Mit találtam a cirokföldön?
| Mit találtam a cirokföldön? szerző: Móra Ferenc | Igazlátók → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
„Itt az idő, itt van, itt, ásassunk már valamit.” Ez a múzeumi nóta így ősz felé, mikor a termés betakarodik a mezőkről és a kint való nemzet hajlandó az ősök csontjait kivallatni a földből. Persze illendő napszámért, mert azt maga a hét vezér se kívánhatja, Isten nyugtassa őket, hogy ebben a drága világban ingyen keresgessék őket a kései unokák.
A múzeumi nóta rendesen azon bukik meg mostanában, hogy nincs miből napszámot fizetni. Nem minden múzeumnak van olyan Kunágotája, mint az én szegedi múzeumomnak. Ez a derék csanádi község nemcsak a földjében tartogat ritkaságokat, hanem a földjén is. Itt találkoznak olyan magyarok, akik nem azt várják, hogy a múzeum instálja meg őket, hanem ők instálják meg a múzeumot.
– Tessék már minálunk is ősöket keresni egy kicsit. Mi megmutatjuk a halmot is, amelyikben találhatók, meg fizetjük a napszámot is a munkásoknak. Az uraktól nem kívánunk mást, csak azt mondják majd meg, mit találtak a földünkben.
Igenis, a kunágotai magyarok a maguk szíve szántából két milliót adtak össze régészeti ásatásokra. Igaz, hogy a környéken sok a gazdag uraság és a faluban is akad néhány nagygazda kisgazda. De hogy félreértés ne legyen a dologból, a pénzt nem ezek adták. A két milliót a kunágotai lateinerek szedték össze maguk közt: a jegyzők, segéd jegyzők, tanítók, kántorok. Kivetették magukra a régészeti sarcot, „te fizetsz egy napszámot, te fizetsz kettőt”, kiki tehetsége szerint. És akadt olyan tanító, aki föllebbezett:
– Hohó, nem hagyom a jussom! Három napszámot vállalok!
Nem tudom, mikor jegyeztek föl utoljára ilyen különös dolgot a hazai annalesek. Érdemes volna a neveket is följegyezni, de nem merem. Hátha fölemelik az adójukat ezen az alapon! (Ámbár hiszen a községi végrehajtó is köztük van. Az se hagyta a jussát.)
Elég az hozzá, hogy a múlt hetet Kunágotán töltöttem, mint ásató mester. A „Világ” megtisztelte a kunágotai ásatást azzal, hogy vasárnap vezércikkben tett említést róla. Most már az illendőség azt kívánja, hogy a „Világ”-ban számoljak be róla, mit találtam Kunágotán? Igaz, hogy a „Világ” nem szaklap. De ez kiegyenlítődik azzal, hogy én se vagyok szakember.
Ez mindjárt kiderült, ahogy megérkeztem a faluba.
Hogy szavamat ne felejtsem, Kunágotára egy kicsit körülményes a megérkezés. Vasútja nincs, Bánhegyestől autóomnibusszal megy az ember.
– Mit fizetek? – kérdem a soffőrt, aki maga a tulajdonos. – Semmit, kérem, semmit. – Nem, – mondom – én se hagyom a jussom.
– Hát akkor tessék azt is a napszámhoz tenni – fogott ki rajtam autós barátom.
Autón is hosszú út a falu széléig, hát még onnan a községházáig! A kunágotai utca olyan hosszú, hogy mesélnek egy fiatalemberről, aki legénynek indult el az elején és nagyapának ért a végére. Hát ehhez nem tudok mit szólni, mert ezt még nem próbáltam. Hanem azt tudom, hogy én egy hétig mindennap mint nagyapa indultam el rajta, de egyszer sem lett belőlem fiatalember, mire a végire értem. Különben aki meg akarja tudni, milyen hosszú ez a nagy-utca, az vegye elő a múlt évben megjelent angol Harmsworth-lexikont, abban Alföld címszó alatt benne van Kunágota térképe, mint tipikus alföldi falué...
Mindegy no, örüljünk neki, ha az angolok azt képzelik, hogy minden alföldi falu olyan kiléniázott, mint Kunágota. A fő az, hogy megérkeztünk s már indulhatok is az ásós, kapás hadammal a krumpliföldre.
– A krumpliföldre? – ütődök meg. – Hiszen nekem eddig mindig cirokföldről beszéltek. Azon találták a rozsdás kardot.
