Most az unoka mesél
szerző: Gárdonyi Géza
I.
A VILÁGITÓ LELKEK.
Olvasta a búvár, hogy a Szent Anna-tó mélyén tündérek laknak, akik becsalják az embert a vízbe és a lelkét befőttes üvegbe fogva, elteszik.
A búvár ellátta magát tőrrel, revolverrel és leereszkedett a vizi-király palotájába.
Ott űl az öreg nagyszakálú, zöld világosságban az üvegfalu terem közepén. Nagy magányosság. Az öreg éppen a délutáni álmát szunyókálja. A búvár belépésére fölemeli a fejét.
- Uram, - mondja a búvár, - azt olvastam, hogy nálad emberi lelkek vannak elrakva.
És a szemét dörzsölte, mert nem szokta még meg a vízben való nézést.
- Vannak, - feleli a király bólogatva, - vannak. Nézz körül. E palota fala föl a mennyezetig emberi lelkek gyűjteménye.
A búváron végig libabőrözött a borzalom.
- Mért gyűjtötted őket? - kérdezte utálattal.
A király vállat von:
- Hogy világítsanak.
- Hogy világítsanak? - kiáltotta égnek borzadó hajjal a búvár.
- Hogy világítsanak! - felelte nyugodtan az öreg. - Semmi sem érdekesebb, mint az emberi lélek. Mikor a lélek már el van válva a testtől, az olyan, mint mikor a gyémánt elválik a sártól. Aztán hát én meg is válogattam...
A búvár idegesen kiáltott közbe:
- Mindenkit idezártál, aki csak a kezedbe juthatott!
- Oh nem. Sok nyomorult vékony frátert kidobtam innen. Itt előkelő társaság van, csupa gazdag lélek, csupa világító lélek.
- Királyok?
Király nincs egy se. Itt csak olyan lelkek vannak, akik világítanak, mint a szentjánosbogár, akikkel beszélni érdemes. Amelyikre szükségem van, csak előveszem. Világít nekem és társalog vele naphosszat. Ma egyikkel, holnap másikkal: néha egygyel két hétig is, néha kettővel egynapon. Sirok és nevetek velök, napokon át s amikor már elfáradok, szavuk zenéjében hajtom álomra a fejemet.
- Tehát ezért gyűjtöd.
- Ezért. Magányos ember vagyok, s az állatokban már nem igen gyönyörködöm.
- Tehát emberi lelkek kellenek, - szólt a búvár a fogát csikorgatva.
És elővette a revolverét.
- Szabadon kell bocsátanod valamennyit!
- Nem értelek, - felelte a vizikirály.
- Meg van irva, hogy ha ezeket a befőttesüvegeket fölfordítják, a lelkek kiszabadulnak. Azonnal bocsásd el őket, vagy meghalsz!
A király elmosolyodva felelte:
- Mit beszélsz te a befőttes-üvegekről. Lám, mennyire más itt a mese! Menj csak közelebb a falhoz fiam. Nem befőttes-üvegek azok, hanem könyvek.
II.
SZEMÉREM
Egy angyalnak le kellett szállania a földre, s majomtestbe kellett öltözködnie.
Iparkodott is takarni magát, amennyire lehetett. Szeretett fehér köntösbe burkolózni. Lebegve járni, virágok között élni, mint odafönn volt az égben; s elrejtette a kezét, lábát is, cipőbe, keztyűbe.
Egyszer rányitottak, mikor öltözködött, s ő igen szégyelte magát: szégyelte, hogy majomi testében látják.
A neve volt Szemérem.
Azóta erről a névről ismerjük a szégyenkezést, amely akkor támad bennünk, mikor állatiasságunkat nem tudjuk eléggé leplezni.
III.
MIRE JÓ A SZENVEDÉS?
A tudós házasodni készült, de megbetegedett.
- Én Uram Teremtőm, - mondta nyögdécselve, - miért zártad az embert ily érzékeny husba? Ha más anyagból volnék, nem fájna semmim.
Elaludt és azt álmodta, hogy valami port adott neki egy lélek, s attól a teste érzéketlenné vált.
Fölkel és megyen örömmel a menyasszonyához. A menyasszonyka megöleli, megcsókolja, s igy szól:
- Miért nézel rám ilyen furcsán?
