Munkások (Arthur Rimbaud)
Óh, ez a meleg februári délelőtt! Az alkalmatlankodó déli szél eljött, hogy ismét föltámassza szűkölködő, íztelen emlékeimet, fiatal nyomorunkat.
Henrikán parasztszoknya volt, fehér és barna kockákkal, amilyet a múlt században viselhettek, szalagos fejkötő és könnyű selyemkendő. Sokkal szomorúbb volt ez, mint valami gyász. Kirándultunk a város határába. Borús idő volt, és ez a déli szél fölizgatta az elpusztított kertek és a kiszáradt gyep minden paraszti illatát.
Asszonyomat ez nem fárasztotta annyira, mint engem. Egy eléggé magas ösvényen, egy tócsában, melyet a múlt havi áradás hagyott hátra, nagyon kicsi halakra figyelmeztetett.
A város, füstjével és szakmák százaival, nagyon messzire követett az utakon. Óh, a másik világ, az ég áldotta gyarmat és az árnyékok! A déli szél elém idézte gyermekségem nyomorult kellemetlenségeit, nyári kétségbeeséseimet, azt a szörnyű mennyiségű erőt és tudást, amelyet mindig visszatartott tőlem a sors. Nem! Nem töltjük a nyarat ebben a fösvény országban, ahol sohasem leszünk mások, mint eljegyzett árvák. Azt akarom, hogy ez a megkeményedett kar ne vonszoljon tovább egy kedves ábrándot.