– Hja, az megint más – lép elő a magyarjaim közül egy bizonyos Péter bácsi nevezetű. – A huszár, az a cirokföldben van, de az Atilla a krumpliföldön tartózkodott.
Már most ha én tudósa vagyok a régészetnek, menten visszafordulok Kunágotáról. Ha én tudós volnék, már régen megmondtam volna, hogy én ezt a mostani Attila-hajkurászást egészen tudománytalan dolognak tartom. Így azonban, csak csöndes nézelődője lévén a tudománynak, mint minden egyéb világi dolognak, csak rámosolyogtam Péter bácsira:
– Ahogy én ismerem az Atillát, nem nagy kedvelője volt az a krumplinak.
Péter bácsi összehúzza a szemöldökét, amely olyan szigorú szemöldök, mintha az Attila táltosaitól örökölte volna.
– Nézze, a mérnek úr ehhez jobban értett.
– Melyik mérnök úr?
– A nagyságos főmérnek úr, tudja, aki az üstöt mércsikélte itt az én suttyó-koromban. Van-e magának napacel-ja?
– Nem, az nincsen.
– No látja, annak volt. De az olyan fényes volt, hogy ha a nap belesütött, azt emberi szem ki nem bírta.
Kezdem sejteni, hogy a napacel nem valami tót káromkodás, hanem valami fémtükör lehet, amit a magyarok nap-acél-nak mondanak.
– Hát aztán mit tudott az a napacel?
– Megmutatta a krumpliföldben a kriptályt, akiben az Atilla fekszik. Ott áll fölötte a pap is a szentséggel, osztán tizenkét cseh vitéz meg leborulva imádja.
Sokért nem adtam volna, ha megláthatom az Istenostorát ebben az érdekes miliőben. Dehát nem volt szerencsénk. Másfél napi munka után megkoccant ugyan az ásó valamiben, de a Péter bácsi felesége mindent elrontott. Hozta az ebédet az urának, odaguggolt a gödör szélére s ahogy meglátta a mélységben az urát, elhötyögte magát:
– Jaj, csak nem kendet ásati tán el ez az úr a gödörbe?
– Hű, a Máriád ne legyen! – hördült fel Péter bácsi a mélységből. – Mindjárt szétvágom a fejedet az ásóval, te! Már éppen a kriptály küszöbét cseszte, mikor megszólaltál. Most már hiába minden, elcsuszszant innen az Atilla, mert az Atilla nem állhatja az asszonynépet, ahogy a világkrónikák írják.
Szerencsére nem messze csusszant a nagy király, csak egy-két kilométernyire innét, a kukoricaföldre. Ezt meg egy Pál nevű táltos tudja, az meg a keresztanyjától hallotta még gyerekkorában, aki azért látott be a föld gyomrába, mert aranyat cseppentettek a szemébe. (Érdekes, hogy némelyek meg akkor nem látnak, ha arannyal kenik meg őket. Ez sokkal gyakoribb eset, de ezt ne bolygassuk most, mert ez már az orvosi tudományra tartozik.)
A kukoricaföldből is kifogytunk, de a táltosokból nem. Most egy Máté nevezetű sámán hozakodott elő valami zsidó könyvvel, ami neki gyerekkorában járt a kezében.
No ezt magamtól is fölérhettem volna ésszel, hogy zsidó nélkül nem lesz szerencsénk! Idejekorán kiveszem a szót a tudományos Máté szájából.
– Az a zsidó könyv, már régen a csanádi püspök birtokába került. Éppen abban olvastam én is, hogy az Atillát cirokföldbe temették el, mert nagyon szerette a cirokból főtt sört.
Ez olyan érv volt, amivel nem lehetett szembeszállni. Még Péter bácsi is azt mondta rá, hogy ezt már ő is hallotta, így aztán negyedik nap reggelén mégis csak a cirokföldet vettük vallatóra s délre már meg is találtuk a honfoglaláskori lovas-temetőt.
