Mi a koplalás

Mi a koplalás szerző: Gárdonyi Géza

       Succiról beszélgettünk. Az öreg ügyvéd, aki az asztaltársaság elnöke, megvetően legyintett a kezével s azt mondta:
- Az semmi!
És a csibukját megszoppantva így folytatta:
- Én egyszer koplaltam három napig, vagyis jobban mondva: három nap, három éjjel egyhuzamban. Akkor jogász voltam. Én voltam a föld legüresebb zsebű jogásza. Azaz, hogy én meg Réz Pali. Mert együtt laktunk, és összekerestünk.
Én egy gyereket tanítottam az ábécére. Pali meg körmölt valami ügyvédnél. Én nyolc forintot kaptam havonkint, ő is körülbelül annyit keresett. Csakhogy hol az én gyerekemnek volt szünete, hol az ő gazdájának nem volt munkája. Az én gyerekemet ugyanis mindig vidékre hordták a gyereknyavalyák elől, aztán ilyenkor nekem mindig kevesebbet adott az a fösvény tőkepénzes. Balogh Ábrahámnak hívták, máig is emlékezem a nevére.
Denikve rendesen nyolc forintból kellett megélnünk.
Természetes, hogy a szekrényeinkben pusztaság tátongott és hogy nem a Hungáriába jártunk vacsorázni.
Egy forró júniusi napon jó, libatepertőt ebédeltünk. Azt mondom Palinak:
- Országot egy pohár borért!
- Azt mondja:
- Én is!
Egyet fordul az eszem, és így szólok:
- Ma 27-ike van. Három-négy nap múlva elseje lesz. Ha én holnap azt mondom Baloghnak, hogy kitörtem az ablakunkat, és tegyen e miatt kivételt, biztos, hogy ideadja azt a kis pénzünket.
- Biztos, - felelte rá Pali.
Húsz krajcárunk volt. Átmentünk a kocsmába és két pohár bort ittunk.
Ettől aztán olyan jó kedvünk támadt, hogy nem is sajnáltuk a vacsora elmaradását. Csárdást táncoltunk.
Másnap délelőtt elmegyek tanítani. Az ajtó zárva. A kilincsen egy kis sárga levél:

Tisztelt tanító úr!
Elutaztunk a nagymama nevenapjára. Addig pihenjen ön is.
Tisztelettel
Balogh.

