Nádor Mihály és Szirmay Albert
szerző: Csáth Géza
Egy csomó kabarédal hangjegye fekszik előttünk. Nádor Mihály és Szirmay Albert szerzeményei. Nádor Mihály új ember. Bár a kabaréközönség bizonyára már jól megjegyezte a nevét, e helyen külön mutatjuk be. (Mellesleg szólva, a Nádor nevet nálunk meglehetősen kompromittálta egy N. Kálmán nevű szerző, aki gyenge mű népdalokat írt „cigányos modorban”.)
Mindjárt le kell szögeznünk, hogy finom és eredeti tehetség. Rendkívüli érzékenység, korlátlan fantázia ─ megalkuvásra nem hajló művészi ízlés jellemzik. Ha végignézzük a dalait, el kell csodálkoznunk a bámulatos találékonyságán, amellyel mindenféle szöveget meg tud komponálni. Jól ─ a legjobban. Népszerűen, melodikusan, minden ordenáréságot szigorúan kerülve, előkelő és egyszerű konstrukciókban.
Legjobban jellemzi őt az „Óh, tipegő kis médik!” című dala, amelyet Nagy Endre versére írt. Egy öreg úrról szól a dal, aki a kicsi nőket nagyon szerette. Folyton kávéházban ült és az ablakból nézte a sok sétáló kicsike nőt. A téma, mint látjuk, tipikusan fővárosi. Százszámra élnek itt ilyen kedves ─ némelyeknek talán utálatos ─ öregurak, akikben nem vesz ki a korral az érdeklődés a női nem iránt, hanem csak áttevődik a szép nem éretlenebb generációjára. A tehetetlen rajongó vágy az öreg úr sóhajtozásaiban reprezentálódik:
„Oh médik, oh médik,
Oh tipegő kis médik.
A szivem, szivem,
A szivem összetépik,
Ez a picike ─ ez a Micike,
Ez a kis fruska ─ ez az Irmuska
Ez a kis pöszi ─ ez itt a Bözsi,
Mennyi kis lányka az egész korzón végig!
Oh médik, oh médik, oh tipegő kis médik!”
Ezek a sorok feledhetetlen finomsággal vannak megkomponálva. Az egész gondolatot, az egész megható és keserves érzést (melynek elemei: a fiatalság, szépség és szerelem iránti rajongás ─ másrészt pedig az öregség, tehetetlenség és a lemondás szomorúsága) tökéletesen adja vissza a zene. A prozódia hibátlan. A harmóniák buják, léhák és mégis szomorúak; a melankólia olyan, mint egy öreg reszketős kéz, amely egész hosszában végigsimít egy gyerekleány finom testén. Ott, ahol a felkiáltás következik: „Mennyi kis lányka!” ─ a ritmus hirtelen 6/8-adból 3/8-adba csap át, egy meglepő moduláció következik, s ez a zökkenés, az új harmónia, az igazság megdöbbentő erejével hatnak reánk.
Aki figyelmesen átnézi ennek a megejtő kis dalnak a kottáját, lehetetlen, hogy fel ne ismerje a benne rejlő elsőrangú kvalitásokat.
Ignotus versére írt „Bölcsődala” az invenció előkelőségével és a megcsinálás egyszerűségével hat. Az „Albert Jóska” című népballadájában néhány mélységesen magyar ─ és még le nem írt ─ harmóniát találunk. Szép Ernő szövegére írt „Gyáva legény”-e friss, kedves magyar nóta: proporcióiban szokatlan és mégis természetes. A magyar nóta egészséges fejlesztése ez a kabaré irányában. A népszerű Zerkovitz „Léha nótájá”-ban is efféle törekvés látszik. Azonban míg itt a szándék teljesen célt tévesztett, addig például Nádor Gyáva legénye fejlődésnek, haladásnak tekinthető.
Szóval Nádor nevét mint újonnan ─ bár kabaréban ─ jelentkezett nagytehetségű zeneszerzőét fel kell jegyezni.
Szirmay Albert új dalai méltóan sorakoznak a fiatal zeneszerzőnek e nemű régebbi, ötletes, poétikus és invenciózus dolgaihoz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar kabaré születésénél ő és Kálmán Imre voltak azok, akik kompozícióikkal lehetővé tették, hogy az ne induljon kezdetben sem orfeumi ─ bécsi ─ ízű kuplékkal, hanem inkább franciás, Mont-martre-i szentimentalizmustól és bohémiától zamatos sanzonokkal. Emellett speciális budapesti jelleget, magyarságot és városligeti humort tudtak beleadni a munkájukba.
Persze eleinte nemigen lehetett szó finomkodásról, a közönség még "nagyon fiatal" volt. Ennek a közönségnek készült Szirmay híressé vált „Altató dal”-a, Kálmán „Lloyd”-ja stb. Kálmán azóta az operettre adta magát és külföldön él. Szirmay azonban tovább is sok kabarédalt komponált. Ezekben Szirmaynak, hogy így mondjam, a kedélye, a humora növekedett, egészségesedett ─ ellenben az érzékenysége csökkent. Úgy látszik, még mindig nem nagyon bízik a közönségében. Operettszerű ritmusokkal és melódiákkal operál ─ mint például azt a különösen a „Keverem-kavarom” és „Olyan, mint te” című dalának bevezetései demonstrálják. Ezek a momentumok a kevésbé szimpatikusak, de jól magyarázhatók. Szirmay operettszerző és tudja, hogy a közönség mérhetetlenül együgyű (táncos "Abgang" nélkül nem lehet tapsot kicsiholni) ─ ezért használ ilyen táncritmusokat és konvenció-frázisokat. Ha ezeket közelebbről megnézzük, persze mindig találunk valami harmonizálási finomságot. Ez azonban nem kárpótol minket, kabaréközönséget ─ akiket pedig nem volna szabad összetéveszteni az operett-publikummal ─ magában lebecsüli. Innen ered Szirmay újabb dolgainak mandzsetta-jellege, fölényes trivialitása, amely sohasem ordenáréság, de a siker titkának túl-biztos ismeretéből származik. Igen finom munka és zavartalan élvezetet nyújt Babits Mihály „Gáláns ünnepség” című versére írt dala „A minét”. Kedves, friss és becses zenei humorú az „Olyan, mint te” refrénje. (Szövegíró: Gábor Andor.) A "Keverem-kavarom" című Szép Ernő vers megzenésítése jó példája annak, hogy hogyan mondhat egy ötletes és tartalmas zeneszerző érdekeset és jót akkor is, ha gondolatainak külső meze közhelyszerű. Ez a dal minden részletében ilyen és egészben mégis eredeti, üde, nem írhatta volna meg más, mint Szirmay.