Mit tud a vajz?
| ← Bokrétolás | Mit tud a vajz? szerző: Móra Ferenc | A többi destruktívok → |
Az alábbi szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Hiszen majd kitudódik, mit tud a vajz, de előbb tán annak kellene kitudódni, eszik-e, vagy isszák azt a vajz-ot.
Nem, ilyesmi még soha nem történt vajz-zal, még akkor se, mikor a háború vége diétás konyhára kapatta a vitézlő embereket. Már olyanformán, hogy „ételem lóbul, italom tóbul”. A vajz azonban még akkor se nyert ilyenirányú alkalmazást. A vajz-ot se nem eszik, se nem isszák, csak ássák, ásóval. De csak akkor, ha van olyan bolond, aki fizet érte és akit igazgató úrnak kell szólítani. De ha az igazgató úr nincs jelenlétben, akkor nem ássák a vajz-ot az ásóval, hanem összetörik vele, csak éppen a koponyáját tartják tiszteletben. No, nem éppen azért, mert a koponya a gondolatok elhagyott dómja, hanem inkább azért, mert a koponya a legcélirányosabb galambitató. Ugyan az is lehet, hogy úrfélének a kezébe került, de azzal se igen járt jobban az Isten ostora, mert az meg mint hamutartót léptette a közérdek szolgálatába.
Ezekből az okos ember már tisztában van vele, mi az a vajz. Az a valóságos holttetem az, akit egy-kétezer évvel ezelőtt duggattak le dombos helyekre, partok oldalába, kit lovastól, kit cserepfazekastól, ugyan olyan is volt, fő renden levő, akire vadonatúj halmot hánytak s még azt is jól rátaposták, hogy vissza ne jöjjön valahogy. (Azt hiszem, a fáraókra is ilyen kegyeletes szándékkal rakta a piramisokat az akkori lojalitás. De azért mindig visszajöttek a gézengúzok.) Persze az ősök egészen jól elszundikáltak az élők lába alatt, küldözve föl nekik üzenetet a szívük porából, pipacsot, pimpimpárét, pipitérvirágot és csak akkor néznek nagyot, mikor a malacka, mint a hazai régészet egyik legfontosabb tényezője, kitúrja őket síri álmukból.
– Röf-röf – örül neki a malacka a leletnek és megdöfögeti az orrmányával, hogy ugyan csörög-e benne egy kis kukorica. Ez semmiesetre se szép vonás a malackától és az idealizmus teljes hiányát mutatja az, hogy miután reményeiben csalatkozik, megvetéssel gungorgatja bele a koponyát a pocsolyába. Ezt a megjegyzést azonban halkan tegyük, hogy a malacka meg ne hallja, mert esetleg neki is lehet valami megfigyelése az emberről. A malacka ugyanis folytatni akarja régészeti stúdiumait, abba vetvén reménye horgonyát, hogy hátha mégis csak akad egy kis giliszta, vagy más földi féreg a domboldalban, azonban az ember éppen arra halad, vállán a nyitókapával és meglátja a porhanyó földből kifehéredő csontokat.
– Kuss te! – suhogtatja a kapanyelet, mint a konkurrencia meg nem engedett eszközét és most már ő folytatja a csontok szétturkálását. Rúg egyet a veres lapockán, szétkoppantja a karcsontot, a tényerére téve nézegeti a térdkalácsot, mikor a másik ember átszól a kerítésen:
– Arany-e, szomszéd?
– Fene, aki eszi, – mondja a gazda – nem ögyéb ez, mint hótt embör.
