Népdalköltészetünkről 4.
Sokat mellőztem eddig nem szivesen, csakhogy maradjon hely az itt következőkre is. Értem a nyelv használatát s költői kezelését. Ha előlegesen gondoskodunk, hogy a népdalok vidéki szóejtések szerint gyüjtessenek és adassanak, most szép kincset tudnánk összehalmozni a nép nyelvéből, melly azért nagy fontosságu, mert régibb az irói nyelvnél, és sok tekintetben lehetne hozzá folyamodni eligazodásul.[1]
Lelünk a népi nyelvben sok ollyat, mit a mivelt nyelvtudomány nem javasol, vagy nem tanit, de mellyekből okszerű birálattal mehet be valami az irói nyelvbe, legalább ott, hol épen jellemzés miatt szükségesek a népi formák. E sajátságok egy részről a hajlitás és ragozásban történnek, más részről pedig a kihagyásokban, vagy ezzel ellenkezőleg a szaporitásban.
Hajlitási eltérések már, hogy az igékre nincs tekintet, vajjon ikesek-e vagy nem; miért a két rendbeli igék egy forma szerint hajlittatnak, noha ollykor törvényszerüleg is, de mindent rim, jó hang, és rhythmus határoz el; s ezért van mind hiba, mind rendszerüség. Ha például rimet kiván e szó: ülne, reá vonja az ikes igét, förödne, förödnék helyett. A nép mindig igy ejti ki: megtelik a pincze, de azért igy hajlit: Teljen (és nem teljék) kedve irigyemnek (57. d. I. k.) Igy vannak: essen, érkezzen, bővelkedjen, essék, érkezzék, bővelkedjék helyett; ellenben tiszta igegyökök ugy használtatnak, mintha ikesek volnának, példaul: hadd szóljék. (272. d. I. k.) A törökön vágjál (vágj h.) elől. (370. d. I. k.) Inkább engem a rózsámhoz elvigyél (elvigy h.) (258. d. I. k.) Holott néhol még a sziszegő gyöküekben is szigoruan megtartatik a szabály, p. kárt veszesz. (292. d. I. k.) Ennél azonban, mert itt már tudjuk a törvényt, sokkal nevezetesb az it végzetű igék hajlitása, miszerint a foglaló módban a törvényes j képző megmarad, sőt ez rokonitja magához az ige vég t betüjét; például
Boríjjon el a temető.
Takarijjon szárnya alá. (120. d. I. k.)
E formának eredetileg igy kellene állani: borit-j-on, mert j a foglaló képzője; de a szokás ugy akarta, hogy megmaradjon a törzs és igy ment törvénybe is, mert amugy nem volna különbség jelentő és foglaló mód harmad személye közt; mind a mellett ugy látszik, hogy ez a boríjjon nem épen dísztelen, sőt a gyakori sok s hangnak elkerülése miatt, mi egyik vétke nyelvünknek, nem ártana használatba venni. De van e szokásnak is kinövése, mert a 290. dalban bemutassuk áll bemutatjuk helyett.
Ugyancsak j hang váltja fel az sz hangot is néhol, p. szakajtottam rózsát, fehéret (140. d. I. k.), szakasztottam helyett, mi legalább itt, mennyiben az első szótagban is előfordul már az sz hang, igen jól jön ki. Az emlitett it képző, ét alakot vesz a palócz kiejtésben, például: megszólétja megszólitja h. (362. d. II. k.)
A szenvedő formának t hangokkal tul a rendin bővelkedő hajlitása még bővelkedőbbé tétetik a népnyelvben gyakorta és nyúzattak h. olvasunk nyúzattattak-ot, mi olly igékben, mellyek t betűn végződnek gyökileg, vajmi förtelmes keményen hangzik. Csudálatos, hogy a mult században olly kapós ódik, ödik, mint enyhitő helyettese a sok tattatik, tettetik-nek , csak elvétve, de ott sem minden igaz ok nélkül, fordul elő, például:
E sok szenvedés tán megjutalmazódik. (422. d. I. k.)
Egy helyen van felette gonoszul használva e forma, Buga J. éneke végin (240. d. I. k.): tengődek, mi tengődök lehetne, ha nem tengődöm volna. De itt látszik, hogy a rim szoritotta meg a költőt; valamint egy más dalban is, hol a tatik képző fölösleges ebben: juttatik (350. d. II. k.), mert a jut épen illyen foganattal és értelemben állhatna ott egyedűl is. Néhol fölösleges az ik, mint e szavakban: hervadozik (166. d. l. k.), hullik, (376. d. II. k.) mellyeket csak ferde szokásnak vehetni a rendezetlen népnyelvben.
