Népdalköltészetünkről 1.
Mig valamit csak homályosan ismerünk, s ösztönszerüleg érzünk, fél becsben áll előttünk. Igy vagyunk pedig rendesen azzal, mi hozzánk legközelebb van, mert a körültünk levő élet elvégre mindennapi leszen és fel sem tünik többé, mint a levegő, s elveszti ránk nézve ingerét. Bizonyítja ezt az irodalmak fejlődésének egész története. Még a régi görög nemzet is egyiptusi hagyományok és mesék után kezdé alakitani első istenvilágát, vele költészetét, életét; az európai ujubb nemzeteken hasonlag évrül évre kimutatható irodalmuk kezdetének idegen szinezete. Világosan tudjuk ugyanis, mit vőn egyik a másiktól, miben indult egyik a másik után, meddig hordá előképe szineit, s hogy önállóvá, sajáttá egyedül akkor lőn, mikor a vele született erőt fölfedezvén, önismeretre jutván, szabad fejlődést engede annak, s megjelent mindegyik a mega eredetiségében. Mi magyarok sem voltunk ez oldalról különbek a világ más nemzeteinél; mert ha volt nemzet, melly sokáig utánzott, az mi valánk, s vagyunk is nagy részben mind e mai napig. Költészetünk ― minthogy költészetbe rakja le a szellem mindenütt a mivelődés legláthatóbb szineit, csak ezt emlitem általános iroda1munk helyett, költészetünk, mondom, minden iskolát kitanula már; hallottunk éneket és dalt görög és római mértéken és modorban; ismerüuk olasz és franczia hevet és könnyüséget, angol ízt és német kowmolyságot művein, de még most sem vagyunk tisztában a felől, mellyik hát az igazi magyar nemzeti költészet.
Azt nem minden ember hiszi, hogy lehet magyarul irni, de még sem magyarán, pedig ugy van. Irókat lehetne felhoznom, kik magyar szókat raktak ugyan egymás mellé, de hol deák , hol német alakban, el annyira, hogy munkáiknak, ugy szólván, csak teste magyar, de lelke idegen. Mély foka ez a sülyedésnek; azért szivesebben tűrök egy két idegen eredetű szót tiszta magyar formában, mim legtősgyökeresb szókat idegen szellemben, mert csak így és nem máskép lehete az angol és francziának nyelvek töredékeiből saját és nagy nemzeti nyelvet és irodalmat állítni e1ő; csak így lehet nekünk az idegen miveltség befolyásának igáját lerázni nyakunkról, és megszólalni, mint szólnunk istentől adatott.
Átbuvároltuk a világ irodalmát, s megfáradtunk belé, ekkor aztán beláttuk, hogy némelly igazságok, minők az ízléséi, nem pusztán a gondolkozó ész kivánalma, hanem a vérrel is vannak összeköttetésben. Ezen vér szerint való igazságokat kell már nekünk, szép nemzetiségre törekedvén, kelendőkké tenni; de mindenek előtt kikeresni azon alaphangokat, mellyekhez távulról sem férkezheték idegen. Illyeket találunk bőven a népi költészetben, ha bár töredékesen, s nem olly viritó épen is, mint a nemzet ifjusága idején lehettek.
Megjegyzendő pedig, hogy a nemzet irodalma rend szerint akkor fordul egész szeretettel önnépi költészetéhez, mikor már fé1reismerhetlen jeleit adá mivelődésének. Innen ugy látszik, hogy a míveletlen osztály és költészetének méltánylására bizonyos előhaladási fok szükséges. Mennyi sokat irt már az angol és német, mikor Percy és Herder figyelmet gerjesztének a népi költeményekre! Nálunk a Kazinczy kora leginkább külföld utánzásában folyt el, helyesen, mert sokkal könnyebb utánozni, mint önleg indulni az irodalomnak, de nem mondhatnók, hogy azóta nem haladánk, s ennél fogvást a népköltészet megkedvelését visszalépésnek csak balga fogja tekinteni. Valóságos haladás ez, és pedig annál inkább, mert a nemzet becsülni kezd ollyat, mit azelőtt nem becsült, és becsülvén magáét, csak ujabb tanúságot tesz erkölcsi erejéről, mert a becsülő magát becsüli meg. Tehát magunk becsülése és önismeretünk fejlődése az a két szárny, melly keletet ad a népi költészetnek. Hatása meg fog tetszeni irodalmunkon, mert a népköltészet ollyan a müvalt irókénak, mint törzsök a virágnak.
