Mindig lesznek sárkányok…

Mindig lesznek sárkányok… szerző: Szerb Antal

1940.

Semmi sem olyan jellemző egy költőre, mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat és megmondom, ki vagy, mondja a kritikus a költőnek. A középkori költő verseiben még a nap is lovagi páncélban vágtat fel az égre vagy vadászsólyomként a felhőkbe vágja karmát és úgy kapaszkodik fel nagy erővel, amint Wolfram von Eschenbach gyönyörű költeményében olvashatjuk. Hindu versekben a viharfelhők mint részeg elefántok táncolnak az égen; tengerésznépek költői a felhőket nagy aranyos gályáknak látják.

A költői hasonlatok eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a költemény közönségéhez közelebb hozzanak kevésbé ismert dolgokat. Homérosz például a visszavonulni kénytelen, de az ellenség felé fenyegetően hátra-hátra forduló Aiaszt oroszlánhoz hasonlítja, mely megtámadta a juhnyájat, elragadott egy juhot, azután elmenekül a botokkal rárohanó pásztorok elől, de vissza-visszamordul rájuk. A homéroszi költemények közönsége még gyakran látott oroszlánokat, ritkábban hadakozó királyokat – a költő tehát a kevésbé ismert jelenséget, a királyt az ismertebb, az oroszlán segítségével magyarázza, jeleníti meg közönsége előtt. Ez a hasonlat természetes szerepe. De később a költemény közönsége már oroszlánokat is éppoly ritkán látott, mint hadakozó királyokat; ekkor a homéroszi hasonlat eredeti célja elveszett szem elől és azt gondolták, hogy a nagy hasonlat arra szolgál, hogy díszítse a költeményt.

Homérosz hasonlatai a valóság felé haladnak: a közönség számára kevésbé valóságos királyoktól a valóságosabb oroszlánok felé. A mi nagy eposzköltőnknek, Vörösmarty Mihálynak nagy hasonlatai éppen ellenkező irányúak. A világirodalom legkülönösebb hasonlatai közé tartoznak. Szépségben, erőben, meglepő voltukban is kiválnak. Vegyünk szemügyre egy-két hasonlatot a Zalán futásából, ebből az egészében véve talán nehezen megközelíthető, de részleteiben csodálatos remekműből:

Így kél hős Ete, és lobog ékes tolla sisakján.

Integet a fölemelt dárdával, s visszariasztó

Mozdúlattal Izács csonkult tetemére mutatgat.

Ily szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is,

Melly a szárazhoz kis sajkán csendesen indul.

S lassu szelek hordják veszedelmes szája leheltét;

Végre rohanva megyen s a népes partok utána

Holtak testeivel hosszan beterítve maradnak.

Mint mikor a tündér lecsap a tengerbe kezével,

Ott az eget vívó hullám két részre kitérvén,

Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak,

Ő pedig a száraz tenger fenekére lerándul,

S a kibukó szörnyet buzogánnyal verdesi, rontja:

A két had fénylő fegyverben imígyen elállott,

És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a

Két fejedelmi vitéz.

Máshol a magas égen agyarral száguldó veszett sárkányhoz hasonlítja a zord Viddint, a gonosz éji sötétből megszabadult lélekhez, aki váll gyanánt magára emel egy szörnyű sziklát és úgy megy végig az ősi világon; vagy „égre borult” rémhez, aki „iszonyú szemmel letekint a földi világra”; Árpád úgy halad, mint mikor „Isten járja hatalmas lábbal tengereit”.

Milyen furcsa hasonlatok! A jelenség, amelyet megvilágítanak, sokkal valóságosabb, mint a hasonlat, amellyel megvilágítják! A dárdájával fenyegetően intő Ete hős reálisabb, mint a sajkán utazó sárga halál; utat nyitó seregek közt egymásnak rohanó két fejedelmet ugyan nem látunk mindennap, de még mindig sokkal hétköznapibb jelenségek, mint a tündér, aki lecsap a tengerbe kezével; a bolgár Viddin is közelebb áll a megszokott dolgokhoz, mint a veszett sárkány, vagy a megszabadult lélek. Vörösmarty hasonlatai a homéroszi hasonlatok fordítottjai: nem a valóság felé, hanem a valóságtól elvezetnek, a valóságos dolgot mesebeli, mitikus, látomásokban élő csodavilághoz hasonlítják.

Ezek a hasonlatok fényt derítenek Vörösmarty különös belső világára. Vörösmarty képzeletének megszállottja volt – ez a csodálatos benne, és ez a végzete is, ez a megszállott, rettenetes gazdagságú képzelet sodorta az őrület örvényei felé. Képzeletében a mese és a mítosz tündérei, sárkányai és szörnyetegjei oly otthonosak voltak, oly fesztelenül jártak-keltek, mint a hétköznapi ember tudatában a házbér és a fűszeres. Más költő, ha hasonlatokat keres, madarak, fák, virágok és csillagok jutnak először eszébe – neki éji rémek, a tengerjáró istenség hatalmas lába. Óriási vad, ősvilági képzetek éltek Vörösmarty költői műhelyében és lávaszerű verseivel együtt ömölnek ki a megdöbbent olvasó elé, mint egy tűzhányóból.

Egyúttal nagy poétai bölcsességéről is tanúságot tett Vörösmarty ezekkel a furcsa hasonlatokkal. Mert az egész nemzethez forduló eposzköltőnek olyan képeket kell versbe szőnie, amelyek mindenkinek mondanak valamit. Homérosznak könnyű volt: hallgatósága egy társadalmi osztályból, egy életforma embereiből került ki, hasonlatai egyformán szóltak mindenkihez. De Vörösmarty közönsége, az egész magyar nemzet, megoszlott száz különböző embercsoportra, különböző képzeletvilággal.

Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön...

Vörösmarty képzeletében ez a közös-emberi világ éledt újra és öltött költői alakot. Kortársai, Széchenyi István gróffal az élen, már Lánchidakon és Duna-szabályozáson gondolkoztak, a költő pedig délszaki tündéreket látott és felhődárdás gonosz isteneket. Képzelete révén elavult ember volt, a régmúlt hős-idők embere, és képzelete révén sosem fog elavulni, amíg csak magyarul olvasnak és beszélnek.