A határozatlan mód harmad személyragos formájának elrontott alakja: innya, irnya: inni, irni h. is fordul elő, de dunántuli vidéken már fonnya is van fonni h. mi tul a rendin rosz. A palócz tennyi, mennyi (262. d. II. k.) tenni, menni h. csak lágyitott forma, mint szeretyi, gyivó, gyükör: szereti, dió, tükör h. Sajátosan használják csangó dalaink a lesz ige lenne idejét, volna segédige helyett. Példaul: fejem meg szem őszült lenne. Gyenge piros orczám meg szem hervadt lenne.[2]
Nem látszik, hogy szorosan venné a népköltészet a határozott és határozatlan igéformákat, azért határozatlan tárgyejtéshez könnyen tesz határozott igét, példaul: Áldja meg főképen (az) atyákat, anyákat. (Az) ekét és boronát ő forgatja. (A) barázdát forgatja. (311. d. I. k.)
Van példa ős képzőjére is harmad személyben a határzott igének; ugymint:
Más is van még a faluba,
Még sem ugati a kutya. (468. d. I. k.)
Én ezt az i képzőt ezért tartom ősnek, mivel azon régi állás pontra viszen vissza, mikor még egység volt a nyelvben, s mind a fen, mind az alhangu igék egyenlően ragoztattak. Különben is az i hangzó, mint közép hang, egyiránt mehet mind kétféle hangzásu igéink után; s az ugati épen olly törvényes, mint az éri vagy más fenhangu igék; s hogy a mai ja végzet igen könnyen fejlődhetett ki az i hangból, elhisszük, gondolóra vevén az i hang természetét, mellyből j hang o, u hangokkal együtt igen sokszor fejlődik ki, például: ig, jog, irgolat, jorgolat, ihász , juhász, ihar, juhar. Illy uton lett a ja is az i-ből: ugat-i, ugatja, ad-i, adja.
Még az igéknél általánosan, legyenek fen vagy alhanguak, meg maradt az i rag, de neveknél már nem. Itt nyelvtudományilag egészen ki van küszöbölve az i, és fenhangu név után e járul; mély hangu név pedig a, ja ragokat fogad el. Emez uralkodó törvény és szokás daczára sem ment pedig ki divatból az i (ü. ő.) harmad személyrag a népnél. Példák:
Annak van most becsületi (91. d. I.)
Kár hogy eredeti volt magyar nemes vér (285. d. I.)
Attul fájul a feji (302. d. I.)
Ezeket mind becsülete, eredete, feje formákban ismeri a nyelvtudomány, hol az e semmi egyéb, mint az i-nek átalakulása, mind a mellett sem irthatá ki az efféle, s ezen alapra viszonyló formákat: örömiben, röptiben; sőt vannak egyes szók, mellyek csak igy hangzanak jól életben és legmüveltebbek ajkain, mint a népén, s én nem tudnám megmondani mellyik jobb: tojás széki-e, vagy széke; ellenben ha sok e hangzónkra emlékezünk, nem ártana vagy i-vel mérsékelni azt, vagy megjelölni és saját kiejtésre venni a közép e hangot, mint a borsodiak egy része.
A kihagyások legszokottabb jelenetei a népnyelvnek mindenütt, midőn betű vagy egész szótag kiugratik, rend szerint rövidség kedveért. De megvan ennek ellenkezője, a pótlás is. Mindkettőre néhány példát!
Kihagyások mindjárt az effélék: arany-ezüstért (1. d. I.), epedség- fáradságban (180. d. I.), hol az utoljáró csak az utóbbi névnél használtatik, de az elsőbbihez is értetik. Ezt átvevé már az irói nyelv és sok ismétlést elkerül általa. Lényegesb kihagyás azonban ezeknél, mikor az utóljárók végbetűi elmaradnak, példaul:
Csak a szivem jár érted gyászba (n) (49. d. I.)
Ninos ország, mellyér (t) odadnám. (67. d. I.)
Nem tudom hány van ezerbe (n) (152. d. I.)
Nem vág a minket földhö (z) (404. II.)
Mindezek vétkes kihagyások mailag: de igazolhatók, mert régi nyelvre mutatnak. Ugyanis a be, ér, ho utóljárók egyszersmind gyökök; s a be (ba) használata ben (ban) helyett oda mutat, mikor még nem volt meg az a különbség a kettő között, hogy a be mozgást (hová), a ben pedig maradást (hol) jelent. Igy nem tétetik különbség a tiltó se és tagadó sem között. Az ér, mint ige használtatik, s a később hozzá toldott t (ért) a czélosság eszméjét fejezi ki, mert: vizért megy, annyit tesz: olly czélból megy, hogy vizet hozzon. De a becs az érték, mindig az ér-ben magában fekszik. A ho (hö) szinte gyök: belőle van a hoz ige, miért hoz valamit, rendesen befoglalja magába az én felém való közeledést, mellynek ellenkezője a visz. Alig ha nem illy törzsre tarthatunk számot a ná utoljáróban is a palóczoknál.