A holt ember aztán az is marad mindaddig, míg tetemeit a civilizált világ híre nélkül veri az eső, süti a nap és mállasztja a szél. Magasabb sarzsi akkor lesz belőle, mikor valami becsületen kapó ember besúgja a dolgot a múzeumnak és az igazgató úr képében megszállja a tanyát a kultúra réme. Azaz, hogy kezdetben nem is olyan ijesztő a rém, mert az igazgató úr huncut ember és úgy forgatja magát, hogy az ördög se nézné ki belőle, milyen rosszban töri a fejét. Egy ital vizet kér, mint szomjas vándor, megkérdi, milyen mély a kút és hogy ugyan él-e még annak a mestere, mert nagy kár volna az olyan jeles emberért, ha végkép kilépett volna már a csizmából. Az adó felől is érdeklődik, az urakat is segít szidni, azt is megkérdezi, hány család van s hogy hát ez a kis Rossz-András szereti-e a medvecukrot. De még azt is megteszi, hogy bemegy a házba, leül a padkára, kiveszi a bölcsőből a legkisebb szittyát, rápaskol ott, ahol leggömbölyűbb és azt mondja neki, hogy „eszem a szented, de olyan vagy, mintha a száján köpött vóna ki az apád”. S mivel ebben a bókban az asszony megbecsülése is benne foglaltatik, az igazgató úr most már teljesen tökéletes embernek ítéltetik, megkínáltatik törkölypálinkával és méltónak ítéltetik arra, hogy föltekintse az egész birodalmat. Az istállótól a kutyaólig és a lucernástól a dinnyeföldig, közben véletlenül meglátja a holt ember maradványait, de világért se állna meg mellettük, csak úgy ballagóban kérdezi:
– Hát ez? Tán szappanfőzés lesz?
– Á, dehogy, – mondja a gazda és érződik némi büszkeség a hangjában – ez egy vajz.
– Vajz? – toppan meg az igazgató úr, aki most őszintén értetlen, de hamar föltalálja magát. – Volt-maga katona?
– Hát hogyne. Még pedig ténybeli. A Doberdőben, ötté volna mög a fene, aki ültette.
Az igazgató úr most már tisztában van a dologgal. Régebben hullámnak tisztelték a holt embert a homoki népek, ha urakkal beszéltek és meg akarták mutatni, hogy tudnak ők az urak nyelvén is. Úgy látszik, mióta kijárták a háborút, azóta ők is haladnak a korral és vajz-zá finomították a csontvázat. Már most mindegy, ha vajz, ha hullám, két hét óta a harmincadikat szedjük ki a nagy partból.
Eleinte ugyan egy kicsit vádaskodtak tőlem, de az csak azért volt, mert azt gondolták, hogy aranyat kerestetek velük, de nem akarom nekik megmondani. Hanem aztán megtértek, amikor látták, hogy jó nekem a cserépdarab is, a csont-ár is, meg a kaszakő is, amire én azt mondom, hogy balta. És számot írok mindenre, mércsikélem a vajz-ok hosszát-szélét és skatulyába teszem még a pernyét is. Nini, kacsintottak össze fölöttem az apró tatárszemek, ahogy a gödrökben bujkáltam, hiszen nem huncut ez, csak bolond. Ilyennek is csak lenni kell s jó is, hogy van, mert ehol, mennyi pénzt kifizetett már ebben a keserves világban. Aztán meg nem is sietteti a munkát, nem töri az embert, inkább mindig azt hajtja:
– Lassan, lassan, emberek, csak a hegyivel szedegessék az ásónak a földet!
Nem, tegnapig csakugyan nem volt köztünk semmi viloncia, hanem tegnap délben beütött az ördög a határba. Ugyan abban se az ördög volt a hibás, hanem én.
Csak úgy köröm közül ebédeltem a papsajt-virágos árokparton s ahogy becsattantom a bicskám és összemarkolom a szalámibőrt, eszembe jut a Többsincs. Már mint az a kis fehér ebállat, amelyikkel tegnapelőtt a dűlőúton barátságot kötöttem. Először megvakkantott, arra én rámosolyogtam és megkérdeztem tőle, hogy „hogyvagy, Többsi?” ami neki igen jól eshetett, lehet, hogy kis életében először mosolygtak rá emberi szemek. Erre ő is elvigyorodott, kisgyereknevetéssel s addig ugrált a térdemre, míg meg nem veregettem a kócos kis fejét. Világos, hogy ez a legönzetlenebb szeretet volt a kis szőrmók részéről, hiszen nem tudhatta, hogy én másnap szalámit fogok ebédelni s talán azzal se sértem meg társadalmi helyzetét, ha fölteszem róla, hogy hírét se hallotta a szaláminak. De éppen az önzetlen szeretet érdemel jutalmat, ennélfogva elhatároztam, hogy fölkeresem kis pajtásomat s megkérdem tőle, szimpatikusnak találja-e azt a kultúrát, amely a szalámit ajándékozta az emberiségnek.
