Nászút (Bródy Sándor)
szerző: Bródy Sándor
I.
Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat professzorának lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket mondta az orvostanárnak:
- Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem keresni a tanár urhoz; hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi ember, tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de beteges, attól félek, hogy meghal, akkor pedig - tudom - nem látok a pénzemből egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a reczeptet, melyet neki akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki tetszik olvasni, veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény, családos ember vagyok, uram...
- Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát. Semmi késedelem! Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de esetleg holnap is meghalhat.
- Köszönöm, - szólt a kállói kereskedő. - Egy kicsit elhalványodott, egy kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki keveselte a két arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment.
Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki nem Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról, hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani.
- Igen, - szólt Gold István - én is azt hiszem.
Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.
II.
Hazaérkezett, megcsókolta a feleségét, leányát s bezárkózott irodájába. Előbb megfogalmazta a végrendeletét, aztán hites embereket hivott magához. Azok hitelesíték a testamentumot, eltették a nem nagy tiszteletdíjat s megkérdezték a végrendelkezőtől:
- Miért ez a sietség?
- Azt hiszem, még e héten meg fogok halni.
Azon a napon kedd volt, pénteken már kiterítve feküdt Gold István.
Felekezeti különbség nélkül zúgtak a károlyi harangok, minden eklézsia, nagy hagyományokra számított a város leggazdagabb polgára után. Az özvegy Budapestre sürgönyözött a temetés-rendezőért, a munkácsi görög papot hivatta el a gyászos szertartásra.
Csupa fény, csupa ragyogás, bőség volt ez a temetés. Utána tor, másnap a végrendelet felbontása.
A tulajdonképpi gyász csak ennek felolvasása után kezdődött. Az volt benne szabályszerűen, de egész röviden megirva: «Egész vagyonom négyszázhatvannégyezer forint - számmal 464.000 forint - értékben hagyom leányomnak, Helénának. Magam szereztem, egyedül mindent, amim csak van. Feleségem: született Katona Erzsébet 300 forint évi díjat kap. - Leányom gyámja: testvér-bátyám, Gold Péter.»
A végrendeletében csak egy jótékony hagyomány volt. A város világításának javára, végrendelkező egy külső városi kis házat hagyományozott. Öt forintért vette azt egy árverésen s egy kissé nyomta a lelkiismeret, mert megért száz forintot is.
III.
Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt szellőztetve s az özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet kezdett meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott.
Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy fél milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig az tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán dolog csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett.
Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított rá, szeme színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt, számító, kevés szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt előtte s látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen lesz, ha meghal.
Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba, kimerült az elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre kellett mennie. Ott az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő visszaszerezték életkedvét is. Örült a kirándulásoknak, bár sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe ilyesmi kerül. Végre is fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a fürdőt.
- Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! - mondá anyjának. Most először nem tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott mondást: szegény apa nehéz keresményét. - Özvegy Gold Istvánné pedig most tört ki először:
- Olyan vagy, mint apád.
- Miért?
- Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.
- Nos igen. Azt sajnálni is kell.
Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de nem volt pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a leány kért, az pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson.
IV.
Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek megtörésére. Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első hónapjában elköltötte egész évi diját. Ez után aztán, ha valamire szüksége volt, ha ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt akart venni, leányához kellett fordulni.
Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen kiutalványozott - egy darabig.
Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.
A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele, elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre fullasztó görcs fogta el az asszonyt.
Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes apját.
- Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! - gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el: káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá.
Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!
Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállitotta a gombostűpénzt, a zongoraórákról tudni sem akart többé.
Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat, s szó sem volt arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa.
Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem lehetett változtatni a dolgokon.
Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul, kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva.
- Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein, a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony lesz.
V.
Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.
Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.
- Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez, mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! - mondá az asszony. Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk, mint a hogy vidéken szokás.
Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné. Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában, szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az utczára Heléna.
A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.
A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az özvegy felé nézett.
Tekintetük találkozott, meglepődtek. - Megérezték, hogy gondolatuk egy e pillanatban.
A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan. Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt, étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is.
Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A hirlapirónak se jutott még eszébe.
VI.
A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü volt terve is.
Pethes Antal - igy hivták a hirlapirót, - el fogja szöktetni Helenát. Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás megszünik, leánya asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának birtokába lép. Akkor bizonynyal adni fognak neki egy nagy összeget, melyből ama bizonyos főhadnagyért leteheti a házasságukhoz szükséges kaucziót.
Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes Antallal csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki bizonyos összeget, a mely az esküvő után Heléna hozományából fizetendő. Ő pedig annak fejében minden módon elősegíti azt a házasságot, mely különben sem rossz.
A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el. Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát. Érzékenykedett, mert még diákkorában házasságot igért egy szegény leánynak, a kihez verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény jó leányt, hanem - úgy vette észre - nem szereti többé.
Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság kápráztatja, hanem a leány egyedül.
És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos modor.
Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy kissé kerülgették a dolgot.
Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt brutálisan cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk előtt, sem a közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak.
VII.
Kezdődjék tehát a munka!
Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt szerelemről.
Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve beszél vele.
Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte. Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden szépet, jót.
A leány kiejtette kezéből a horgolást.
A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája után - megcsókolta a nyakát.
Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem lanyha szemei szikráztak.
A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé - újra csend. Aztán hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.
VIII.
A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.
Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt, szíva ugyanazt a villamos levegőt.
Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is. Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt is a gyónás vágya sodorta magával.
Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván valami nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.
Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt a férj mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak meg háta mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát, vádolta magát könyörtelenül; gúnynyal szólt a szegény leány történetéről is, nem feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása vezette hozzá, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé sokalta az anyának fizetendő summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását, néma volt áradozásaira is. - Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit gondol?
Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt, mintha meg volna halva.
- Valami bajod van? - kérdé a férfi, a mint kiszálltak.
- Semmi... sincs... - szólt Heléna.
A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az asszony addig a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur ült mellette, a kit egy másik ur ügyvédnek nevezett.
Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak, beszédjökből azt is kivette Heléna, hogy várnak valakire.
A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette a másik kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.
Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj. Egy pár lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint Heléna megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt hozzá:
- Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, megbántam, vezessen el, mentsen meg!
...A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold Helénát s az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően, mintha rokonaival menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza férjére, a ki úgy állott ott, mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:
- Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!
Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.
IX.
Gold Heléna hamar vénült, gyorsan elhízott. Mindez nem zavarta, vidáman tett-vett, adott uzsonnákat, kokettirozott is egy kicsit, egyszer-egyszer egy pár órát volt az urával is, akitől hamarosan elválasztatta magát. De ezekben a kaczérkodásokban nagyon is sok volt a kegyetlenségből és nagyon kevés reményt nyujthatott bárkinek is. Leány maradt mindvégiglen és valahányszor egy ismerőse férjhezment nem győzött sajnálkozni annak rettenetes sorsa fölött.
- Szegény, szegény, szegény! - emlegette magában, félhangon, hangosan és amig igy sajnálkozott: a szemei is könybe lábadtak. Talán a mások sorsán? Avagy a magáén?