Nincs szebb állat a gyesznóná (l)
Mert hogy a vál, válik ige, a vá (jóvá) utoljáróval közel rokon, bizonyos. Illyen régi törzsek a ne, la, ha is, mellyekből a néz, lát, hall igék támadnak s különösen a két első rövidítve is adatik első személyben, p. lám, mellynek mintájára lett tul a Dunán ne gyökből a nám. (303. d. II. k.)
Nevezetes kihagyásokat igéknél csak néhányban lelünk. Oka némellyekben a kihagyásnak az l betű gyakori kiugratása, mint szőke, szölke, hót, holt, vót, volt h. köö köll, kell h. (297. d. I.) Igy jöttek létre a vóna és kéne, volna, kellene h. de még azok is megrövidültek, és ollykor csak vón és kén formában láthatók. A 122. d. (I. k.) ezen sora:
„Más is elvett volna engem”
igy is daloltatik:
Más is szeretett vón engem.
Nem tom (tudom) mire vélni (173. d. I. k.) Végig mék (megyek) az utczán (387. d. I.) Ezekhez való még az életből: bám (bánom) is én. Mért, miért h. Máshá, sohá, máshová, sehová h. jő, jövő h. (112. d. II. k.) Csangóknál micsó, micsoda h. nálunk ugyan az néha micsa.
Élet és kölői szükség látszik az illy nemű kihagyásokban, gazd (a) uram, ifj (u) asszony, od (a) adnám, fogadj (a) isten; s ha kell, a népköltő, ki csak kimondásból ismeri a nyelvet, illy rimeket ád:
Ki szivesen lát egy irán (t)
Délben, estve, reggel, korán. (61. I.)
Hajtson el a sárga halá (l)
Takarijjon szárnya alá. (121. d. I. k.)
Megkötözik Gyuri Bandit kötélle (l)
Ugy kisérik szolgabiró elébe (382. I.)
Szókötésbe vágó kihagyások az illyenek: számtalan borúlok, az az számtalanszor (59. d. I. k.), szertelen fáj, szertelenül helyett (10. d. I. k.) Mint mondatik vasárnap e h. vasárnapon, ugy csötörtörtök is e h. csötörtökön (187. d. I.); tehát elmarad egy ö, s négy helyett lesz három. Elmarad a re utoljáró ebben:
Hej violám enyém lesz
Esztendő illyenkor.
Ollyan ez, mint: holnap illyenkor. Éjnap áll éjjel nappal helyett a 82. dalban. (II. k.) Az a szépen marad el ezekben: most (a) szerencse abba ejtett (37. I.); világ haszontalanság, a világ h. (284. d. I.) Sem való sem helyettes i képzőt nem használ ez a hely:
Köszönöm hivséged
Hozzám (való,-i) szivességed (16. d. I.)
De a kihagyásokból elvégre nagy nemü szólásformák erednek, mellyeken változtatni nem lehet, ha bár nincsenek is mindig jó nyelvtani egyenruhában, mint: fogadj isten! Isten, jó nap! Ugyse! vagy uccse! Hogy szántsa (mennykő vagy ördög) keresztül! s ide tartoznak a magyarnál elharapózott káromkodás tisztességesebb alakjai, p.
Zsidó asszony, a lelkedet!
Szorultságból látszik az illy kihagyás: hervandó hervadandó h. a 321. dalban. (I. k.) A röviditésnél sokkal ritkább a szaporitás. A mi van, az is csak jó hangért történik, például: istrázsa, goróf, derága, csangóknál ijány, jány, vagy lány h. abban pedig valami nagyobb szerű szólamlást vél a népnyelv, ha mássalhangzó előtt is meghagyja a z betűt a névszóban, p. nincs ez világon drágább kincs. (57. d. I.) Feljön még az nap is. (235. I.) Gyakran a tagadó sem régi elemeire osztatik fel: például: akkor is csak nem jön (50. I.), még is nem elég. (125. I.) Akkor sem, még sem helyett.