Meg is találtam a négylábú szőrgombolyagot, meg is etettem, hancúroztunk is egy kicsit az őszibarackfák alatt, amik nem sajnálták tőlem gránátszirmaik esőjét s talán tovább is elandalogtam a virágzáporban, mint szabad lett volna. Az embereim ez alatt új árkot kezdtek s annyi cserepet kihánytak, hogy belesajgott a derekam a leltározásukba.
De egyszerre úgy pattantam fel, mint a tele gumiból való labda. Egy zöld rézmorzsát találtam a cserepek közt. Akkorát, mint egy kölesszem. De hát az is ezer esztendő különbség! Hiszen ez akkor nem tiszta kőkor, hanem rézkor. Egy lépéssel közelebb a mához!
– Emberek, melyikük honnan dobta ezt ki?
Az emberek vonogatták a vállukat. A macska tudja, honnan való a rézköles. Ki látná meg az ilyen semmiséget?
Hát nagy patáliát csaptam. Lehordtam az egész társaságot, persze csak úgy magamban. De nyilván meglátszott rajtam, hogy haragszom. Én is elhallgattam, ők is. Napáldozatkor ott maradtam hanyatt-fekve a gyepen. Máskor el szoktam őket kísérni a keresztdűlőig s aközben tanítjuk egymást mindenféle szegényemberes tudományokra. Most meg se moccantam, pedig tudtam, hogy a hosszú szedelődzésük békítési kísérlet. Még a „jó éjszakát” is csak nagyon foghegyről adtam vissza. Csak akkor szégyeltem meg magam, mikor lehajtott fejjel eltűntek a kanyarodónál.
Ma hetipiacos nap volt, sok tanyai kocsit kellett kerülgetni az autónak, kicsit később értem ki a rendesnél. Már messziről láttam, hogy nagy a nyüzsgölődés a halmon, egy seregben mind a nyolc emberem s nagyon tanakszanak valamin.
Ahogy kiszállok az autóból, felém fordulnak mind a nyolcan. Süt az öröm az arcukról, előlép az öreg Csonttörő, mint meghatalmazott követ és miniszter.
– Gyűjjön hamar! Nézze mög, mit tud ez a vajz.
– No, nézzük, mit tud a vajz?
A vajz fekszik a hátán és barátságosan vigyorog, mintha ő is a bandába tartozna. A hóna alatt pedig szorongat egy hosszú bronzcsövet, amelynek gyönyörű kékes patinája van. Csakhogy a patinát a bronzcső nem kívül hordozza, hanem belül. Tudniillik a bronzcső egy szőlőpermetező-edénynek a csöve, amelyikbe beleszáradt a gálic.
– Így találták? – kérdeztem komolyan.
– Így – mondják mind a nyolcan.
– A kékkővel együtt?
– Hát ügön... Ahogy van... – mondják vontatva.
– A tanító úr szemétdombján?
– Nem, nem ott tanáltuk – mondja az öreg Csonttörő. A többi már hallgat.
– Akkor hát lopták?
Erre már Csonttörőben is megáll az ütő.
– Nem szégyenlik magukat? – fordítok nekik hátat és leguggolok a cserepekhez.
A meghatalmazott követ és miniszter megfogja a karomat. Egy kicsit haragosan nézek hátra, csak úgy a vállam felett.
– No?
– Nézze... igazgató úr... nem akartunk mink rosszat magának... Csak... hogy az este úgy szívire vette... azt a kis réz-morzsát, vagy mit... azt gondoltuk, hogy majd megörül ennek a nagy darab réznek...
Bizony isten jobban reszketett a szava, mint a nagyköveteknek, mikor a háborút proklamálták.