Néha az ember feledékeny
| Néha az ember feledékeny szerző: Gárdonyi Géza |
Az őszszel egy barátom látogatott meg. Épp a kertben ültem, az én hét-szilvafás kis kertemben, amely csak tavaszszal szép, amikor a fák virágzanak, meg őszszel, mikor a fák gyümölcsöznek. Tavaszszal fehér fák, őszszel kék fák.
- Mennyi szilva! - mondotta körülpillantva a vendégem. Boszniában láttam csak ilyen megrakodott fákat.
- Egyél ha szereted.
Szedett egy marokkal. S beültünk a lugasba. És ahogy a szilvát evegette, beszélt:
Egy ilyen őszi napon egyszer ugyancsak melegem volt! A bosnyák puskák minden órában ránklobbantak. Hol itt, hol ott a sziklák közül, meg a hegyszakadékokból lobbantak és dördültek ránk a puskák.
Délelőtt egy golyó leszakította a bakancsom sarkát. Délután a kápláromat lőtték le mellettem. Káromkodtunk. A fogunkat is csikorgattuk rájok. De mikorra felrohantunk a hegyre, a bosnyákok eliszkoltak.
Iszen csak én megfoghassak egy bosnyákot!
Még a bakancsom sarkát csak megbocsátottam volna nekik, de a káplárom földim volt és jóbarátom. Tasnádynak hívták. Most is megkönnyezem, ha eszembe jut.
Aznap este, ahogy letáborozunk, előőrségre parancsolnak. Csak hárman vagyunk az őrség: - Janovics káplár, meg egy Fodor nevű közvitéz, meg én.
Kétóránkint váltakozva kellene őrködnünk. De rogyásig fáradtak vagyunk. A káplár azt ajánlja, hogy éjfélig álljon ki Fodor, éjfél után meg én; őmaga nem áll ki a szentnek se! sem éjfél előtt nem áll kí, sem éjfél után!
Hát jó: Fodor elballag a megszabott ötven lépésnyire. Mink ketten a káplárral lefekszünk valami mohos kövek közé. Sötét a világ. Elalszunk mint a tej.
Éjfélkor Fodor fölráz, fölrugdos.
Fölkászmálódok.
Látom, hogy az ég villámlik.
- Zivatar lesz, - mondom.
- Már el is mult, - feleli Fodor. Hát nem hallottátok? Sz' úgy dörgött, hogy a földet is rázta. Csakugyan érzem, hogy a ruhám csupa víz. Dehát mi az? Hányszor aludtam én a bosnyák földön sárban is, mint a disznó.
Kilépem az ötven lépést: jutok a sötétségben valami erdőnek a szélére.
- No, - gondoltam, - az éjjel bizonyosan ellőnek! A halál kétszer csapott ezen a napon mellém: egyszer csak a bakancsomra kapott, másodszorra pajtásomat ragadta el mellőlem, harmadszorra biztos, hogy eltalál!
De ne lássak bosnyákot! Mert ha meglő is, ha marad annyi erőm, hogy a puskát elsüthetem, viszszaküldöm rá a halált.
A hely csöndes. Csak a fák hideg halk susogása hallatszik olykor a vizes sötétségben. Olykor meg egy-két esőcsepp koppanása, ahogy a lombokról aláhull.
A távolban egyszer valami rövid éneklést is hallok. Olyan tutulás-forma, mint a mi falusi bakterainknak az óra kiáltása. Lehet, hogy az is bakter, bosnyák bakter. De az is lehet, hogy müezzin. Zivatar után szoktak talán éjjel is kiáltani.
Tehát falu közelében vagyok. Erre méginkább megborzongtam. Ha a falu megneszelte a tábort, biztos, hogy kijönnek. Kilopódzkodnak az éj-homályban: meglesnek, meglepnek. S az őrszem az első, akit golyójuk leterít.
Füleltem.
Liba-bőrzött a hátam.
Egy óra mulva aztán unalom váltotta fel a félelmemet. A ruha is megszáradt már rajtam. Elálmosodtam. Színes képek vegyültek a gondolataim közé.
A feleségemre gondoltam. Azaz dehogy is feleségemre, iszen még akkor jegyesek se voltunk. De azért már éreztük, hogy csak ásó-kapa választ el bennünket. No meg a boszniai honfoglalás! (Süsse meg aki kitalálta!).
Hát mondom, Erzsire gondoltam:
Hej szép leány volt! Szép fehérképű és fekete szemű és igen pajkos. Bolondulásig lehetett szeretni.
Csak sóhajtottam, csak elgondolkodtam:
Az én fekete-szemű Örzsikém bizonyára édesdeden alszik most otthon, a puha fehér párnán. Talán épp felőlem álmodik! Mosolyog. Talán nevet is álmában. Kacag, ahogy szokott, azzal az édes jaj-kiáltással, mintha skálázná a jajt lefelé. A kacagásáért is szerettem meg. Aki olyan boldogan tud nevetni, nem lehet rossz lélek!
De mikor hallom én megint az Erzsike nevetését?
Lehet, hogy már is csúszik felém a sötétséggel födött vizes fűben valami vad bosnyák. A puska a balkezében. Egyszercsak egy vörös lobbanást fogok látni. A dördülést már nem hallom.