Vétkes szaporitásul csak egyet lehet tekinteni, a dunántuli nyelvben, mikor a tulajdon nevek eleibe névszó járul; példakép: istan Ádámból az Évát formálta, a Miska, a Gábor Éva. Vétkes pedig ez azért, mert teljesen idegen; igaz magyar embert megüt, s a német der, die, das-ra emlékeztet. Az illyen alaphibák becsuszása nagyobb korcsosodásra mutat, mint a glázli, roszprádli egyes szavak használata, mert ez csak a nyelv anyagához, testéhez tartozik, amaz pedig lelke ellen vagyon annak, miért a dunántuli sok a, az, tulajdon nevek előtt, lélek elleni bűn a nyelvben. Nem helyeselhető szaporitás még a dunántuli nyelvben az illyen: hugám (387. d. II.) hugom helyett, mivel akkor a birtokrag nélküli törzs huga leszen, mi Tisza mellett harmad személy ragu már. Mind a mellett nem hinném, hogy másod személyben dunántuli magyar is hugádat mondana, pedig ugy kellene, ha következetes akar lenni magával. Egyébiránt a két nagy vidék közti különbséget a nyelvben, itt elő nem adhatjuk, s még csak ennyit mondunk: hogy a hol a tiszai dal ej! haj! felkiáltásokat használ; a dunai rendesen ej! huj-t mond; a minthogy az ujabb irodalom is dunántulról vett fel sok, egy ideig elhanyaglott u ü hangot, a rul rül, maguk, sorsuk-féle szólásmódokban; s bizonyosan hangzóink változatossága és az értelmi szabatosság is nyert vele.
Vannak olly eredeti módjai a mondatalkotásnak, mellyek eddig szokatlanok, vagy már szokásból kimentenek, p. égig nagy (8. I.), intlek bús szivemre (14. I.), megfelelsz azokra (47. I.), én felelnék arra; (339. I.) mi annyi mint: jót állok érte, számolok, számot adok róla; megtapasztalom melleden rózsádat, megtapogatom h. (96. I.) Teli kacsintanám (120. I. k.) Hajtson el a halál. (121. d. I.) A garadra ugyan (igen) felöntöttél (170. d. I.) Ki jól iszik benne (belőle) (123. I.) Leiratom képedet, honnan képiró. (133.d.) Székelyeknél ir az az vág, honnan irt, irtás. Énekre indulni, az az énekhez kezdeni. (169. I.) szövetséget vetett, (285. I.) Bátor (akár) világos viradtig (290. I.) Dolgom iránt (felől) arra igen rá érnék. (292. I. k.) Kárt veszesz, vallasz h. (292. I.) Hitelemet papirosra teszem (295) magamat kötelezem. Kedvet nem veszen (kap h.) 296. Pedig csak arra esel (jutsz) 296. Nagy sok kereszt rakás, nagy szépen, igen helyett. Őz után nem nyargallak, kiható értelemben, Oláh Gerő dalában. Szüntelen a ríp, rop, honnan: ropni a tánczot. Öreg anyám, nagy h. Hozzád hajtom (forditom) szavamat. (Menyasszony bucsuztatása) Szerit tenni valaminek, szert tenni valamire h. (176. 13.) Vizi betegségtűl hasznos; hasznos szer a podagráról, podagra ellen h. (176.) A vizet borra változtatja, borrá h. (180. I.) A poharat vigyázza; (180. d. I.) gondjainkat igyuk félre, (187. d.) Vizet borrá változván (192. d.) Sort iszom én (195.) Velem is foly vigabban (213.) Ugy megiszik bujában (241) Kapom magam (253) Jó vagy velem veszekedni, az az tudsz képes vagy (467. d.) — Ennyit e részben is figyelemgerjesztésül.
Vannak saját cserélhető szavak; minő a be és de. Például:
Jaj be szennyes a kendője (129. I. k.)
Álnok szivű de elhagytál (145. d.k.)
Illyen a ki és mi. Amaz, melly szabály szerint csak személyt illet, dologra is vitetik, példaul:
Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja.
Vajh ki jő, vajmi jó helyett.
Mind ezeknél pedig fontosabbnak látszik a nyelv költői kezelése, hová a szótagok időmértéke, rim, és rhythmus tartoznak, s elvégre a költői szólamlás (dictio) maga, mellyekben népköltészetünk külső és belső formája foglaltatik.
