Micz bán
| Micz bán szerző: Kisfaludy Sándor |
ELSŐ ÉNEK.
1.
Egy nagy regét beszélek el,
Nem költői hév kényből,
Sem könyvből, sem kéziratból,
Hanem asszonykötényből.
Ecsedvárban volt e kötény;
Megfordúlt sok kezekben;
S vásznában e rege lehelt
Hímmel varrott képekben:
2.
Az időben, mikor András,
Ama jeruzsálemi,
Kinek úgy, mint nép fejének,
Tudjuk, milyek érdemi,
Szent Istvánnak és Lászlónak
Ült királyi székében;
S egész világ a keresztért
Harczolt jámbor dühében;
3.
Mikor a volt az időnek
Uralkodó szelleme,
(Róma míve!) s az embernek
Földi s égi érdeme:
A szent földet vagy mint bajnok
Pogányvérrel itatni,
Vagy legalább mint zarándok
Azt föl s alá vizslatni:
4.
Akkor egy nagy nemű spanyol,
Ugyan oda jártában,
Magyar földre vetemedvén,
Itt kipihent útjában.
Megismervén András király
A vitézt, megszerette,
Marasztotta s megtartotta
Udvarába mellette.
5.
Mert a spanyol egy magyar szűz
Kelleminek foglya lett,
Kivel utóbb szerencsésen
Házasságra is lépett.
A hazának szolgálván ő
Karjával és eszével,
András néki sok jószágot
Ada gyáva kegyével.
6.
Első István óta élt már
Hazánk azon sérelme,
Hogy külföldit pártolt inkább
Koronánk dús kegyelme,
Mint hazafit; volt légyen bár
Ez érdemek kútfeje;
S volt légyen bár amaz népe
S országának sepreje.
7.
Ennek oka természetes:
A hazafi szorosan
Követeli szent jusait:
Az idegen hasznosan
Szolgál s bókol az önkénynek,
Mert ez díszlőbb kereset;
A nemzet őnéki semmi.
De itt nem volt ez eset.
8.
Mert a spanyol egyike volt
Legnemesebb hősinknek,
Kik valaha szaporíták
Számát lelkes ősinknek.
Déli lánggal égő szívet
S lelket hozván magával,
Szerencsésen vegyült össze
Árpád népe fajával.
9.
A spanyol hős hosszú neve
Itt egy szóba vonaték,
S a magyarok által rendre
Csak Micz bánnak hivaték.
Hét tél, hét nyár áldás nélkül
Jött ment házas éltében,
És gyermek nem fogantaték
Micz bán nője méhében.
10.
Egykor egy szép nap nyugtakor
Ez a vár előtt ülve
Férjét várta, szemeivel
A távolba merülve.
Férje Budán Bánk nádornál
Járt tanácsot tartani,
Mint kelljen mély inségéből
A hazát kirántani.
11.
S im! egy szép hölgy, hajh! de szegény,
Félig fedett testével,
A nagy asszony előtt terem,
Hármas áldás terhével:
Emlőn csüggő két csecsemőt
Tartott a két karjában;
A harmadik hátán lógott
Oda kötött rongyában.
12.
«Szánd meg (úgymond), nagy asszonyom,
Anyját három magzatnak!
Két emlőm nem győzhet hármat;
Adj tejet a lankadtnak!
Egy terhemnek gyümölcsei.
Istennek ily áldása
Egy oly szegény nőnek, mint én,
Lelki testi romlása.»
13.
«Takarodj el (mond Micz bánné),
Gyalázatos fajtalan!
Csak a ringyók ily szaporák,
Kiknek férjök számtalan.
Becsületes nőnek méhe
Egyet fogad, egyet szül.
Paráznára száll ily átok,
Ki sok bűnben részesül.
14.
«Tudod, Isten! (mond a szegény)
Hogy egy férjet ismervén,
A szitokra, melyet rám hány,
Érdemes nem vagyok én!
Tudod, Isten! szent nevedet
Még akkor is áldottam,
Hogy a hármas gyermek anyját
Átkozottnak tartottam.
15.