- Oh, - szól a tudós, - mintha kútágas ölelt volna meg, mintha kapufélfa csókolt volna meg engem.
- Még mindig beteg vagy, - szólt a menyasszony. - Nesze itt a tokaji, itt a jó csirkepecsenye. Egyél, igyál.
A tudós evett egy falatot.
- Hogy izlik, lelkem? - kérdezte a menyasszony.
- Akárcsak taplót ennék.
- Hát igyál. Ez meghozza az étvágyadat.
A tudós ivott.
- Hogy izlik?
- Akárcsak homokot ittam volna.
A menyasszony ekkor a tudós kezére pillantott és fölsikoltott.
- Elvágtad a kezedet!
A tudós akkor vette észre, hogy a csirkecombhoz hozzáfaragta az egyik ujját.
Bekötötték és a kandallóhoz ültették. Itt nagyszomoruan szunyókált. Arra ébredt föl, hogy nagy a kiabálás körülötte.
Hát az történt, hogy alvás közben kinyujtotta a lábát, mégpedig bele a kandallóba. Elégett a lába tövig.
IV.
A BIRKA HÁZASSÁGA
Legénykorba lépett a birka, s megállt a szeme egy szép kis bundás állaton. Ettől fogva nem volt se étvágya, se nyugodalma: sóhajtozott és találkákra járt. Végre elárulta a szive terhét otthon s kijelentette, hogy ő házasodik.
A szülők elszörnyedtek.
- A Farkas-családból akarsz házasodni, te őrült.
- Nem olyan ez, - felelte a legény. - Jámbor, mint a bárány, és úgy szeretjük egymást, hogy no!
Hát meglett a házasság.
A menyecske szép volt és ártatlan: jámborabb a birkánál is. Éltek békességben.
Hanem egyszer összezördültek valamin. Az asszony rávicsorodott az urára.
A férj csak eldermedt az asszony arcától, szemének vad tüzétől, fogának dühös csattanásától. Szegény birka! A lélek is reszketett benne.
Elmegy a paphoz:
- Uram válassz el engem a feleségemtől.
- Fiam, a házasság felbonthatatlan.
- De uram, nem ez volt, akit én megszerettem, nem ez volt, akit én feleségül vettem. Az bárány volt. Ez farkas.
A pap nem választotta el őket. Az asszony minél inkább öregedett, annál szörnyübb lett. Utoljára teljesen átvadult farkassá.
V.
MESE A HANGYÁRÓL
A hangya nem lát, csak egy emberarasznyira.
Tavasz volt Rómában. A nap megmelegitette a falak déli oldalát. A kertekben piroslott a mandulafa virága. A bogarak előjöttek a föld alól.
Szent Péter temploma alján hangyanép nyüzsgött ki egy földalatti repedésből: apró fekete hangyák, amilyen legtöbb van a világon.
Egyik csoport, a másik után jött. Ásitoztak, nyujtózkodtak. Némelyek megálltak a napfényben és melegitették a hátukat. Mások vidáman beszélgetve haladtak tovább a verőfényben.
- Uj korszak virradt reánk, - mondotta az egyik. - Itt telepedjünk meg e meleg kősziklák között. Itt a mi nemzetségünknek a legalkalmasabb ország.
Az öregek bágyadtak voltak a téli nagy alvástól. Szemük még nem szokta meg az erős napfényt. Azonban a fiatalok vígan mászkáltak ide-oda.
- Gyerünk fel a magasba! - mondotta egy fiatal hangya, akit az életerő legjobban mozgatott.
És megindult fölfelé az alapkövön.
Mikor a nagy márványnak a felső széléhez érkezett, elcsodálkozott az egyenes vonalon.
- Lelkemre mondom, - kiáltott a társainak, - ezt a kősziklát nem a természet alkotta!
Azok is odaérkeztek és bámulva vizsgálták a nagy márványkocka egyenes vonalát, s a másik márványt, amely ezen feküdt.
- Valóban, - mondották, - a véletlenség nem alkot kőben ily hosszú egyenes vonalat.
A tudás vágya további vizsgálódásra inditotta őket. Ismét új meg új négyszögletü követ találtak.