Időmértéket illetőleg a mi nyelvünk a legtisztább mennyiségi (quantitativ) nyelvek közé tartozik, s benne minden szótag meg van jelölve, s egy uttal a szem is eligazitva még akkor is, ha nincs ékezve az önhangzó, hanem két vagy több mássalhangzó által követve. Illyen nyelvből már milly könnyű lesz mértékre alkotni verset, kiki átlátja. Mind e mellett ha népdalainkon végig nézünk, alig fogunk állandó tiszta mértékezést találni, magában a dalnak nyelvi részében, hanem a zenét kell fölhíni segitségül. Minden értő és műbarát örömére nagy sikerrel tőn itt kisérletet Fogarasi J. Müvelt Magyar Nyelvtanában, s én ugy hiszem, hogy a magyar népdalok és zenében (mert a kettő egy,) uralkodó versmértéket csakugyan kifürkészte, s a feladást szerencsésen megoldotta.[3] Ki erről bővebben ohajt értesülni, az idézett könyvre utasitom, hol zenészi tapasztaltságra épült elvek után könnyen eligazodhatik, s alapjára mehet az egész magyar mértékezésnek, mi költőink figyelmét igényli leginkább. Szerinte magyar versekben uralkodó mérték vagy láb a lengedező, és toborzéki,[4] mi nem egyéb mint a magyar zene 2/4 időmértékének gyakorlatbul vett felosztása, azon kulcs szerint, hogy költészetben csak hosszú és rövid szótagok ismertetnek, mig a zenében a hosszu és rövid mértéknek szigorubban meghatározott módositásai vannak; honnét e mérték tulajdonképen egy a zenei mértékkel, s itt olly formában vagyon alkalmazva; minőben a nyelv leginkább megközeliti a zenei pontos dalmértékezést. Tehát költemény és zene, bizonyos belső törvényekre, mathematikai szigor kivánalmaira s egységre vitetnek vissza, melly által kimutattatik, miképen dal és vers a magyar léleknek testvér magzatai; és ha igaz, hogy zenénket minden más nép zenéje mellett a saját menetelű időmérték (tactus) különbözteti meg, ezen sajátságnak versköltészetünkre alkalmazása szinte olly ismertető, jellemzetes magyar mértéket fog behozni a költészetbe, sajátot nekünk, minő volt görög és rómainak az alcaicus vagy glyconi versmérték. Ez a fölfedezés hihetőleg uj időszakot fog szülni dalköltészetünk technikájában, s megállapitni egy még eddig nem ismert zenei nyelvet, ha költőink is ugy akarják, miben semmi kétségem, mert csak egy pár napi utánlátás meg fogja ezt szoktatni a füllel, mint megszoktatá a hexametert, jambicus (szökő), és trochaicus (lejti) mértéket, mellyen eddig annyit irtunk zenészeink boszujára, mert azért nem sikerült egyért verseinket magyar szellemű dallamra tehetniök. —
Senki ne vélje azonban, mintha ezen mérték vagy láb örök egyhanguságra volna kárhoztatva, mintha ez más módosulásokat is el nem fogadna. Illyen megcsontosult versmérték a jambus és trochaicus, mellynek korlátiba ugyancsak behagyák törpittetni költőink magokat. Fő szükség itt, mikép mondva volt, a zenei 3/4 időmértéknek hű visszaadása költészet által. Mikép a zenei tactus sincs folyvást illy rendü következésére szoritva a hosszu és rövid hangoknak; ugy nem lesz a költemény sem, az az bizonyos változatosság jöhet be, s az alapmérték módosul.
Szóljunk példából. Az annyira ismeretes dal: Káka tövin költ a rucza, legjobb ezen esetre. Ki csak valamit ért is a versmértékhez, meg fogja mondhatni, milly mennyiségű itt minden szótag; s bizonyosan igy fogja papirra tenni jegyeit:
Ha tudja a sor dallamát, énékelje rá és nézzen a költői mértékre, s bizonyosan jól éneklendi, mert e sorban teljesen összeüt zenei szabályunkkal a szótagok mennyisége. Énekelje továbbá, a vers második sorát:
„Jó földben terem a buza.”
nyelve botlást, megakadást fog érzeni a „földben” két szótag éneklésénél az első sorhoz képest, mivel mind a kettő hosszú, holott zenében rövid. És igy a második sor már nem olly pontos verselés, mint az első. De a második sorban már egy kis különbség is van az énekre nézve, mert illy mértéke vagyon a zenében:
az az, hogy elkerültessék az egyhanguság, már a második alapmérték jött be, mi tulajdonkép csak annyi idő, mint az első, de más elhelyhezésével a hosszu és rövid hangoknak.
Tekintve e mértéket, benne a hosszut rövid, a rövidet hosszú mérsékli, s igy ez sem lassu, sem gyors, hanem az a közép a kettő közt, melly illeti a tiszta komolyságot, és melly sem unalomig siralmas, sem gyermekileg szökdelő. Nekünk azonban vig dalaink is vannak. Maga, ez a „Káka tövin költ a rucza” először méltóságosan hangzik a zenében, de szokásba vett dolog kissé gyorsabban is játszani ezt, mielőtt „három a táncz” zenénk komolybul frisbe átmenne. Illy sebesebb játszás már ujra saját menetűvé teszi a dalt; s ha együtt akarjuk énekelni a zenével, nem mondhatunk ki minden szótagot, vagy csak igen röviden, mert elmaradunk a zenétől. Azért a gyorsabb játszással igy éneklünk:
Kák tövin költ rucza
az az: nincs annyi időnk, hogy egyenlően jusson belőle minden szótagnak a fentebbi rend szerint; s igy a lengedező lábból egyszerre ugrató ( ) kreticus, áll elő, mikor az elmaradt (rövid) szótag ideje a hosszúra vitetik át, melly ez által még hosszabb, az az három idejű hosszú leszen, mellyet ponttal szoktak mejegyezni a zenészek. A toborzékiból hasonló kimaradással leszen toborzó ( ) vagy bachius; mind kettőbül pedig a rövid hangoknak a hosszuakhoz csatlása által lépő (― ―) vagy spondaeus.
