Monológ (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Musculus sternocleido-mastoideus: mit akar tőlem ez a latin szócsoport? Mióta a háború tart, úgy zümmög a fülem körül, mint a légy vagy mint valami szemtelen operettária, amelyet nem lehet elhesselni. Sokszor akarok tőle szabadulni. Akkor növekvő erővel ráz a kényszer, hogy kimondjam. Ez terád emlékeztet, öcsém, aki a harctéren vagy, drága kis orvos. Arra a téli éjszakára emlékeztet, mikor a fűtetlen diákszobában - télikabátban és téli kesztyűben - anatómiát tanultál, készültél az életedre, szegény, a petróleumlámpa mellett, és először mondtad ki a hosszú anatómiai elnevezést. Hiába akarlak elfelejteni. Nem hivatkozom érzelgős emlékekre, a hintalóra, a métára, a versenyfutásra. Az ami bennem él irántad, kerülőúton és ravaszul jön hozzám, egy közönyös terminus technicus alakjában. Azt jelenti, hogy a lelkem megint nálad időzik.
Most is kopog a bolondos szó - musculus sternocleido-mastoideus! - a koponyám falán, hogy itthon ülök, vidéki szobánkban, szenesen égő rossz villanykörte alatt, és az anyánk csészémbe döntötte a teát, aztán magamra hagyott, itt hagyott teveled együtt. Ugyebár ez az izom, amellyel fejünket forgatjuk. Ha még jól emlékszem, a vakfülnél ered, és a szegycsontra tapad. Ezzel forgatja a katona is a fejét, mikor azt vezénylik neki: jobbra nézz! vagy balra nézz! Mennyi ilyen izom van a világon. Úgy képzelem, hogy az izmok is úgy hevernek egy nagy-nagy raktárban, mint a kaszárnyákban a panganétek meg a sátorfák, s minden embernek jut belőle egy-egy. Te most sok embert láttál. Annyi ember vonult el ámuló szemed előtt, amennyivel talán az életed huszonkilenc éve alatt sem találkoztál. Mindegyik embernek megvolt ez az izma. Látod, én most azon csodálkozom, hogy a természet oly fontosnak tartja az embert. Érts meg engem. Azt vélem különösnek, hogy mindegyik egyforma, mintha az ember a világegyetem normája lenne, és hogy a természet oly sok gondot pazarol a megalkotására, hogy oly részletesen ─ jobb ügyhöz méltó gonddal ─ dolgozza ki minden ízecskéjét, a füle kacskaringóját, a szeme bogarát, az orra kagylóját, és még arra is ügyel, hogy a szíve órája percenként lehetően hatvanat verjen. Alapjában nem vagyunk fontosak, az egyén egyáltalában nem fontos. Az embernek gyári árunak kellene lenni, a külsejében is, nem ilyen művészi és egyéni remeknek. Istenemre, kár ennyi fáradság érte. A természet rossz tréfát űz velünk. Ki kellene fejeznie valahogy őszintén azt a metafizikai igazságot, hogy potom holmik vagyunk, s szeszélyesen kellene összegyúrni az embert, gyártani átabotában, mint a cipőket a gyárak, amelyek hol gombos, hol fűzős, hol cúgos cipőket csinálnak. Például a természet kedve szerint alkothatna kilencfejű, tizenkét karú és egyszemű embert is, vegyest. Akkor talán nem fájna annyira a mulandóságunk. Nem hinnénk, hogy mi vagyunk az élet mértéke és értéke. Hozzászoknánk ahhoz, amihez nem tudunk hozzászokni. Vagy te mindig szentnek tartod az embert, mint ott a diákszobában? Igaz, te a helyeden vagy. Boldog lehetsz, hogy a helyeden maradtál: sebeket varrsz és gyógyítasz. Ebben a világrengésben alig változott meg az életed. Repedt koponyák, ordító, véres emberek közt jársz nyugodt, fehér köpenyedben, mint annak előtte. Az a seb, amelyet az orosz srapnel vagy a szerb szurony vág, a te mesterséged előtt csak seb, nem más, mint az, amelyet a béke ütött a szenvedőkön. Az én mesterségem előtt azonban más.
