Mohos
szerző: Tompa Mihály
A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos,
Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos;
De ingó semlyékes láp van a tetején,
Ez ingó láp felől szóland az én regém.
Szegény ember jöve valahonnan régen,
S kinézvén a helyet a halmos vidéken:
Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon
Erőt akart venni cserjén és bozóton.
Majd fecske módjára, a serény új gazda
A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta;
És mivelhogy erős akarattal győzte:
Egy süveg buzácskát a földbe tett őszre.
És felvitte Isten a dolgát idővel.
- A terepély cser is vesszőszálból nő fel. -
Mikorra megvénült: keze között a föld,
Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.
Álltak oldalánál erős felnőtt fiak,
Számos csemetéje lévén mindannyinak;
Sugár fiatalok, teljes nyiló rózsák,
Egy sereg iskolás, egy sereg apróság.
Az öreg térdére három-négy is mászik,
Szegény! azt sem tudja néha, melyik másik?
De szemén buzog föl szivéből a hála,
Magát bennök harmad- negyedizig látva.
És ennyi léleknek ad lakást egy hajlék,
A boldogság eljött, hogy ő is ott lakjék -
Nincs köztök perpatvar, egymással megférnek,
Hirét sem hallották a külön kenyérnek.
De mint a buzában, bár jó magot vetnek,
Óhatatlan, hogy ne legyen konkoly s lednek:
Titkos rosz cél ejti a fiakat gondba,
Osztozzunk! ez a cél, de még nincs kimondva.
Látását, hallását kezdé bár veszteni:
Élesek az öreg lelkének szemei;
Mindent tud, mindent lát, de szépen elvárja,
Mig körűlte lészen népének mindnyája.
S egy szép ünnepnapon szeliden megszólal:
A kegyelmes Isten megáldott sok jóval!
De birnám bár felét a széles világnak,
Több a szép egyesség, melyben élni látlak!
Maradjatok is így, gyermekeim, holtig!
Sok felé a sok is könnyen elkallódik;
De áldott a sok kéz és az egy akarat,
Igaz volt ez a szó és igaz is marad!
Mi jót tesz sok apa számos gyermekével:
Vagyonkáját köztök diribolván széjjel!?
Néhány barázda jut, egyik sem tud élni,
Amennyi együtt volt, külön csak felényi.
Ha beteg lesz egyik, ha tűz vagy dög által
Hátra megy: a bajból soha ki nem lábal;
A szegény irigy lesz, a gazdag fenlátó,
Elfordul, elhivel annyi szív egymástól...!
S most átvitte az agg másra a beszédet,
Nehogy elárulja, hogy szivökbe nézett;
A fiak hallgattak... nem volt még szokásban:
Ketté vágni a szót vén apák szájában.
De jött az öregre a halálos este,
- Szebb élet kezdete, aki jól kereste -
Nagy búbánat mellett a fiak szivében,
Az elaltatott vágy van ébredőfélben.
Osztozzunk...! osztozzunk...! fejökben csak ez volt
Ha nem akarják is, mindig hallják e szót;
A gyászos harangszó, a sir kongó öble:
Osz-toz-zunk! osz-toz-zunk! ezt veri fülökbe.
S a temetés után alig mult el egy hét,
Hozzáfogtak, - kiki ohajtván örökjét;
Hanem a sok hancsik, a sok mesgye, csóva,
Nyil, toldás és becsű, mind csak nem visz jóra.
Valamennyi testvér jámbor, engedékeny,
Nem pöröl egy tinón, vagy egy kaszás réten;
Azzal egyik se lesz gazdag, de el se fogy!
Tudj' Isten, az osztály még is nem ment sehogy...!
Kihuztak azután egy nagy hosszu láncot,
A két vonó cseléd immár nem is látszott;
De meg se mozdult még a lánc másik vége, -
Elszakadt...! de hogyan? hisz erő sem érte...
A lábas jószággal gyült meg aztán a baj,
De mégis, úgy ahogy, megosztoztak avval;
Mind ki volt szaggatva, mind külön volt hányva,
Hat szép páros tulok maradt csupán hátra.
Szarvok hosszu, fényes, - mint a hal kövérek,
A ma leesett hó nem lehet fehérebb;
Nincsen alábbvaló, nincsen köztök szebbik,
S mi türés-tagadás, a fiaknak tetszik!
Hozzá kivált hárman nagyon ragaszkodnak...
Egyet mondok testvér! verjük a Mohosnak!
Melyikünké legyen? határozzon a hely,
Hol jóllakás után delelni meghever.
És aki nyertes lesz, igazítsa köztünk
Az örökség dolgát, mellyel ugyan küzdünk;
Ahogy mit jónak lát s fordít az osztályon:
Huzalkodás nélkül kiki hozzá álljon!
S a hat tulok, mintha tudná, mit beszéltek,
Farkához rugdosva ront az erdőségnek;
Bőgnek, öklelőznek, a földet kaparják,
De jó kedv okozza mindezt, nem a vadság!
S bár a kolompszóról megtudni nem nehéz
Mely tájon a jószág? s legel vagy heverész?
De mégis a dolgot közelebbről látni:
Indul a rokonság s egy sereg kiváncsi.
S mig az érdekeltek szótlan mennek elől,
Erős bizonyozás van a nyertes felől.
A tetőn hever meg! de biz az oldalon!
Ott is az északin, ahol hüvös vagyon!
És amint elérik a hegynek gerincét,
A megizzadt csapat még alig tekint szét:
Kolompszó és bőgés hallatszik jó távol...
Aztán semmi nesz, - csak a harkály kopácsol.
A csapat mind a két hegyoldalt bejárja,
De a hat tuloknak nem akad nyomára;
Aztán a tetőre hatolnak fel többen,
De aki odaér, némán visszahökken.
Hol ezelőtt nem volt csupán avar, cserje:
Mély, süppedékes láp támadott egyszerre;
Ingó bajnokfűvel, kákával takarva...
Elnyelte a tulkot, imé ott a szarva...
Erre hazatértek, - de részét kivenni
E csuda láttára nem akarta senki!
Hanem egész család szépen együtt maradt,
S áldott lőn a sok kéz és az egy akarat.
Ha éjjel mély zúgást hallat a hegyoldal,
- Aminőt egyedűl a földön fekvő hall, -
Mond a pásztor: meghal rövid nap valaki,
S osztály lesz..... bömbölnek a Mohos tulkai.