Miután e lábak a négy szótagu hoszabb lengedező és toborzéki lábakból a komoly menetnek vigra változtával álltak elő, szükséges megmondani, hogy e rövidebb lábak fris dalainkra valók, leginkaibb illyenekben használtatnak amazok nélkül; de azért megmarad állandónak a lengedező. Ha költőink elfogadnak e négy szótagu lábakat, a rómaiak kikerülésével egyenesen a görögökhöz, különösen Pindarhoz[5] érnének, kinek költeményeit szinte négy tagu lábakkal mértékezheti legjobban.[6] Illyen lábak, hitem szerint, nem annyira fékezők, mint a szökők és lejtiek. Mert mikép hosszu sorban, ugy hosszabb lábakban is szabadabb mozgással lehet a költő, s igy gyakorlatilag is ajánlatosak.
Hogyan leszen már ezeknek alkalmazása? Legelsőben is az jő vizsgálat alá, minő hosszuak a sorok, és minő az ének: komoly-e vagy vig? Ha a sorok hosszuak és komoly az ének, szükségkép megkivántatik, hogy legyen benne vagy lengedező vagy toborzéki láb, még pedig ugy, hogy a második (7. vagy 8. szótagnál) láb végin mindig nyug vagy pihenés lcgyen; az az: a láb végtaga egyszersmind végszótag is legyen. Ez a törvény áll a hexameter, jambicus, és minden hosszabb soru versnemeknél. Ha szigoruan vennők a dolgot, minden láb végire (4. szótagnál) nyug kivántatnék, mit nagyon látszik szeretni a népköltészet. A két uralkodó láb közt pedig az a különbség, hogy a lengedező inkább szeret a dalvers első részében állani; a toborzéki pedig az utolsóban, például
Itt mindazáltal jegyezzük meg, miszerint az első láb is lehet toborzéki; s ekkor a második szinte ollyan leszen szükségkép, s illy mérték áll elő:
Kerek az én subám alja de drága.
hogy a két első hang felütésnek vétetvén, a szokott lengedező benne legyen az első részben, így:
Hosszabb soru verseknek veszi pedig a magyar zene azt, melly két időmértéket kiad, és igy kezdve a 7 tagu soroktól, mellyekben egy lengedező vagy toborzéki, és az ezekből rövidült ugrató láb megfér, fel a 16 szótaguakig, mellyeknél már hosszabb sorok nincsenek, sőt ez is leginkább ketté vágatik, és lesznek nyolcz tagu soraink, mellyekben igen sok dal vagyon; miért e nyolcz tagu sort legszokottabbnak mondhatjuk. Rövidek a sorok 7 szótagon alól.
Rim dolgában nyelvünk szegénynek mondható, s ha szigoruan felveszszük, a képzők és ragoknak ugyanazonsága miatt legtöbbnyire csak azonos rimeink vannak. Mindazáltal a rimek szüksége avagy abból látható, hogy érte etymologiát is összetör a népköltészet, ha pedig rimet nem kap, azzá fogad affélét, s megelégszik hangrimmel (assonanz) is.
Példaul:
Édes lányom, ne halj meg
Inkább szeretődhez menj. (81. d. I. k.)
A ki világosan szeret,
Megitélik az emberek. (108. d. I. k.)
Mert elhagyott a hitetlen,
Kiért holtig fáj a szivem.
Felizentem a birónak,
Oldozza fel két karomat. (242. d. I.)
Szépen szól a fülemile kis madár,
Éjjel nappal hallom a dadogását. (242. d. I.)
Elhajtottam a libát
Komáromig mezitláb. (471. d. I. k.)
Mindezekben csak a végszótagok öszhangzói egyenlők, s ugyanazért a bennök levő rim neve önhangzói. De vannak dalaink, s pedig ugy látszik régiek, mellyekben semmi rim. Illyen a királyfiról, Oláh Gerő dalának (régibb) fele s többek. Egyébiránt tökéletes rimelést talán egy nép költészete sem mutathat, mert rendesen más a tudósok nyelve, más a népé; s igy amazok betű után mérik a rimet, ez pedig hallása szerint, s egymástól el nem térniök lehetlen. Mind e mellett bőven pótolná rimszegénységünket egyfelől az assonancziák használata, másfelől a zenei mértékezés.