Bocsáss meg ezért a rapszódiáért, kedves, kedves természettudományokon iskolázott, kis bölcs. Ha hallanád, bizonyára mosolyognál. Egy idő óta csak így tudok gondolkozni, szikláról sziklára ugorva. Az idegrendszerem meg van tépázva. Egyetlen örömöm az, hogy ─ néha-néha ─ levelet kapok tőled. Az is keserű öröm. Mert most olyan idők járnak, hogy a halottak is írnak leveleket. Minden levelednél nem azt mondom, hogy ma élsz, de azt mondom, hogy egy héttel ezelőtt éltél. El kell zarándokolnom az időben, meg kell keresnem magamat, hol jártam akkor, mit beszéltem akkor, mosolyogtam-e akkor, egy héttel ezelőtt: a leveled által tudom meg, csakugyan volt-e jogom mosolyogni? Aztán meg kell keresnem téged is. Nem a jövődért aggódom, nem a holnapért. Ez most, mikor porig alázott és kicsiny vagyok, követelődzés lenne. A tegnapodért aggódom, a múltért, amely már megszilárdult és formát öltött, az ócska szövetért, amit boldogabb időkben nyomban eldobunk, mihelyt kikerült kezeink közül. Ilyenkor visszafeszítem a képzeletem, az akaratom, a reszkető idegrendszerem a múltba, s megteremtelek téged újra és újra, fájdalmasan és mindenhatón, mint egykor az isten. Ezt a titáni munkát végzi most az egész emberiség. Hogy mi lesz veled holnap? Csak annak örülhetek már, hogy voltál, és nem annak, hogy vagy. Hogy éltél egy héttel ezelőtt, hogy írtál, hogy szívtad fehér, fiatal fogaid közt a fagyos levegőt, mert a jelenem ─ szegény koldusnak ─ most a múltam. Így élek bitangul, fél lábbal a múltban és fél lábbal a jelenben, sehol se otthon, sehol se biztonságosan. Minden jó jelre fel kell támasztanom téged halottaidból. Fel kell bontanom a szálakat, amelyeket már megszőtt az idő. Meg kell alkotnom külön-külön ─ emlékben ─ a fejed, a derekad, a törzsed, a szemed mosolygását, az arcod és a homlokod domborművét. Nem tudom, meddig állja gyarló idegrendszerem az ereje fölött való munkát, az emberi erő a teremtés isteni munkáját és gyötrelmét.
Csak egyet kérek tőled. Hozd vissza magad és vele együtt az élet rendjében való hitem. Mindig féltem a változástól. Írni is csak azért írtam, mert a változást nem bírtam elviselni. Arról írtam, hogy a városunkban megváltoztak az arcok, az utcák, és a poharak is másként állanak a pohárszéken, mint gyermekkorunkban. Sokszor riadok a sejtésre, hogy most olyan változások, olyan határok tolódnak majd elénk, amelyek idegenné tesznek mindent, ami eddig otthonos volt. Ha azonban nem jönnél vissza, az maga lenne az esztelenség. Akkor bekövetkezne az, amitől mindég féltem, hogy semminek se lenne értelme, és nemcsak én nem ismerném meg az embereket, nemcsak én felejteném el a nevüket, minden ismerős ember és tárgy nevét, de ők se ismernének meg engem, még a tulajdon apám sem. Úgy látszik, ezen a sötét ünnepestén nem is teázom. Kihűlt a tea a csészémben, hideg, keserű és vérpiros. Milyen szép a színe. Jó nézni egy pontot, egy színt. Nagyon jó nem gondolkozni és hallgatni.
Kihez is beszéljek?...