Verd meg, Isten, két annyival,
Ha gyalázat egy nőnek
Egynél többet szülni, s lenni
Egynél többet termőnek!»
Mondta; s eltünt; hogy Micz bánné
Haragjának lángjába',
Nem is látta merre, s miként?
Föld nyelte-e gyomrába?
16.
Rettenetes teljesedés!
Még azon nap éjében
A nagy átok testté leve
A nagy asszony méhében:
Mert férje most megérkezvén,
Egy vőlegény hevével
Ölelé meg rideg nőjét
És mint anyát hagyá el.
17.
Elhagyá, mert távozása
A hősnek és polgárnak
Szükséges volt. Nyomban tehát
Válni kellett a párnak.
Követségbe küldetett ő
A pápához Rómába,
Tanácskozni a szent földnek
Roszúl végzett dolgába'.
18.
Kilencz ízben újult s tellett
A hold, míg ez oda járt.
Nője otthon már óránként
Terhétől feloldást várt.
Iszonyító tekintet volt
Nagy dagálya terhének;
Hét anyáét összevéve
Többet alig tennének.
19.
S minthogy egynél több életet
Sejtett nehéz terhében,
Az egykori szegény asszony
Forgott mindig eszében.
Törödelmek s kínok között
Szánta-bánta szitkait,
Melyekkel ő kárhoztatta
A természet titkait.
20.
Eljött végre a nagy terhtől
Szabadúlás órája!
Hajh! s a mondott s betelt átok
Szövetkezett hozzája!
Az igazság, ha késik is,
Rá üt a mért időre.
S csudálatos, milyen jelek
Hirdeték ezt előre:
21.
Akkor éjjel a vár felett
Egy koszorú formába'
Hét nagy csillag kerekedett,
S fénylett a menny boltjába';
S éjszak felől egy fellegből
Hét dörrenet robogott;
S a bagoly a vár tornyában
Nyomban hétszer huhogott.
22.
Micz bánnénál egy segéd volt
Csak vén, meghitt dajkája;
Tiltva volt több cselédének
Közelítni hozzája.
S mikor hétszer szólt a kakas,
Az itélet kezdete!
Micz bánnétól egymás után
Hét fimagzat születe.
23.
A fájdalmak meglankaszták
A hős anya tetemét,
Sok időre, míg üdűlvén,
Felnyithatná húnyt szemét;
S látván rendben ott fekünni
Testének hét gyümölcsét,
A dajkához imígy szóla,
Hogy menthetné erkölcsét:
24.
«Hét közül csak az elsőnek
Az én férjem nemzője;
A többinek a rám mondott
Átok vala szerzője.
Fogd fel azért ezt a hatot,
S mint kiszenvedt átkokat,
Ásd s rejtsd őket föld gyomrába
S temesd el jól azokat.
25.
Isten engem megbüntetett!
Látszat nélkül tűrhetném;
Hét eleven bizonysággal
A szégyent nem győzhetném,
Hogy ámbátor lelkem testem
Csak egy férfit ismére,
Micz bán nője legyen mégis
Fajtalanság czégére.
26.
Eredj azért, s ásd el őket,
De titokban tartsad ezt:
Árulásod, fecsegésed
Engem s téged együtt veszt.
Micz bán fiát add ölembe;
A többit szedd köténybe.
Tetted után bátran nyúlhatsz
A körmöczi erszénybe.»
27.
«Irgalmazz, óh! (mond a dajka)
A kis ártatlanoknak!
Nézd mily szépek! rajzatjaik
Atyjoknak és anyjoknak.
Hány asszony volt, ki többet szült,
S nem lőn gyanús erkölcse?
Hány állat él, melynek mindig
Több egyszerre gyümölcse?»
28.
«Eredj (mond az) fogadd szavam,
Míg fel nem kél a napfény;
Míg látatlan mehetsz, tehetsz:
Végezz! s ott vár az erszény.
Siess! minden órán várom
Haza térő férjemet.
Ha nem teszed, hát csak ásd meg
Halálomnak vermemet.»