Van azonban az irodalmin kivül más tekintet is, melly a népi költészetet a kor egyik és fő szükségévé teszi, s ez a magyar nép lélektudománya. De igen kár, hogy népköltészetünk aranykorának virágai oda vannak. Szerencsére azonban a népköltészétnek egyik fő érdeme a valóság, miszerint a mit benne találunk, az mind igaz tény, az az: ha valami benne történetre vonatkozik, az történet; ha erkölcsre, az erkölcs; ha izlésre, az izlés; minél fogva itt minden betű adat, hol a történet, hol az erkölcs, hol az izléshez, vagy is a nép egész belsejének felvilágositásához. Ez okból minden hűséggel, iskolainál szigorubb és pontos lelkismerettel jártak el a tudósok mindenütt népök költészetének magyarázatában, és adtak annyit a népismerethez, mennyit más forrásból soha sem adhattak volna. Csak vegyük fel a magyar népdalokat. A különböző czimű könyvek legalább ugyanannyi oldalát fedik fel a magyar természetnek. Mennyiféle érzés, gondolat, eszme nem fordul itt elő külön alakban és szinek alatt! Látható itt a nép a maga egész valóságában. Pusztán vagy faluban lakván, megismerhetsz egyeseket, de itt az egészet; s valóban fogalmat szerezni a népről, mellynek tudomány és törvényhozás egyiránt hasznát vehesse, csak illy könyvek, mint a népköltési gyüjtemény, átismerete után lehetséges.
Nálunk a népboldogitási tervek egymást érik. Vajjon nem lehetne-e rá mondani, hogy embereink jobban tudják a tervet, az elméletet, mint ismerik a népet, s életet? Kevés szót mondék, de sokaktul akarok értetni, mert hazánk mostani eldaraboltságában, mélyebb rokonságra van szükség, mint a külső körülmények által ránk parancsolt jogi kötelek, s ott van különösen a lelki egybeolvadás, mellynek a kölcsönös ismerkedés, egymás érzéseinek, ha öröm, megosztása, ha szomorúság, elvállalása, kimaradhatlan s örökítő föltételei.
Németországban utazva eléggé volt alkalmam tudományos férfiakkal beszélni, kik örömmel kérdezősködtek a magyar faj felöl. Mikor ennek kis számára jött a szó, nem azt kérdezék: hogy áll, mint áll politikailag, hanem van-e saját öltözete, éneke, táncza, hagyományos szokásai, sőt előitélete? Miért? Mert a nép csak illy külsőnek tetsző jelvek által, mik ugyan mindig legszorosabb összeköttetésben vannak a belsővel, esik szemlélődésünk alá. Itt a táncz, nyelv, érzés nem divat, mint a felsőbb körökben, mellyeknek, mint szomszéd telekre kihajlott fának, mások szedik gyümölcsét. Itt a szokás egyszersmind erkölcs, a hagyomány történet, s az előitéletet meggyőződés. Ha én a német tudósok kezébe egy népdalgyüjteményt adhaték, bizonyosan jobban megfelelek vala kérdéseikre, mint eddigi, a nép körül tett tapasztalatimból.
Mikor Goethe a szerb népdalokkal ismerteté meg nemzetét, annak örült leginkább, hogy képzelődésök és tudományok világa egy uj nép ismeretével gazdagodott. Fog ezen világ gazdagodni a magyar népköltészet megismerésével is bizonyosan, mert ollyan ez, mint mikor uj képet függesztenek föl eddig nem tudott mestertől valamelly műcsarnokba. Azt a sajátságos, titokban századok óta folyvást működő, s mondani szeretném, müvészi tömeget eredetileg feltüntetni volna már fő czél a népköltészettel. Kinek ennyi nem elég, annak minden is kevés, azt pedig bizonynyal elérjük. Nem a versek, mint műgondosan kikerekített remek darabok, noha illyek sem fognak hiányzani, hanem a zamat, képesség, és gondolatvilág, mellyben forog a nép képzelődése, főleg az a kitartó erő, melly magára hagyatva, iskola és minden nélkül, buzog idők óta, mint a forrás; az a hűség magához, melly népünket védé a felolvadástól, lesznek üdvös eredményül ezen tárgy feletti tanulmányainkból, mikor aztán el fogjuk hinni, hogy népünk, ha ollyat adsz neki, mi véréhez való, ha vérébe oltod a miveltséget, a fogamzás biztossága mellett, örök időkre is megőrzendi azt, s vele a polgárisodásnak nem egyént nyertél, ki meghal, hanem testületet, melly halhatlan.
