Mit tegyen az író a háborúval szemben? (Bálint György)
szerző: Bálint György
A Nyugat ankétja
Ennek a fontos és hasznos ankétnek során két hozzászólás keltett meglepetést: Kosztolányi Dezsőé és Füst Miláné. Polemizálni velük, persze, nem a legkönnyebb. A háború problémája, sajnos, azok közé a kérdések közé tartozik, melyekhez nem minden felfogás képviselői szólhatnak hozzá egyenlő szabadsággal. Etekintetben kétségkívűl előnyös helyzetben van a két kiváló író, aki Babits Mihály emberien őszinte és kínzó kérdésére válaszolva, meglepő határozottsággal adta meg a császárnak nemcsak azt, ami a császáré, hanem azt is, ami az enyém, a szomszédomé, az embermillióké és a kulturáé.
Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes és Nagy Endre komoly választ adott Kosztolányinak arra az érvelésére, hogy «háborúk mindig voltak» és hogy a háború okai a lelkek mélyén «szunnyadó ösztönökben» keresendők. Kosztolányi bizonyos tartózkodó közönyt ajánl az írónak a háború kérdésében, de ehez az álláspontjához nem marad mindvégig hű. Mert cikkének utolsó bekezdésében váratlan fordulattal megjegyzi: «Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják?» Ezt fontosnak tartja, mert például, ha két délamerikai ország keveredik háborúba, akkor azt tanácsolja, hogy «törik-szakad, egyezzenek meg ellenségükkel», de mit cselekedjen, «ha az erőgyűrű a testéhez ér és testvéreit fürészelik ketté, törik kerékbe?» Ebben az esetben Kosztolányi feltétel nélkül helyesli «azt a titokzatos egységet, melynek folytatója» és az az óhaja, «hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen». Miután Kosztolányi az írók számára a háború esetén általánosan követendő elveket állít fel, végeredményben tehát azt tanácsolja, mondjuk Bolivia és Paraguay íróinak egy bolivia-paraguayi háború esetén, hogy a boliviai írók a boliviai közösség, sőt egyház (!), a paraguayiak pedig a paraguayi közösség és egyház diadalának ügyét szolgálják. Nincsenek pontos információink a boliviai és paraguayi közvélemény állásfoglalásáról, de valószínűnek tartjuk, hogy a boliviai írók és költők egyrésze műveiben valóban lelkesen bíztatja testvéreit, hogy saját életük árán is mennél több paraguayit fürészeljenek ketté és törjenek kerékbe, a paraguayi írástudók és ex-humanisták viszont a boliviaiak mennél nagyobb tömegének hasonló módszerű feldolgozását tartják célirányosnak és erkölcsösnek. A «világosan látó» szellemi embereknek ehez a felemelő koncertjéhez a boliviai, paraguayi, északamerikai, angol, francia, cseh és japán municiógyárosok, hadiszállítók és tőzsdeügynökök szolgáltatják a jól megérdemelt tapsot. Mindezek alapján Kosztolányi egy helyen kijelenti, hogy nyugtalanul aludna, ha a világ sorsát az írók kezére bíznák. Ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Egyelőre csak a világ lelkiismeretének sorsát bízták az irókra, de ha kiderül, hogy sok író gondolkozik így minden országban, akkor, sok más aggasztó jelenségtől eltekintve, ez is elég ok arra, hogy nyugtalanul aludjunk.