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Megyen tehát szegény banya,
Hat gyermek a kötényben,
Tartván a vár erdejének,
A hajnali holdfényben.
Titkos ajtón bújdosott ki
A várfalak környéből,
Hogy észre ne venné senki
Az udvarnak népéből.
2.
Kiléptével az előbbi
Rémjelek megujúltak;
Sőt azokhoz, mintha vádak,
Még mások is járúltak:
A sok kopó búsan tutolt;
Minden padlat ropogott;
Ülésein a majorság
Csatázott és kurrogott.
3.
Legrémitőbb hat varjú volt,
Kik károgva repdeztek
A bűnösnek feje felett:
Mert tán konczot éreztek.
Le-lecsaptak, elragadni
A köténynek tartalmát.
Varjúszokás, mikor kánya
Körmei közt prédát lát.
4.
E jelenet felszaggatván
A jó dajka fájdalmát,
Eltökéllé kisdedinek
Életvédő oltalmát.
E szándékra mintha tudnák,
A varjak eltünének,
És a várnak fokaira
Ülni visszatérének.
5.
Nehéz volt agg jámbor nőnek,
Terhét messze hordani:
Mégis, mikor első fényét
Kezdé a nap ontani,
Már az erdő szélbe jutott;
S lerakván ott terheit,
Térdre rogyott s az ég felé
Terjeszté ki kezeit:
6.
«Isten fia! (így esdeklett)
Ki Betlehem szennyében
Fekvél egykor, mint ezek itt,
De te anyád ölében;
Adj tanácsot, mit míveljek?
Lobbants súgárt eszemben,
Miként mentsem életöket!
Mert itt vesznek ölemben.
7.
Természetet, anyaérzést
Fojt az erkölcs hatalma;
De még nagyobb gyilkos ennél
A rossz nyelvek rágalma.
Adj tanácsot, Isten fia!
Mert mellemnek aszálya
Szegényeket csuda nélkül
Lehetlen hogy táplálja.»
8.
S ím! legott egy oda termett
Zörejnek és morajnak
Hangja csapja meg füleit;
«Jaj a gyermektolvajnak!»
Így jajdúlt el szegény agg nő:
Mert dobogva, csörtetve
Lovagcsapat közelített,
A vár felé ügetve.
9.
Rettegése megzavarta
Eleint' agyvelejét;
De jó lelkiismérete
Visszaszerzé erejét.
S ellapúlván gyermeki közt,
Örűlt, mikor mellőle
Az út balra térvén, fordúlt
Minden szem is őtőle.
10.
De kik eddig még aludtak,
Sírni ríni kezdtek most:
«Szánj meg minket (mondá anyjok)
Engem tolvajt, őt gyilkost!»
S ím! egy lovag, ki hátul járt
S istenével beszélt ott,
Megkapatva, kilőtt nyílként
A sírókhoz száguldott.
11.
Bámult a hős; s elfúlt a szó
És lélekzet torkában.
Azt vélte, hogy nem valót lát
Vagy megbomlott agyában.
«Egy aszott nő? s hat csecsemő?
Egy alakú, egy korú?
A jelenet foghatatlan;
Szemnek, szívnek szomorú.
12.
Ki vagy, asszony? (Így dördűlt rá)
Mondd sorsodat, nevedet;
S ezeket hol szedted össze?
Ne rejtegesd képedet.
Gyermekrablást gyanítok én,
Gonosz asszony, tettedben;
Szólj! ha nem szólsz, kardom járjon
Szélt hosszat gaz testedben.»
13.
S kardját rántja. «Megállj, Micz bán!»
Imígy kiált az agg nő:
Mert a lovag Micz bán úr volt,
A Rómából megtérő.
És az asszony a takarót
Lerántván most fejéről,
Micz bán úr őt elszörnyedve
Szólította nevéről.
14.
A dajka most elbeszélé:
Mi, miért s mikép történt.
Borzalmak közt érté Micz bán;
S megölelte a jó vént.
Háborodott kebelében
A férjnek és atyának
Fellázadott érzelmei
Bosszút forrva zajlának.
15.