A mérték, rim, és sorok összerakásából elvégre előáll a rhythmus (idom) melly mind azoknak öszvesége. Az idom eszméje pedig egészre vitetik; igy van idoma egyes lábaknak, versszakoknak és egész költeményeknek, tehát a rhythmus tulajdonkép egészek egésze, s mint illyen foglal fő helyet a széptudományban. Az egésznek pedig fő kelléke, hogy legyen kezdete, közepe és vége, az az mig a kezdetből a végzethez érünk, valami változás történjék; tehát az idő és mozgás fogalmának párositása, vagy is mozgás az időben lesz a költészeti rhythmus alapeszméje. E szerint a rhythmus, mint a lélekhez mért mozgásnak formája, belsőleg is fog uralkodni a szép művekben, mivel egy uttal azoknak tartamát (Dauer) is meghatározza, az az belső után szabja meg a külsőt, midőn külön formákat öltöztet a gondolatokra, és ha parancsolja, hogy az érzések költészetének rövid formája legyen, megengedi, hogy a történeti dolgok előadása huzamosb ideig tartson, mert ez az események természete, szóval, kieszközli, hogy a mennyifélék a lélek gondolatai, annyiféle ruhában nyilatkozhassanak.
Mint illyen, külsőn és belsőn egyiránt uralkodó, hatalom, szülé már a rhythmus külső forma mellett, hová rim, mérték, sorok és szakok is tartoznak felebbiek szerint, a belső formát vagy azt, melly illet külön külön minden gondolatot, és lesznek dalformáink, a szerint a mint különbözők a tárgyak, példaul: szerelem, had, bor, vagy történet.
Tehát költeményeink belső formájáról jegyzünk ide néhány szót. Azt akarom ugyanis láttatni, minő mozzanatai vannak dalainkban a magyar léleknek, midőn gondolatait felöltözteti. Legjobban meglátszik a rhythms azon dalokban, mellyek folyamán több versben jön elő ugyanazon gondolat bizonyos helyen. Illyen dalok már ezek: Elmentem én a szőlőbe. (124. d. I.) Én fehér kezkenőt veszek. (127. d. I.) Biborban Borsodban. (128. d. I.) Nincs szebb virág a rózsánál, (130. d. I.) Szakajtottam rózsát, fehéret (140. d. I.), mellyek egy két szó különbséggel, mi az egész versnek más értelmet ád, ugyanazok; de a rhythmust bennök nem egyéb teszi, mint a szokott helyen előkerülő ugyanazon fordulat, melly az előbbeni versekben. Viszony ez, még pedig belső formai, a versszakok első és második része között, miért egyiknek a másik nélkül, ha volna is értelme, nincs alakja, kerekdedsége, épsége. De nem is kivántatik, hogy szoros értelmi összefüggés legyen mindig a rhythmust tevő első és végső részek között. Illyenkor előáll a refraine, melly épen nem köteles az elsőbb sorokkal nyelvtani vagy logicai összefüggésben lenni, s mégis gyönyörű rhythmust ád.
Azonban ez az ismétlése a gondolatoknak máskép is fordul elő. Igy a 142. dalban (I. k.):
Meghalok Csurgóért, de nem a váráért,
Hej nem a váráért, csak egyik utczáért.
De nem az utczáért, csak egyik házáért,
Hej ebben növekedett barna galambomért.
Mikép itt saját tagokra látjuk szakadni az egészet, vagy is midőn az egészet külön tagjaiban is felfoghatjuk, ez a kimértség teszi a dal lényegét, hangját, idomát. Hol a dal részeit, legyenek azok ellentét, vagy hasonlat egymáshoz, illy tisztán, s mintegy lelki szemmértékre vehetni, ott mindenütt rhythmus vagyon. De néhol nincsenek ám ismétlések, mellyek azonnal szemünkbe hoznák az idomot, hanem van valami uj mozzanat, vagy fordulat bizonyos idő mulva, példaul az 50. dalban (I. k.):
Elment az én babám, itt hagyott engemet,
Elvitte magával minden jó kedvemet.
Alá foly a Duna, nem foly többé vissza,
Elment az én babám, nem jön többé vissza,
A fecske is elmegy, de tavaszra megjön,
De az én galambom akkor is csak nem jön.
Ezt a szép összemértséget (symmetria) igen sok dalban feltalálhatni, különböző fordulatok szerint, mellyek ugyan annyi megszólalásai a léleknek a kedély hangulatához képest. Néhol ez elbeszélő, máshol együttbeszélő, kérdések és feleletekben; de magát soha el nem titkoló, mert éber olvasónak azonnal megragadja figyelmét, s a mi jót illyenkor érez, az a rhythmus hatása.