- Ez a végtelen magasság rakva van! - mondotta az egyik. - De ki rakhatta? Mért rakhatta? Micsoda őrült gondolat ekkora köveket egymásra rakni, holott a természet maga nyit repedéseket, amelyekben mindenki meghuzódhatik.
- Céltalan alkotás, - mondotta a másik a fejét rázva.
- De csak láthatnánk, hogy hol a vége!
- Végtelen ez, - mondotta ismét a másik.
Uj hangyák jöttek és résztvettek a vitában.
- Az igaz, hogy csodálatas kőhalmazat, - szólt egy fiatal, - de hogyan keletkezhetett volna másképpen, mint a természet játékából!
- De hátha van nálunknál nagyobb hangya is, - vélte egy gondolkodó. - Hátha van akkora, hogy milliószorta nagyobb, erősebb és eszesebb, mint mink vagyunk!
A hangyák kinevették.
A hangya nem lát, csak egy emberarasznyira.
Az ember nem lát, csak egy istenarasznyira.
VI.
MESE A VAKONDOK-NÉPRŐL
Egy téli napon összeűltek a vakondokok és beszélgettek.
Arról beszélgettek főképpen, hogy mi lesz a halál után? Mert mióta föld van a világon bizonyos, hogy mindig voltak vakondokok is, de lám, még egy vakondok se mondhatta magáról, hogy: száz esztendős vagyok.
Egy öreg vakondok szól vele ekképpen:
- Hát az bizonyos, hogy meghalunk. És azt hiszem, hogy ha meghalunk, lelkünk uj testbe költözik. Én azt hiszem, emberek leszünk, a mi uj körünk lesz a mennyország.
- Mi az az ember? - kérdezték egyszerre mindnyájan a vakondokok.
- Nem tudom én se, - felelte az öreg, - csak annyit hallottam, hogy a legtökéletesebb teremtés a világon. A földnek minden java az emberé.
A vakondok-nép áhitattal néz az öregre.
Az egyik fölkiáltott:
- Mily bölcs vagy, öreg! Mennyivel följebb tud emelkedni a te értelmed, mint a miénk!
Aztán fölvidámultak.
- Ejnye de jó lesz, - szóIt az egyik vakondok. - Ha ember leszek, aranyperecet csináltatok az orromra, ekeformát; oszt olyan hosszú lyukat furok, hogy az a szembántó cudar napfény soha el nem ér.
- Én meg vaslapátot csináltatok a lábamra, -szólt a másik, - és akkora túrásokat csinálok, hogy az eget is elsötétiti.
- Én egyebet se teszek, ha a mennyországba jutok, - szólt a harmadik, - csak belefekszem egy giliszta-halomba és reggeltől-estig azt zabálom.
Az öreg ujból megszólalt:
- Hátha emberkorunkban nem vájunk földet, nem túrunk halmokat és nem eszünk gilisztát? Hátha semmi se lesz úgy, mint ti gondoljátok?
A vakondok összedugták a fejüket és csöndesen suttogták:
- Vén szamár!
VII.
A SZIV
Mikor Ádám életére ébredt, s látta az Ur munkáit, a szive megtelt gyönyörüséggel.
És szólott:
- Teremtő Uram, adj nekem még egy szivet.
- Meglásd, - felelte az Ur, - hogy néha az az egy is sok.
VIII.
HUSZEZER ÉV HATÁRAIN
Szent Gellért püspök az erdei remeteségében egyszer arra kérte az Istent, hogy hadd lássa ha csak öt percre is azt az emberfajt, amelyik ezelőtt tizezer esztendővel élt a földön.
Alig hogy elvégzi az imádságát, látja, hogy vele szemben egy sűrű szakálú, borzas hajú aggastyán űl. Parázs van előtte. A parázs fölött az aggastyán egy nyársra húzott emberi lábat forgat.
- Szerencsétlen! - kiált rá elszörnyülködve Szent Gellért, - mit mivelsz? Embert eszel-e, te nyomorult!
A látomány akkor eltünt.
Szent Gellért bámulva nézett a parázsra. Azt hitte, álmodott. Mert a tüzet ő rakta volt. Fácánt fogott tegnap az erdőben. Azt készült megsütni.