«Győződj' s békélj! (mond az agg nő)
A rossz tettnek oka szép:
A szűz hívség, a jó hír s név,
Mi törékeny, mint cserép.
Ezt vélte így oltalmazni
Az erkölcsös, jó, hív nő;
S ezért bármely más bűnt s vétket
Elkövetni kész lőn ő.
16.
Azért ő azt meg nem tudja,
Hogy te tudod, mit mivelt:
Mert megöli őt a szégyen,
Ha csak távol adsz is jelt.
Gondolj inkább helyet s módot,
Hol s miképen titokban
Ezeket felnevelhessük
Biztos anyakarokban.»
17.
«Eredj csak hát (mondá Micz bán)
Ide szomszéd falvamba
Sáfárnémhoz, ki, mint értém
Most arra tett útamba',
Tegnap kelt ki gyermekágyból,
És gyermeke meghala.
Férje kedves fegyvernekem
S szolgám mindig hív vala.»
18.
«Ah uram! én (nyögé az agg)
Kötényben nem birom már
Magzatidat tovább vinni;
Jőjön ide a sáfár;
S jőjön vele kebles nője;
Ezek itt hadd szopjanak;
Aztán szedve targonczába,
Jobb anyát hadd váltsanak.»
19.
«Igazad van! (monda Micz bán)
Így lesz még tanácsosabb:
Magam megyek, magam végzek:
Legbiztosabb s titkosabb.
Várd be itt a sáfárt s nőjét.»
S elszágúlda sebesen,
S nem sokára lovagival
Ért várába tüzesen.
20.
Alva lelvén otthon nőjét,
Minden ina szakadtan
A hétszeres fájdalomtól
S kíntól bútól lankadtan,
Ideje volt Micz bán úrnak,
Eszmélkedni békével:
S eltökélé, kegygyel bánni
Kemény szívü nőjével.
21.
És megtartá: mert bár gyakran
Borzadozott kebele,
Hogy nője oly irtóztató
Gonoszságot mívele,
Melyet a legszörnyebb állat
Sem képes elkövetni,
Természettől indíttatván
Fajzatjait szeretni;
22.
Engesztelé nője vétkét
Erkölcsének szentsége,
De csakugyan az volt mégis
Legerősebb mentsége:
Hogy halálnak szánt magzati
Mind életben voltak még;
S hogy mind fel is nevelkednek,
Erős volt a reménység.
23.
Mentve van, úgy vélte Micz bán,
Mind nőjének erkölcse,
Híre s neve: mind termékeny
Szerelme hét gyümölcse.
S a bú, bánat s töredelem
Vétkét majd megbünteti:
Mert a vétket korán, későn,
Mindig boszú követi.
HARMADIK ÉNEK.
1.
Micz bán úr egy nagy erdőt bírt
A Kárpátok sorában,
Hol gyakorta megfordult ő
Az év minden szakában,
Szeretett ott mulatozni,
Gondot és bajt feledve,
Életének a vadászat
Lévén egyik fő kedve.
2.
Az erdőnek közepében,
Egy sziklás hegyoldalban
Boltos lakok voltak vágva
A meredek szirtfalban.
Néhányban ott az erdőnagy
S még más két őr lakának;
A többi a vadászoknak
Kész szállási valának.
3.
Ezek mellett szirtüregek,
Ez enyészet mívei,
Voltak az ott élő barmok
Aklai s enyhhelyei.
Juhok, kecskék tenyésztek ott,
Tejjel-vajjal táplálók;
S bozontos nagy fehér ebek,
A lak körül őrállók.
4.
Távolabb, de nem nagy messze,
Szintúgy vágva sziklából,
Egy kápolna domborodott
Elő a hegy gyomrából.
Mellette egy remetének
Volt ínséges barlangja,
Melyben tompán zúgott néha
Jób szavának bús hangja.
5.
Ide küldé Micz bán titkon
Hat fiát hat dajkával,
Ellátván a vadon lakot
Minden élet javával.
Velek ment a sáfár s nője,
A fiakat nevelni,
S általjában atyjok s anyjok
Képét együtt viselni.
