemeli,
Minden mozdúlása e szent helyt tiszteli,
Ajaki a szónak titkos erőt adnak,
S kik csúfolni mentek, szent lángra gyúladnak,
Ha őtet-szerető hív keresztényeit
Hozzá édesgeti, mint öngyermekeit,
Nékik adja szívét, örömét, bánatját,
De az égnek tartja fő fő gondolatját;
S ollyan mint egy kőszál, melly magas fejével
Felnyúlván, nem gondol szél fergetegével,
Bátor alant sűrű felhők folyják körűl,
Teteje örökös verőfénynek örűl:
Ha ki e sinóron intézi életét,
Nem méltán várja-e a jók szeretetét;
Ha a szépnek s jónak szent minden órája,
Benne tunya herét táplál-e hazája?

   Azonban rontsunk le minden templomokat,
Küldjük eke mellé egyig a papokat,
A romlandó embert hagyjuk el vesztére,
Higyen, ki mit hihet, szabad tetszésére.
Mennyi pokolbeli bürköt és maszlagot
Hoz a föld, mellybe nem vét senki jó magot!
Hány légiót hoz ránk két fene ellenség,
Itt a babonaság, ott a hitetlenség!
Egek! mit látok? a jövendők kárpitja
Megnyílik, s Pandora ládáját felnyitja.
Itt az égre kiált a csecsemő vére,
Kit édes atyja szánt Moloch ebédjére;
A melly királyt az ég ád csak jó kedvében,
Ravaillacok ölik az úrnak nevében;
Amott a legszentebb láncok elbontatnak,
A becsűlet s jóság porba tapodtatnak,
Darabokra zúznak barátság oltári,
Mind hiteket szegik az oltár polgári;
Látok minden felé szemtelen anyákat,
Anyjok mesterségét tanúló lyánykákat,
S harem csőszeivé termett lágy férjeket,
Kik soha nem érzik férfi erejeket;
Szeplősítve látom a tiszta ágyakat,
A mocskolt szűzeknek hallom jajszavokat.
Oda van az egész ország, nincs bölcs feje;
Legszebb virágában elhervad ereje;
A virtus fut: egyszer visszanéz sírva még,
S oda megy, híveit hová vitte az ég.
A vétek jelen meg triumphi pompában,
S minden nyomorúság elárad nyomában.
Ragadozók, Phrynék, kerítők szabad just
Nyernek, undok Nerók mocskolják a thrónust -
Elég! tűnjetek el gyászos képzeletek;
Borzadozás nélkűl rátok nem nézhetek.
Váljatok kínjokká a bölcselkedőknek,
Kik a vallást tárgyúl teszik ki mérgeknek.

   A bölcselkedőknek? - Nem, soha e szép szót
Ne adjuk arra, ki nem szeret minden jót.
Nagy Leibnitzok, Kantok - de nem Kant majmai!
A vallásnak mindég buzgó barátjai.
A philosophia a vallás szép párja,
Míg a neki szabott pályát híven járja,
Szűl virtust, felemelt elmét s erősséget,
S viselni segéli a földi inséget.
Ha e Genius az országot elhagyja,
Boldogtalan annak kicsinye és nagyja.
Mindenekre ragad babonák mételye,
S az észnek csak a sír lesz menedékhelye.
Mindenütt párizsi menyekzők újúlnak,
Tévelygők számára a rakás fák gyúlnak.
Meghal, vagy hottentót nyelven szól az elme,
A vallás zűrzavar s nincs józan értelme.
Látták a világnak illy sorsát eleink,
Míg szebb fényt nem hoztak boldog esztendeink.
De már a bölcseség az égből leszállott,
S nemünknek jobb része zászlójához állott.
Eltűnt a tévelygés s gonoszság serege,
S a régen várt napnak felderűlt víg ege.
A bölcseség s vallás együtt kezet fognak,
S az ész szép fáklyái ragyogva lobognak.

- - - - - - - - - - - - - - - -

   Az a vallás tehát, melly minden népekre
Annyi áldást áraszt, szent lészen örökre.
S te tisztelt ősz, a ki rég áldozol néki,
S legkedvesb helyeid annak szent hajléki,
Midőn kormányzói karjába tétettél,
Hidd el, részt állandó dicsőségben vettél.
Boldog vagy, szerető fiaid bölcs feje,
Messzebb hat szép élted s szép szavad ereje.
Szélesb meződ lészen hasznos munkásságra,
Melly legszebb úton visz a késő világra.
Örvendj, minden nyájad forró szeretete
Volt az, melly főpapi székedbe ültete.
Szünet nélkűl tiszta lesz annak folyása,
A minek illy becses kristály a forrása.
Örvendj, s kegyes szíved legszentebb szikráit
Gerjeszd, hogy szépitsék nagy tiszted munkáit.
A legfőbb jó, kit olly szívre ható szókkal
Tudsz kérni, szeressen maradandó jókkal.
Tegye virágzóvá testednek erejét,
Hogy seregünk soká áldja benned fejét,
S soká lehess célja azon szeretetnek,
Mellynek én, örülvén minden szép esetnek,
Én, ki tömjénemmel mindég fösvény vagyok,
Még akkor is, midőn az érdemek nagyok,
Itten közönséges hirdetője lettem,
S hiszem, hogy minden jók helyett beszélettem.