Hát nyársra is tüzte és forgatta.
Ekközben arra gondolt, hogy hátha az ő látománya az Ur akaratából történt és igaz volt.
- Ha igaz volt, - igy könyörgött a szemét az égnek emelve, - engedd Uram, hogy lássam azt az embert is, aki tizezer év mulva él.
Abban a pillanatban eltünt az erdő, s a Szent megdöbbenve látja, hogy ő egy nagy városnak a piacán ül. Köröskörül épületek, s idegen ruházatu, beretvált arcu emberek.
S ő ezek között ott süti a fácánt.
Az emberek hozzá sietnek és elképedő arccal állják őt körül. Végre az egyik fölkiált:
- Szerencsétlen! Mit mivelsz! Állatot eszel-e, te nyomorult!
IX.
A KISKEREKÜEK
Egy boltban az órák beszélgettek.
Azt mondja a zsebóra a faliórának:
- Én csak nemrégen vagyok a világon, hát nem is tudhatom, mi hogyan van, de te már régen megvagy, te sokat tudsz. Nem mondanád-e meg nekem, hogy honnan indultam én el, hogyan kerekedtem a világra?
- Azt én se tudom, - felelte az öreg, - mert nem gondolkoztam előbb, csak mikor már jártam. De azóta sokat gondolkozom én is ezen a kérdésen.
- Az mégis bizonyos talán, hogy nem fán termettünk, mint a körte. Ime itt ez az üvegtoku óra. Látni lehet benne, micsoda bámulatos alkotás a mi szerkezetünk. Nincs egy szög, egy kerékfogacska, amely hiábavaló volna. A mi szerkezetünk nagy elméből eredhetett.
- A körte épp olyan csudálatos alkotás, mint mi vagyunk, - felelte a kerti óra. - Annak is van szerkezete, ha nem is olyan feltünő, mint a miénk, de még csodálatosabb.
Az üvegtoku óra szólalt meg:
- Nem tudjátok-e, hogy az órás csinálja az órát?
- Igen ám, - szólt egy bronzóra, - de az első órát ki csinálta? Azt nem csinálhatta órás, mert mikor még óra nem volt, órás sem lehetett és igy az első órát órás nem csinálhatta.
Az órák mind belepöndültek most a beszélgetésbe, ki így, ki úgy magyarázta az eredetét, mignem egy élesszavu szalonóra így dongott:
- Én már szolgáltam egy tudós embernél. Az ember, tudhatjátok: legértelmesebb állat a világon. Az filozofus volt. Attól tanultam, hogy minden magától állott elő az idők kezdetén. Eszerint nyugodjatok meg abban, hogy az első óra is magától állott elő.
Az órák elhallgattak. Csak az öreg óra mormogott csöndesen.
X.
MESE A SZEKÉRRŐL
A kor szekere uj lovakat kapott. Mindenki örült ennek, mert századokon át nem haladt semmire se az emberiség.
Csak még az elhelyezkedés kérdése volt hátra.
- Én vagyok az első ember, - szólt a király.
És beült a főülésbe.
- Enyém a legfontosabb munka, - szólt az orvos.
És melléje akart ülni a királynak.
A pap azonban megakadályozta:
- Én Jézust képviselem: nem ültettek talán a bakra!
- Az igazság oszlopát én tartom a földön, - szólt a vitába elegyedve a bíró.
- Nálam nélkül állat marad az ember! - fakadt ki a tanító.
- Nálam nélkül meg szétesik az állam, - szólt a politikus.
- Hátrább mindnyájan, - riadt föl a paraszt, - ha én nem dolgozom, nem esztek kenyeret.
- Deiszen akkor én is odaülök! - rikoltotta a fazekas. Ha én nem csinálok fazekat, nem főzhet se a király, se a paraszt!
Sokáig veszekedtek, mig el birtak helyezkedni a szekéren. A gyeplőt végre is a politikus vette a kezébe, s az ostorral szólt bele a vitába.
Csak egy ember hallgatott, s nem kapaszkodott sehova: az iró.
Mikor a szekér a sok lárma után megindulhatott, ő is megindult gyalog a lovak előtt. Vitte a lámpást, vizen, sáron, jó úton, rossz úton egyaránt: világított valamennyinek.