A honfoglaláskori temető semmiesetre se jelentse az olvasó előtt a sírok százait, A honfoglalók egy-két nemzedéken keresztül lovas nomádok voltak s belpolitikájuk homlokterében nem a kisüst állott, hanem a legelő. Egy-egy atyafiság sátrat ütött egy-egy halmon, amelyikről messze lehetett látni s ott maradt addig, míg a jószága le nem legelte a környék füvét, aztán ment tovább, új szállást keresni. Aki a közben átköltözött a másvilág füvellő mezőire, annak ágyat vetettek a halom keleti lejtőjén, a jó puha homokban, arccal napkeletnek, a honnan a Hajnalisten eregeti aranynyilait. Ezért van az, hogy némelyik halomban csak egy lovasvitéz tetemeit találni. A tíz-tizenöt síros temető már ritkaság. Ahol ennyit találni egy szálláson, ott nagy istenverése lehetett a nemzetségen.
A kunágotai cirokföldön hat lovas-sírt találtunk. Azaz, hogy nem is lovas-sírt, hanem lófejes sírt.
A lóval való temetkezés a turáni törzsek rítusa volt, nálunk a iránoké, avaroké, bolgároké, magyaroké. Kezdetben egész lovat temettek a messzi útra kelt vitézzel, hogy ne gyalog tegye meg a hosszú utat, mert az nem lett volna úrhoz illő dolog. Gyalog csak a szolga ment még a másvilágra is. A torontálmegyei Csőkán egyszer tizennégy avar lovast találtam a Tűzkő-halom keleti hajlatán, arccal naptámadatnak. Mindegyiknek egy kicsit magasabbra ágyazták a fejét, mint a lábát s mindegyik mellett ott volt a fölszerszámozott lova, kengyele, zablával, nyereggel. (Az egyik lócsontvázon több, mint hatvan rézzel bélelt aranyboglár jelezte az elkorhadt szerszámszíjak helyeit.) A Tűzkő-halom északi oldalán volt a szolganép temetője, a hullámvonalas cserepeik szerint ítélve, alighanem szlávoké Ezeknek is szabad volt arccal napkeletnek nézni, – csakhogy ezeknek a feje állt alacsonyabban, mint a lába. Lovat se lehetett mellettük találni, hanem igenis minden halott fölött megtaláltam valami szarvat viselő állatnak a koponyáját, kosét, marháét, szarvasét.
A kunágotai sírokban nem egész lovat, csak a ló fejét, meg a két első lábát találni a halott lábához fektetve. A másvilágra való lovaglást kezdték szimbolikusan felfogni és szimbólumnak a lófej is elég volt. Praktikusabb is volt így a dolog, mert a ló többi része futotta a halotti tort. (Most azonban a törzsökös magyarok már csak tor-túrót szervíroznak a halott emlékezetére. Nem hiába mondják mindig, hogy elfajzottunk az ősöktől.)
Egyébként azonban a kunágotai honfoglalók mindent veleadtak a halottal, amit a tekintélye megkívánt, A lókoponya mellé odatették a zablát és a hajlott talpú kengyelt, amit a puhatalpú lábbeli megkívánt, A halott vitézt is díszbe öltöztették. Az egyik mellett bronzmarkolatú kardot találtunk, a másiknak a vállánál egy csomó nyílvesszőt, a harmadik a balkezében tartott öt nyilat. Egészen újtípusú lelet az a tőrkésnek vékony, szögnek vastag és hosszú vas-szerszám, amit az egyik csontváz dereka táján találtunk, a baloldalon. Fanyele volt, amely természetesen elmállott s kis ezüst-kupakba szolgált, amely a nyáron divatos suhogó-pálcák gombjához hasonlít. Díszítésén majd elvitatkozhatnak a szakértők, hogy melyik keleti stílushoz hajaz. Engem a perzsára emlékeztet.
Ez a nyársas vitéz különben valami tekintélyes aksakál lehetett. Nyíltartó tegeze is volt, amelynek a vasalása megmaradt. Hozzá hasonlót egyelőre nem találtam a szakirodalomban. Amerre az átalvető-szíj futott a testén, egy marék aranyozott ezüst-boglárt találtam rajta. Valamennyinek stilizált ágat, levelet ábrázol a középmezeje, egy szívalakú pitykében alighanem kínai motívumot fognak sejteni a hozzáértők.
– Ez úr lehetett, mert még most is nagyon mérgesen néz – mondják a magyarjaim, mikor a csontváz-hámozásban a koponyához értünk. Azt hiszem, a magyar paraszt szemében ezer esztendő óta ez a különös ismertetőjele az úrnak.
Az azonban egy kicsit zavarba hozta véreimet, hogy az „uraság” halántékain két nyitott végű aranykarikát találtunk.
– Mégis csak huszárkapitányné lehetett ez, ha függője van.
