Mnemotechnika
| Mnemotechnika szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Saramikin államtanácsos szalonját kellemes félhomály borítja. A nagy, zöldernyős bronzlámpa mindenen, a falakon, a bútorokon és az arcokon is a déli éjszaka zöldes fényét csillogtatja… A kialvó kandallóban olykor-olykor fellángol még egy-egy pislogó fatuskó és ilyenkor piros tűz borítja el az arcokat, de ez nem rontja el a színek harmóniáját… Egészben véve, amint a festők mondanák, a hangulat egységes.
A kandalló előtt, olyan ember tartásával, ki éppen az imént ebédelt, maga Saramikin úr ül, egy szolid úr, aki szürke bürokrataszakállt viselt és akinek szelíd, kék szemei voltak. Arcán nagy gyöngédség tükröződik, ajkai körül szomorú mosoly játszadozik. Mellette, egy zsámolyon, lábait a tűz felé nyújtva, Lopnyev, a helyetteskormányzó ül, egy körülbelül negyvenéves, erős férfiú, aki lustán nyújtózkodik. A zongora mellett Saramikin gyermekei: Nyina, Kolja, Nágya és Ványa játszadoznak. A Saramikinné szobájába vezető, kissé kinyílt ajtón keresztül bágyadt fény árad be a szalonba. Amott Anna Pavlovna, Saramikin felesége, a helybeli hölgybizottság elnöke ül íróasztala mellett. Igen élénk és pikáns hölgyike, aki elmúlt harmincéves. Fekete, ragyogó szemei, a csiptetőn keresztül, egy francia regény szavait követik. A regény alatt a bizottságnak múlt évi jelentése fekszik.
– Ezelőtt sokkal szerencsésebb volt városunk ebben a tekintetben – véli Saramikin, miközben szelíd szemével a pislogó szenet nézi hunyorgatva. – Nem múlt el hét, hogy ne látogatott volna el hozzánk valamelyik csillag. Jöttek híres színészek, énekesek, míg most… tudja az ördög, bűvészeken és kintornásokon kívül senki sem mutatkozik nálunk. Nem is jutunk többé esztétikai ismeretekhez… Úgy élünk, mint az erdőben… Igenis… Emlékezik még excellenciád az olasz tragikusra… hogy is hívták… olyan hosszú, fekete ember volt… ejnye, az emlékezőtehetségem… De megvan! Luigi Ernesto de Rugiero… Csodálatos tehetség volt… És mennyi erő volt benne!... Ha szólt, az egész színház remegett. Anjutámat nagyon érdekelte tehetsége. Ő szerezte meg neki a színházat és tíz előadás számára ő adta el neki a jegyeket… Az olasz köszönetül szavalásra és mimikára tanította. Pompás ember volt! Ha nem tévedek – mintegy tizenkét év előtt volt itt… De nem… mit is mondok… Még tíz éve sincs… Anjuta, hány éves Nyinánk?
– Kilencéves! – kiáltja ki szobájából Anna Pavlovna. – De miért kérded?
– Csak úgy, anyuskám… És nagyszerű énekesek is megfordultak nálunk akkoriban… Emlékszik-e még Elebricinára, arra az isteni tenorra? Milyen pompás ember volt! Már a külseje is!… Szőke… kifejező arc… párisi modor… És milyen hang! Csak egy hibája volt, néhány hangot a gyomrából énekelt és a magas C-t fejhangon vágta ki, de egyébként kitűnő volt. Állítólag Tamberliknél tanult… Anjuta és én megszereztük neki a klub termét és hálából egész estéken és éjjeleken át házunkban énekelt… Anjutát tanította is… Még jól emlékszem, a nagy böjtök alatt volt itt… tizen… tizenkét évvel ezelőtt… De még sem… régebben… Micsoda emlékezőtehetség, Istenem! Anjuta, hány éves Nágyánk?
– Tizenkettő.
– Tizenkettő… ha ehhez tíz hónapot hozzáadunk… Persze… tizenhárom!… Egyáltalában, sokkal élénkebb volt azelőtt városunk… Vegyük csak például a jótékonysági estélyeket! Milyen pompás estéink voltak azelőtt! Csodásak! Ének, játék, olvasás járta… Emlékszem, hogy a háború után, mikor török foglyok állomásoztak nálunk, Anjuta a sebesültek javára rendezett egy estélyt. Ezerháromszáz rubel volt a bevétel... A török tiszteket egészen elbűvölte Anjuta hangja és egyre a kezét csókolták. Ha, ha… Ázsiaiak ugyan, de mégis kedves emberek. Az estély olyan jól sikerült, hogy, hitemre mondom, naplómba is feljegyeztem. Ezer… ezernyolszázhatvanhatban volt… nem! hetvenhétben… nem… Mikor is voltak a törökök nálunk? – Anjuta, hány éves Koljánk?
– Hétéves vagyok, papa! – felelte Kolja, egy barna arcú, szénfekete hajú fiúcska.
– Persze, megöregedtünk és nincs több energiánk – mondotta Lopnyev sóhajtva. – Ez az oka. Az öregség, kedves barátom! Új rendezők nincsenek és a régiek megöregedtek… nincs több tűz!… Mikor fiatalabb voltam, nem tudtam elviselni, hogy a társaság unatkozzék… Én voltam a méltóságos asszony első segédje… Ha arról volt szó, hogy valami jótékony célú estélyt vagy sorsjátékot rendezzünk, vagy hogy valamely átutazó hírességet támogassunk – minden dolgomat félretettem és testestül-lelkestül az illető ügynek szenteltem magamat… Egyik télen, amint emlékszem, annyira megerőltettem magamat, annyit fáradtam, hogy belebetegedtem. Sohasem felejtem el azt a telet! Emlékszik arra a jótékony célú előadásra, melyet a méltóságos asszonnyal a tűzkárosultak javára rendeztünk?
– Hogyne! Melyik évben is volt?
– Nem nagyon régen… Hetvenkilencben... Nem, azt hiszem, nyolcvanban! Mennyi idős is kis Ványája?
– Öt! – kiáltja szobájából Anna Pavlovna.
– Hát akkor hat éve… Az aztán volt valami! Most mindennek vége. Kialudt a tűz!
Lopnyev és Saramikin gondolatokba merülnek. A pislogó tuskó utolsót lobban. Azután hamu borítja be.