6.
Az úrfiak, mint hat őzfi,
Szépen nevelkedének,
S bámulásig épek, szépek
És erősek levének.
Az ekkorig komor magány
Most eleven s népes lett:
Mert hat gyermek és hat dajka
Nem kevesett csevegett.
7.
Néhány év lefolytával már,
Mikor együtt játszának,
S vagy sikoltva egymást űzék
Vagy versengve zajgának,
Oly nagy zsivajt indítottak,
Hogy némúlt a csörgeteg,
S alig győzte viszhangzani
A zajt megúnt rengeteg.
8.
A hat gyermek hasonló volt
Mind képre, mind termetre.
Nevök: Boksa, Tamás, Dénes,
Demeter, György és Detre.
A hetedik, a választott,
Atyja nevét viselé;
S a kis Simont, mint egyetlent,
Anyja gonddal nevelé.
9.
Hétszer jött ment Anna napja,
S most hetedszer volt jövő,
Hogy megtörtént a nagy csuda,
Hogy hét fiat szült egy nő.
Keserves nap az asszonynak!
Emléknapja vétkének!
De örömnap a bűnt gátló
Apa s dajka szívének.
10.
«Asszony! (úgymond Micz bán akkor)
Fiam születésének
Heted éve, örömnapja
Legyen házam népének;
Ünnep legyen barátimnak.
Itt lesz Bánk is, a nádor;
Nádorszéket jár tartani;
E tájra jön most a sor.
11.
S öröm legyen tenéked is,
Ne bőjt, bú és imádság,
Mint volt eddig: az bőjtöljön,
Kit a vétek férge rág.
Ünnepemet kihirdettem,
Bőség legyen mindenben,
Hét nap s éjjel csak örömzaj
Hangozzék a teremben.»
12.
S úgy lőn: Anna napján a vár
Tömve vala vendéggel;
S ebédközben, hol a pompa
Vetélkedett bőséggel;
S arany s ezüst billikomok
Serkentvén a kedveket,
A barátság nyelvet oldott
S megnyitá a szíveket:
13.
Íme! hat szép férfigyermek,
Mind hasonló test és kép,
Mind vérvörös dolmánykában,
A terembe most belép,
A sáfártól vezettetve;
S ez így szóla tréfából:
«Ím! hat emberfiat hozok
A kárpáti tanyából.
14.
Hét éve lesz, hogy én egykor
Az erdőben járkáltam
S ezeket ott a halálnak
Oda vetve találtam.
Haza vittem szegényeket;
S nőm őket felnevelé.
Most eladom: mert anyjokat
Az éhes föld elnyelé.»
15.
Micz bánnénak zavar támadt
Kebelében, agyában;
Az eszmélet s emlékezet
Elhalt bámulásában.
Csak fellobbant szenvedelme
Pattantá fel székéből
S a fiakat ölelgeté
S csókolgatá szívéből.
16.
«Legyetek hát az enyémek;
Simon fiam társai:
(Így kiálta) Óh! mert ezek
Isten ajándékai.»
S mikor mintegy megőrülten
Csak ezeknek kedvezett
S magáról és öntettéről
Szinte megfelejtkezett;
17.
Im Micz bán felemelkedék
Komor arczczal székéről:
(A vendégek elhallgatva
Lesék a szót nyelvéről.)
«Nádor uram! (szóla Micz bán)
Egy nagy kérdést támasztok;
Megbocsáss, ha nem illendő,
S tán könnyeket fakasztok:
18.
Mit érdemel azon anya,
Ki jelen hat szép fiat
A halálnak veté oda
Egy balgatag hit miatt?»
«Halált! (rivá legelőször
Micz bán nője) hat halált.»
«Halált! Halált! (kiáltának
Valamennyen) rút halált!»
19.
Ekkor Micz bán, szeme lángba,
Arcza búba borúlva,
Imezt mondá, most eszmélő
Hitveséhez fordúlva:
«Te vagy azon gyilkos anya,
Kit azért, hogy rágalom
Erkölcsödet ne sérthesse,
Elhagyott az irgalom.
