Mikor Li Pó-t álmomban láttam

Mikor Li Pó-t álmomban láttam szerző: Tu Fu, fordító: Kosztolányi Dezső

Ha valakink meghal, könnyekben úszunk,
de - jaj - míg élünk, egyre csak búcsúzunk.
... Száműzve élsz lázas mocsárvidéken
s azóta egy betűt se írsz te nékem. -
Ma éjszaka álmomba láttalak,
mert mindig óhajtlak, kegyes alak...
Töprengve néztem, vajon nem csalódtam,
ily nagy utat tettél, te vagy valóban?
Zöld fák közül búsan elémbe jöttél
és eltűntél egy zord, sötét erődnél...
Hogy nőhetett ki hirtelen a szárnyad
te néked, akit megkötnek, bezárnak?
... Ocsúdtam s a kilobbant, elviharzott
hold alacsonyan lengett, mint az arcod.
... Mi sok folyónak léptél át vad árkán,
hol annyi víziszörny van s annyi sárkány.
Felhő lebeg az égen, fodra tiszta,
s mint vándor elmegy, nem jő soha vissza...
Tevéled álmodtam már három éjen -
meghitt s való voltál, akárcsak ébren.
Egyszerre útra készültél s csak akkor
szóltál nekem veszélyről és kalandról,
hogy zúg a tó, hogy küzd a gyönge csolnak,
mit a vihar hullámai locsolnak.
Dörzsölted ősz fejed a kapualjnál,
mint hogyha ámulnál vagy megriadnál.
... Most minden úr és hölgy Pekingbe gyűl,
csupán te tengődsz árván, egyedül.
A Sors hiába égi, néha téved.
Öregkorodban sújtott földre téged.
... Rólad csodás regéket majd a Hír mond,
de hát mit ér, ha elföd már a sírdomb?