Emlitsem-e azon gyönyört, mellyet a magyar emher, ki idegen irók olvasása által el nem ferdûlt, fog érezni, midőn ifjuságának s vidékének divatos dalaival találkozandik e kötetekben? Ez fogja szeretni a magyar népdalokat, ha nem egyebért, legalább azon nyelvi sajátságokért, mellyeket, mint az ő vérét, idegenre nem lehet átforditani; s kedvet lelend magában megtorolni azon boszantást, mellyel szomszédink, vagy ezek lelkével rokonult honosink, üldözék a törzsökös magyar embert, hogy forditsa le, ha tudja, egyes német kifejezéseiket, miben csak nyelvünk szegénységét akarák szemünkbe tüntetni. Én csak egy sort jegyzek ide a sok közül, Európa nyelveinek, forditás végett:
„A kit én szeretek, meg van az szeretve.” (137. 193. d. I. kötet) hogy más temérdek nyelvi sajátságokat elhallgassak, mellyektől hemzseg az egész gyüjtemény. Diadalát üli ebben a nyelv is, mint későbbi vizsgálatainkból egymás után ki fog világlani; mert azok a „csalom a szívedet, csalom a szemedet, eszem adta, eszem a teremtő fádat” féle, bár nem igazolható, de épen azért eredeti kifejezések, mellyeknek mégis van tulajdon, elfogadott értelmök s keletök, semmi egyéb, mint a nyelv dacza, fejessége, zamata.
Mind ennek ellenére mi eddig a magyar népköltészetet nem becsültük, mert nem ismertük. Az idő intése, a kebel szüksége pedig már jó ideje hogy megszólitá a költőket, kik többé kevésbbé kezdék elkapogatni a népdal hangját, s ennek volt is látatja műveiken. Soha sem felejtem el, mikor először olvasám Kisfaludy Sándornál a ,dicsértessék az ur istent‛ mennyire tetszék az nekem. De annál inkább fájt egy valaki észrevétele, miszerint épen e helyet roszalá, mert, mint ő mondá, igen parasztos. Azonban nem volt-e parasztos nyelvünk, tánczunk és minden, a mi magyar, elfinomult, elvásott atyánkfiai előtt? Ma már senki nem hiszi parasztosnak a „fogadj isten, jó napot” féle köszöntéseket, és a világ jobban beszél felőlünk, s magunk is ugy érezzük. Azért igen tudom én, a mivelt osztálynak mellyik lépcsőjére számitsam azon fejeket, kik sehogy sem birják megfogni, micsoda érdeme lehet a Kisfaludy-Társaságnak olly dalok gyüjtésében, mellyeket utolsó falusi szolgáló is énekel.
Mind arról, mi nekem, e tárgy körül tett vizsgálódásimban feltünt, számot fogok adni az olvasó közönségnek, s reményem van észrevételeim által figyelmet, bővebb vizsgálódásra kedvet gerjeszteni többekben, mert ohajtanám magokból fejteni ki a népdalok becsét. Én bennök többet látok, mint sok más, kinek az egész nem egyéb, mint hallomás vagy emlékezet dolga, mert tudom, milly szükségkép tartozik a nép élétéhez annak költészete. Hiszen, istenem, azt senki sem akarja tán közűlünk, hogy a szegény alrend is idegen élvekre szoruljon, hogy nála öltözet és szokás, mellyik kezébe fogja villáját, minő lépésekben tánczoljon, divat szerint legyon változó. Nem is volna hátra egyéb, mint hogy e csekélynek látszó külsőségek, mellyekben ismerhetni a népre, letörültessenek róla, mikép bünhödött fejről a kenet, s a nép, mint Erasmus rotterdami szobra, minden külsőtül lemosva, megzsurolva ott álljon előttünk müvészietlen tisztaságban[1].
Ezen érteketés folytán szó lesz a magyar népköltészet történetéről, a meddig történetbuváraink után adatokat gyüjtheténk felőle, míg elvégre már élő emlékeivel fogjuk kipótolni a történeti folyamatot a mai korig, s ezzel beváltani véljük állításunkat, hogy népünkben a költészet korrul korra kimutatható bizonyossággal mindig élt, változott, hervadt vagy virult a nép sorsa, körülményei szerint. A történeti és régiségi adatok után elmondjuk észrevételeinket a feltünő sajátságokrul, uralkodó eszmékről, mellyekben a néperkörlcs és izlet tükrözik, s végre némi nyelv és széptani adatokkal szolgálunk összes költészetünk gyarapitására.
- ↑ Rotterdam egyik hidján áll Erasmus szobra. A hollandi, tisztaságot űző, nép eleinte csupa tiszteletből csutakkal állt e szobornak, és tisztogatá, mig nem egy értő figyelmezteté a hatóságot, hogy a tisztogatás leveszi a szoborról, mi rajta művészeti van. Ezóta nem mossák a szobrot, de a rege szerint, nem is tisztelik ugy.