Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák...

„Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..." (Költemények prózában) szerző: Ivan Szergejevics Turgenyev, fordító: Csopey László

Valamikor réges-régen, ki tudná, hol, olvastam egy verset. A költemény tartalma csakhamar elpárolgott elmémből, de első sora mélyen vésődött be emlékezetembe:

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."

Tél van; jégkéreg ül az ablak tábláin; a sötét szobában csak egy gyertyaszál ég. Ott ülök, a szögletbe húzódva, és fejemben egyre cseng és peng:

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."

Úgy tetszik, hogy egy falusi lak alacsony ablaka alatt állok. A nyári est csöndesen kialva válik éjtszakává: a meleg levegő rezeda s hársillattól áradoz; az ablaknál pedig kezére könyökölve, fejét vállára hajtva ül egy lányka, némán, figyelmesen tekint az égre, mintha lesné az első csillag feljöttét. Mily nyíltszívű lelkesedés honol ez ábrándos szemekben; mennyi ártatlanság e nyílt, kérdő ajkakon; mily szabályosan emelkedik a félig nyílt, semmitől meg nem rázkódott kebel, ó, mily tiszták és bensők ez ifjú arc vonásai! Nem merem őt megszólítani, de mégis oly drága előttem, úgy dobog a szívem!

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."
     
A szobában pedig egyre nő a sötétség... A gyertya lobogó lángja serceg, futó árnyék leng az alacsony mennyezeten, a dér csikorog és dühöng túl a falon, és – úgy rémlik nekem, mintha unalmas, öreges motyogást hallanék...

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."

Új képek jelennek meg előttem... A népes falusi élet víg moraja hallik. Két szőke fő egymáshoz tapadva bátran veti rám csillogó szemeit, rózsás orcájok reszket az elfojtott nevetéstől, kezeik gyöngéden fonódtak egymásba, hébe-korba ifjú hangok hallatszanak; nem messze pedig, szintén a magányos szobában más, szintén fiatal kezek összekavarodott ujjakkal futnak végig az elavult zongora billentyűin, és Lanner keringői sem némíthatják el a patriarchális szamovár dümmögését...

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."
 
Homályosul, hamvad a gyertya... Ki köhög ott oly hörgőn és tompán? Összezsugorodva szorong s reszket lábaimnál öreg ebem, egyedüli pajtásom...
Hűs van. Fázom... S ők mindnyájan meghaltak... elhaltak...

                                                   „Mily szépek, mily üdék voltak a rózsák..."

(1879)