S akkor a gondolataim közé a halálom fekete képei fordultak. A hivatalos levél, amely a halálom hírét közli; Örzsike, amint elsápad, könnyre fakad, sirat, és nem bírják megvigasztalni.
Valami zördül...
Összerezzenek.
Hallgatódzok.
?????
Semmi. Talán egy ágacska hullott le.
De ne is kerüljön énelém piros sapka és térdig bugyogó! Ami golyó a puskámban van, esküszöm, hogy pirosra festem a kutya bosnyák-vérben! Egyik lövés magamért, a másik Tasnády Jóskáért!
Ismét zördül valami... Zördül többszörösen...
Ismét megszorítom a puskát.
?????
Valami állatka lehetett: sündisznó vagy kígyó. Végre szürkülni kezdett az ég alja. Szürkült, fehéredett, mint az olvadó jégnek a széle. Csakhamar láttam, hogy egy kerítetlen szilvás mellett vagyok. A gyorsan derülő világosságban előkéklett a harmatos levelek közül a szilva is.
A mellem fölszabadult a nyomás alól. Világosság és szilva! - micsoda boldog látvány! A bécsi Schatzkammer szemét-látvány ehhez képest!
Mégis tartottam attól, hogy ellenség lappang a szilvásban. Lehuzódtam egy galagonyabokor mellé, egy földhorpadásba. A hátam mögött kopár köves lejtő volt. Távolabb majdnem kilométernyire a tábor. Arrafelé nem kellett ügyelnem.
Az ég pirossága ekközben elterjedt a keleti égen. A fű mintha üveggyöngyökkel volna beszórva. A szilva üdén, hamvasan kéklik a görbe-görbe fákon.
Eluntam a lesést. Gondoltam: belopakodok a szilvásba, felkapok egy fára és megrakodok.
Föl is keltem. Meg is indultam. A szélső fához hozzá-támasztottam a puskámat, mégegyszer visszanéztem, hogy a táborból nem tart-e felém valaki?
Ebben a pillanatban halk férfihangot hallok a szilvás sürüjében. Gallyrecsegés...
Fölkapom a puskát.
Vissza a bokor meIIé!
A lábam elsiklik a vizes füvön: majd elvágódok. Ez méginkább megrémít. Lapulok a bokor alá.
Ott hasalok, fülelek, lesek.
A puska felvontan a kezemben. A karom minden izma acélként feszül. A szívem dohog.
Tehát mégis itt a halál! a Halál! a HALÁL!..!!!!
... A hang beszélgető. Bosnyák beszéd. Egyszercsak elő is bukkan a piros bosnyák fez a lombok között.
No kutya! Mingyár találkozol Tasnády Jóskával!
Egy vastagnyakú fiatal bosnyák feje bukdácsol, a nyakát összehúzva bukdácsol a kéklő szilvafák közt.
Megáll.
Visszanéz.
Hívón int.
Legfeljebb húsz éves, pelyhes bajszú, mosolygó fiú.
Rövid-derekú kék mellény van rajta, s ing. Puska nincs nála, csak a sárga övkendőjében egy hosszú csontnyelű handsár.
Felnyúlászkodik: megfog egy ágat, és a fára hág.
Húsz lépésnyire lehetett tőlem. Még azt is láttam, hogy a tarkója kivan beretválva.
A puskát csendesen a vállamhoz igazítom. Végigcélzok a csövén.
A bosnyák gyanútlanul hág feljebb, s halkan vidáman karatyol.
Mit beszél? Hányan vannak? Talán vezér is van köztük?
Az első lövést mégis a vezérnek tartom.
A bosnyák gyors kézzel tépi a szilvát, és dobálja lefelé valakinek.
Már bizonyos, hogy csak ketten vannak. Az is bizonyos, hogy lopnak. Ha nem lopnának, nem sietnének, se pedig oly félőn nem pillantgatna a bosnyák körül.
No nem várok tovább, a kutya mindenit! S újra fölemelem a puskát.
Ebben a pillanatban női kacagást hallok. A puska megrendül a kezemben. Az Örzsike kacagása! Az a hang! Csakaz az édes jaj-skála! Mintha meleg vizet csordítottak volna végig a hátamon...
Azt hittem valami bűvölet játszik velem!
Föltérdelek a bokor mögött: átlesek az ágai között. A szemem szinte karikát hány a bűvöletes érzéstől.
Hát látom, hogy egy fekete-szemű bosnyák leány nevet. Tizenhét-tizennyolc éves, kissé szeplősképű leány, de azért csinos. Fehér rékli van rajta, és a fején cseresznyeszínű gyapot kendőcske. A kendő rojtos, és olyan sapka-formán van megkötve, hogy hátra lóg a szabadja. A legény talán az arcába dobta a szilvát. A leány a szemét összehúnyva kacag. A kötényét tartja. A fiú dobálgatja bele a szilvát, és szerelmesen nézdelnek egymásra.
Hosszan bámultam rájok. Bámultam a hunyorgó. selymes szemű lányra. Bámultam a pelyhes bajuszú boldog legényre.
Aztán visszahúzódtam csendesen a bokor mögé. Elbújtam, álmodoztam.
Eszembe se jutott, hogy azt a bosnyákot Ielőjjem.