20.
S hyénánál vadabb anya,
Szeretvén csak magadat,
Megöletni parancsolád
E saját hat fiadat.
Kész volt dajkád földbe ásni
Szegény ártatlanokat,
Ha oda nem veti vala
Jókor a sors atyjokat.»
21.
«S hát ezek az én fiaim?
(Micz bánné ezt kiáltá)
Hála neki! a ki őtet
A haláltól megváltá!
A halált megérdemlettem:
Mert borzasztót vétettem;
De a bűnt csak szűz erkölcsöm
Oltalmából követtem.
22.
Míg holtaknak véltem őket,
Haltam volna örömest;
Száradt is a bűn súlyától
Az átokkal terhelt test;
De látván, hogy áldássá vált
Átkom, vétkem, kegyelmet
Kérek tőled, uram s férjem,
Bocsánatot! szerelmet!»
23.
S oda borúlt lábaihoz
Komoran-bús férjének.
Ez szívesen kegyelmezett
Erkölcsféltő nőjének.
«Férjed néked (mondá Micz bán)
Egész szívvel megbocsát;
De a nádor, a nagy bíró,
Halljuk: mit, mért s mikép lát?»
24.
És a nádor imígy szóla:
«Jó hírt s nevet védeni,
Az erkölcsöt, szűzességet
A gyanútól menteni,
Szép tulajdon, kötelesség,
De nem másnak kárával;
S még kevésbbé akárkinek
Vétkes gyilkolásával.
25.
Erkölcsölés, emberölés:
Mert az erkölcs legfőbb kincs.
A halálnak halál díja,
Ha feloldó mentség nincs.
Az asszony, ki hat gyermeket
Ölt meg, hatszor volt gyilkos;
Vért kiált ez: mert a törvény
Halált vérrel boszúl s mos.
26.
De az asszony mentségére
Sok körülmény harczol itt:
Gyilkossága csak szándék volt,
Melyet végre még nem vitt.
Sőt, hogy igaz szándék sem volt,
Az is bizonyítja már,
Hogy dolgát jó szívre bízta:
S jótól ember csak jót vár.
27.
Máskép is, ki másra bízta,
Hogy vétkezzék helyette,
Az a bűnt, ha bár mi nagy is,
Még csak félig követte;
S ha kit egy nem követett bűn
Már hét évig kínozott,
Az eleget lakolt érte,
Lelke váltig áldozott.
28.
Kérdem tovább: ha egy asszony
Hét fiat szül egy helyett,
Nem mehet-e el az esze,
Hogy ily monda s mese lett?
És ily csuda termékenység,
Legyen áldás vagy átok,
Nem veszthet-e szívet, lelket?
Én kimentett bűnt látok.
29.
S ily esetben az asszonynak
A férj első birája:
Mert a törvény vérhatalmat
Ruház vala reája.
De, hol a sors a vétekből
A cselekvőt kivonta,
Ott Isten a történetben
Itéletét kimondta.»
30.
«Ismerem én (úgymond Micz bán)
Isméretét lelkednek,
Azért szívből meghódolok,
Nádor, itéletednek.
Isten maga így akarta:
Történetet rendele,
Mely engemet oda vigyen,
S a bűnnek nem lőn helye.
31.
Hát Éva mely szörnyet vétett?
Paradicsom vesztése
Lőn ostora, és nyomában
Minden rossznak kelése;
Ádám őtet még sem bántá.
Jer karomba, kedvesem!
Boldogságom tovább is még
Csak tebenned keresem.»
32.
A néma csend a teremben
Örömzajra változott:
«Éljen Micz bán s felesége!
És a nádor!» hangozott.
A dajkának örömmé vált
Szánakodó irgalma.
A sáfárnak fél falu lőn
Megérdemlett jutalma.
33.
Micz bánnak e hét fiából
Hét nemzetség származott,
Mind díszei a hazának,
Ámbár nevök változott.
Élnek ezek s virágoznak
Felső Magyarországban;
S minden szép s jó erkölcs díszlik
Most is mind a hét ágban.