Hiába magyaráztam nekik, hogy nem fülönfüggők voltak azok, hanem haj tartó karikák, amelyek a halántékon lógó hosszú haj fonadékot összefogták – nekem nem hitték el. Szerencsére a falu borbélya is segített nézni az ősök feltámasztását vagy hatvanad magával. Az aztán latba vetette értem a szavát.
– Jól mondja pedig ez az úr, emberek. Hát Rákóczi Ferenc ő felségének nem akkora haja volt, hogy a sarkáig érhetett volna? Láthatják kendtek a műhelyemben is, ugyan ott csak derékig festette ki a piktor.
A borbély helyreállította a tekintélyemet. Mikor a legközelebbi sírt kibontjuk és fölveszek a koponya mellől egy kis ezüstkarikát, azt mondom Péter bácsinak:
– Csak vigyázva azzal a késsel, hogy a másik függő is egészben maradjon!
– Micsoda függő? – tekint föl mérgesen Péter bácsi. – Volt is még akkor függő! Ez csak olyan haj tartó karika.
Pedig ez valóban függő, amit egy vékony csontú serdülő gyerek, vagy talán gyereklány hordott ezer évvel ezelőtt. Egészen közel fekszik a kis csontváz az „uraság”-hoz. A lábánál neki is koponya, ritka épségben megmaradt, zablája nincs, ellenben van mellette egy pár kengyel. Olyan kicsi, amilyent még sohase láttam. Női lábra, vagy gyereklábra való.
A magam részéről a lánygyerek mellett maradok. A tarkójánál tenyérnyi nagyságú, kerek ezüstpléh görbül rá a koponyára. Ostya-vékony, mégis sikerül egészben kivenni. A kifelé néző oldala közepén szív-alakú bemélyedés, aranyozva. A felső szélén két lyuk, abba vékony ezüstdrót szolgál, amely a homlokon keresztül körülkeríti a fejet. Ahogy levegő éri, helyenkint szétporlik, csak darabokban lehet fölszedegetni.
Két-három hazai sírleleten találtak eddig ilyen vékony ezüst-korongot, mindig honfoglaláskori temetőben, azonban mindig megbolygatott sírból. A régészek nem tudtak vele mit csinálni és jobb híján megtették a lószerszámon csüngő dísznek. A kunágotai sír szerint a honfoglaláskori magyar nő haj dísze volt. Bizonyság rá a csontok megzöldülése ott, ahol rajta feküdt a koponyán.
Honfoglaláskori nő... A honfoglalást tulajdonkép csak Szent István fejezi be. A kunágotai temető körülbelül a honfoglaló száz esztendő derekáról való. Az egyik sírban Romanos Lakapenos görög császár bizánci ezüst érmeit találtuk. (Átlyukasztva, fölfűzve díszül hordták, mint „kis ezüst”-öt.) Ez volt az a kegyes uralkodó, aki olyan rossz üzletet csinált, ami még császárok közt is ritkítja párját. III. Richárd egy lóért adott volna egy országot, de a Lakapenos csakugyan oda adott egy országot azért a levélért, amelyet Jézus Krisztus harminc éves korában sajátkezűleg írt Abgar edesszai királynak ...
Ennek a Romanosnak a kortársa minálunk Taksony vezér volt, az Árpád unokája és Szent István nagyapja. Az ő magyarjainak hagyatékát őrizte meg a kunágotai cirokföld, amelybe tisztelettel temettük viszsza a korhadt, mállott csontokat, két koponyát azonban sikerült teljes épségben kiemelni.
Angyalhullásos szántókon, göröngyös dűlőutakon tenyéren vittük be őket a szállásomra az őszi napszállat pirosságában. Az árnyék megnövesztette őket és óriások feje gyanánt vetette képüket a varjúmákos tarlókra. Kései magyarok hosszú csapata hallgatag halotti kíséretül jött utánam. Talán mindnyájan egyet gondoltunk, mikor magától jött elfogódottsággal halkan lépegettünk a honfoglaló ősök után, akiknek hagyatékát eljátszottuk a háború kockáján...
A kapuban a gazdám házvezetőnője fogadott bennünket. Törülgette a szemét a kötőjével.
– No, mi baj, Julcsa néném, mit sirat? – kérdezem tőle.
– Ó, Istenem, hát ezeket az ártatlanokat – mutat a koponyákra. – Élhettek volna még szegények, hiszen csupa jó foguk van.