De még Kosztolányinál is nyugtalanítóbb és elszomorítóbb a másik nagyszerű költő, Füst Milán esete. Kosztolányi csak «minden bölcsességen túl», szubjektív-nacionalista alapon hajlandó a háborúért lelkesedni - Füst Milán azonban objektív-filozófikus magaslatra emelkedve teszi magáévá, illetve az íróévá a háború ügyét. Mélynek látszó közgazdasági, sőt kulturális érvekkel igyekszik rávenni az írót, hogy megértse a tömeges haslövések, koponyaszétloccsantások, szemkiégetések és gázmérgezések szükségességét. Japánnal példálózik és a japán «államfentartók s a kultúra őrei» nevében rójja meg keményen azt a képzelt japán költőt, aki nem helyeselné a, mondjuk, Kína ellen indított háborút és Mandsuria elfoglalását. Közgazdasági érvekkel védi az imperialista tömegirtás ügyét ez a költő, aki oly szívhezszólóan szép versben tudta egyszer elpanaszolni, hogy milyen fájdalmasan kellemetlen, ha az ember hosszú éjszakán át álmatlanul forgolódik jól megvetett ágyában. A saját szenvedései iránt oly végtelenül fogékony és megértő költő szépen elmagyarázza, hogy Japánnak szüksége van erőszakos terjeszkedésre, mert «a sziget kicsi, a nép egyre szaporodik, nem férünk el, nem tudunk mindnyájan megélni». Valóban olyan felhőkben járó, világtól-idegen poétalélek volna Füst Milán, amilyennek most látszik, amikor gyakorlati-nemzetgazdasági szempontokra hivatkozik? Komolyan hinné, hogy a japán nép azért nem tud megélni, mert a sziget kicsi és nem azért, mert a japán ipari trösztök és pénzintézetek profitja túlnagy? «Nem tudunk mindnyájan megélni» - mondja Füst Milán, mint Japán szószólója, de nem részletezi tovább ezt a fontos megállapítást. Ki nem tud megélni? Az oszakai dömping-textilgyár főrészvényese vagy kiskorú munkásnője? Mert ha mindnyájan nem is élnek meg, egyikük mégis csak eltengődik valahogy. Hogy melyikük, ezt talán Füst Milán is kitalálja. És hogy miért nem tud az egyik megélni a másik miatt: rövid közgazdasági elemzés után talán még ezt is ki tudná deríteni Füst, aki egyébként Darwinra is próbál hivatkozni, s aki nyilván azt szeretné, ha a japán kulik «életünket és vérünket az új piacokért!» felkiáltással vonulnának háborúba, a modern japán Tyrtaioszok ujjongó, buzdító, harci énekének hangjaira. A háborúban a «gyenge nép» önvédelmi harcát látja és ezzel teljesen magáévá teszi az olasz fasizmus ismert «proletárnemzet»-elméletét, mely szerint bizonyos nemzetek a népek társadalmában a proletárosztály szerepét játszák és ezért «fel kell lázadniok» az «elnyomó» nemzetek ellen. Füst Milán éppen úgy, mint a német nemzeti szocialista állambölcselők, teljes egészében elfogadja ezt a tetszetős tanítást és megtoldja még azzal a megállapítással, hogy az imperialista háború a kultúra szempontjából is kívánatos, mert például ma nem ünnepelhetnők Horatiust, ha «a latin legyőzetvén, beolvad az etruszkba». Ez az újszerű kultúrfilozófiai elmélet teljesen megfeledkezik arról a különben eléggé ismert tényről, hogy a latin legyőzetvén, a legkülönbözőbb barbár népekbe olvadt bele és Horatiust mégis módunkban áll ünnepelni.
Fejtegetései végén Füst Milán, az emberbarát szelíden feddő hangján szól a képzelt antimilitarista japán költőhöz és szelíden magyarázza neki, milyen szép, erkölcsös dolog az, hogy «elszántuk magunkat, hogy kíméletlen harcot folytatunk e szaporodó s falánk nagyvilággal avégből, hogy egy szaporodó s falánk kis csoporthoz jók lehessünk». Örülünk, hogy végre ő is megemlékezik a falánk kis csoportról, csak az a kár, hogy e csoportot rossz helyen keresi. Mert nem a japán nép az a falánk kis csoport, melyet gyanús jótevői a háború áldásában akarnak részleltetni. A falánk kis csoport ezeknek a «jótevőknek» maroknyi, de nagybefolyású szervezete, mely időnként lelkes híveket talál a legsötétebb pragmatizmusba tévedt írástudókban.
E sorok írója nem helyesli Benda dogmatikus parancsát, hogy az író tartsa magát távol minden szenvedélytől és érdektől. Az írónak nemcsak joga, hanem kötelessége is bizonyos szenvedélyekre szenvedéllyel reagálni és bizonyos érdekeket szolgálni. De ezek a szenvedélyek a legnagyobb tömegek legbensőbb vágyainak megnyilatkozásai legyenek, az érdekek pedig az emberiségnek (tehát ezen belül a hazai tömegeknek is) legnagyobb érdekei. Kosztolányi és Füst azonban - önkéntelenül is azt a látszatot keltik, mintha a «falánk kis csoport» érdekeinek agitátoraivá akarnák magukat «gleichschaltolni» és ezeknek az érdekeknek a szolgálatára akarnák felszítani a leendő áldozatok szenvedélyét. Pedig az írónak a háborúval szemben nem lehet más feladata, mint hogy a falánk kis csoport, az «egészen közönséges és piszkoslelkű kalmárok» (Zilahy Lajos kitünő hozzászólását idézem) lelki és szellemi üzelmeit leleplezze és felvegye velük a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott kultúra nevében. Azok az írók, akik ezt a feladatot nem tudják felismerni és teljesíteni, ne Horatiusra hivatkozzanak, hanem inkább Hans Johstra, a Harmadik Birodalom poeta laureatusára, aki egyik színdarabjában leírta az immár klasszikussá vált mondatot: «Ha ezt a szót hallom: kultúra, kinyitom browningom biztonsági zárját».
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!