Refraine, vagy meginy, mint a rhythmusnak egyik alkotója gyakorta jő elő a vigalmi dalokban. Illyen a 193. dalé:
Hej dínom dánom! tölts bele nem bánom. (I. k.)
Igen sokszor csak egyes szók teszik a refraine-t, minők: Eszem adta, angyalom, galambom, komám asszony, ihaja, hajaha, jaj, oda. Gyakran a sor elejére megy valami szócska, leginkább a hej felkiáltás, mint a 272. (I. k.) dalban, hol minden versszak ezzel kézdődik; a 277. (I. k.) dal pedig ha énekeltetik, a versszak második sora elé veszi fel azt; és igy hangzik:
Magamban nevetem
(Hej) az egész világot,
Vigan eszem, iszom,
(Hej) mert nincs semmi pöröm.
A 337. dalban (II. k.) minden sor elé oda járul az s, p. o.
S ej Tisza, Duna tinta vóna,
S ej hat vármegye diák vóna,
S még sem tudná azt kiirnya,
S ej kit szeretek a majorha.
Tekintve némelly sajátságait az előadásnak, megjegyzendő, hogy népdalainkban igen kevés a jelző (epitheton); még ebben is: majd eljön már a durva tél (462. II. k.) a durva, nekem már iskolai szokásnak tetszik. A helyt, hogy igazi vagy késő estve mondassék, illyen szólásforma vagyon: estve van, estve van. Hasonlókép e hélyt: messze, igen messze ment, ez áll inkább: elment, elmemt; és igy a kettőztetés több erőért használtatik, mi különös emphasis mellett annál nagyobb egyszerűséget ad a szólamlásnak. Egyébiránt a föld állandóul fekete, a ház fehér, a berek sürű, az erdő kerek és zöld, a torony magas. Felötlő és pedig nagyon felötlő a sok tagadólagos kezdetű dal. Az első kötet 31 dala közt az N. betű alatt 23 dalnak van negativ kezdete; a második kötetben 49 dal közül 35 dal kezdődik úgy.
A népi életnek némi költői oldala felöl megemlítem, hogy az, mit a szépműtan eredetileg ért a ballada szó alatt, népünknél teljesen feltalálható. A ballada ugyan is eredetileg táncznótát jelent, az olasz ballare (tánczol) szó után, honnan ballet és bál is vették származásukat. Alatta jelenleg rövidebb elbeszélő verses kölmény értetik, s ez nálunk mai nap is megvan táncz és énékkel együtt. Illyen igazi balladatöredék már jobbára mind az, mit „játék- és gyermekdal” czim alatt közöl az I. kötet, s Lengyel László, jó királyunk bennök a maga helyén, mint balladai, az az elbeszélő táncznótai személy, fordul elő. Valóságos balladai töredék ez is:
Kivirágzott a diófa,
Nagyot vetett az árnyéka,
Alatta van szép vetett ágy,
Benne fekszik Márton diák. (408. d. I. k.)
Ezen dalokat körben tánczoló s éneklő ifjuság szokta mondani bizonyos cselekvény közben; példaul, mikor szeretőt választanak, egymást házasitják, vagy valami történeti eseményt utánoznak; innen mondá egy érdemes gyüjtő, Eperjessy Ferencz ur: „nem ez-e a nép operája, hol költészet, dal, táncz és actio szinte egyesülnek?” Vajha népünk életére azok forditnának figyelmet, kik aesthetikája köréből most tánczát, majd dalait veszik elő, s módositgatják kül és belföldi szinpadok rettentő spectaculumára, hogy volna vége már egyszer az eddigi balletmesteri kontárkodásoknak.
- ↑ E czélra semmi sem volna jobb, mint ha, kik ezután fognak küldeni dalokat, figyelnék a népi szójárást, s legalább egy két dalt irnának le szerinte, mellyből aztán szabályokat vonhatnánk el, használandókat a netalán következő kötetekben, mi ujabb lépés volna e vállalat tökélyéhez. —
- ↑ A csangók kiejtése különösen az s és sz hangokban nem levén pontosan közölve, elvileg nem tudjuk eldönteni, hol és mikor használnak ők sz vagy cz hangot a mi s és cs hangjaink helyett.
- ↑ Lásd. A magyar nyelv szelleme. I. k. 366. s több lapjain.
- ↑ Ezen műszók ugy hangzanak, mint az általok jelölt lábak: len-ge-de-ző; to-bor-zé-ki; mellyek egymásnak ellentételei.
- ↑ A magyar egy Pindar. Berzsenyi.
- ↑ L. Tóth László értekezését különösen Pindarról. 1818. Tud. Gy. VI. k. 54-89. lapjain.