Már akkor mozgott bennem az étvágy. Ugy álltam ott, mint Lóth felesége, mikor sóbálványnyá változott. De még rosszabbul.
Mert, ha én így járok, legalább megnyalom a vállamat.
Búsan hazabandukolok. Pali tátott szájjal várt, mint a verebek az anyjukat. Intettem neki, hogy csukja be a száját. És lerogytam a vaságyra.
- Talán holnap megjönnek, - szólt Pali vigasztaló hangon.
- Holnap, holnap. Nem ez a kérdés, hanem a ma, a mingyárt. Nincs valami mellény?
- Tudod, hogy nincsen.
- Hát mit csináljunk?
- Olvassunk regényt.
A könyvtárunkból mindig volt nálunk egy-két regény. Hozzá is fogtunk az olvasáshoz. De nem lehet ilyen állapotban regényt olvasni. Mert minden regényben pazarul ebédelnek, vagy pezsgős vacsorákon dőzsölnek a regényhősök.
- Jobb lesz, ha alszunk, - mondottam.
- Besötétítjük az ablakot, és azt gondoljuk, éjszaka van.
Lefeküdtünk.
De persze az alvást nem lehet úgy a szemre tenni, mint a kalapot a fejre.
Az jutott az eszembe, hogy édesanyám ma lángost sütött otthon, mert szombat van. A sötét szobában mesés nagyságu tejfeles lángosok lebegtek a szemem előtt.
Elmondtam Palinak is.
Beleharapott a vánkosába.
Aludtunk egész délután és egész este. ÉjjeI felébredtünk, és azt mondtuk, amit az írók a félbeszakított regények végén:
"Folytatása következik."
Csakhogy az álomnak folytatása nem következett.
Pali akkor ábrándozni kezdett. Azt mondta, hogy ha ő herceg volna, följáró asztalt tartana a hálószobájában. Megnyomna egy gombot, s a terített asztal fölemelkednék az ágya mellé.
- Ha még egyszer kimondod ezt a szót: asztal, leszúrlak! - kiáltottam elkeseredetten.
- Asztal! Asztal! Asztal! - felelte rá mérgesen Pali.
Felugrottam és átkaptam. Egy óra hoszszáig vagdaltuk egymást a padlóhoz.
Akkor méginkább megéheztünk:
- Istenem, tégy csudát! - szólt Pali térdre borulva a szoba közepében - teremts egy rostélyost ide az asztalra.
- Kettőt! - kiáltottam az égnek emelve az arcomat, kezemet.
Isten nem tett csudát.
Végre megvirradt. Átmentem Baloghékhoz.
A házmester azt mondta, hogy nem tudja, mikor jönnek meg. Lehet, hogy estére.
- Este! hol van még este. Meglehet, hogy ezen a napon nem is lesz este.
Csöndesen és bután ültünk a szobában. Egyszer csak Pali arca megvörösödik: az asztalra csap, és a fogait csikorgatva azt mondja:
- Gazember!
- Kicsoda?
- Rothschild, - felelte elkeseredve.
- Megint hallgattunk.
Az ablakunk nyitva volt. A föidszinten már győztek. A bablevesnek fölséges illata beszállott hozzánk.
- Ebben kolbász is lehet - szólt Pali sötéten.
Kihajoltunk az ablakon, és nagy lélekzetekkel szívtuk, szagoltuk a hozzánk hatoló illatot.
Pali hasra feküdt, és kijelentette, hogy meghal.
- Ez jó gondolat, - szóltam fölvidámulva, - áthívom az orvost: iratunk orvosságot.
- Sok ostyát! - hörögte Pali.
- Azt ám. Csakhogy a patikában nem hiteleznek.
A Dante fantáziájában fölrémledezett pokolországi kínszenvedések hitvány kéjelgések azokhoz a kínokhoz képest, amiket e napon átszenvedtünk.
Az állatkert összes vadállatai a gyomrunkban dulakodtak, és azt bőgték, ordították bennünk folytonosan:
- Enni! enni!
Az utcan szélvihar keletkezett. Besodort egy papírlapot az ablakon. A papírlap Petőfi költeményeiből való volt. Fölvettem, hogy
azzal is szórakozzam. Ez a verse állott rajta:
Úgy jóllaktam, hogy még...
Egyet nyujtózkodom...
Mindig szerettem Petőfit, de most az egyszer sutba vágtam.
Ezen a napon ötvenszer is átmentem Baloghékhoz, hogy megérkeztek-e?
Nem érkeztek meg.
És ez volt a második napja, hogy étlenül átkoztuk este azt a kötni valót, aki a Vénuszcsillagnak ezt a nevet adta, hogy vacsoracsillag.
Szerencsére tudtunk aludni.
A harmadik napon már csak lógadoztunk. Lógott a kezünk, a fülünk, az orrunk. Azt hiszem, a levegőbe tudtunk volna emelkedni, ha egyet rugunk magunkon. Csakhogy nem volt annyi erőnk, hogy rughattunk volna.
Délután végre megérkeztek Baloghék, és én megkaptam a nyolc forintomat.
Vérben forgó szemekkel szédelegtem be a szatócshoz.
Volt annál mindenféle ennivaló, de e pillanatban a zsemlyék, sajtok és virslik liliputi apróságoknak tűntek föl énnekem.
A tekintetem egy nagy fazék szilvalekvárra esett.
- Hogy ez? - kérdeztem.
- Mind?
- Mind.
- Két forint.
- Itt a két forint.
Vettem egy malomkő nagyságu kenyeret is. És e szizifusi teherrel fölmásztam a lakásunkra.
Hogy micsoda bősz és gyors evést rendeztünk ott, el lehet képzelni.
Mintha versenyt ettünk volna a kaliforniai aranybányákért.
Egy óra mulva a boa constrictornak abba az állapotába jutottunk, melyben agyon szokták őket vésni a benszülöttek.
Nem bírtunk mozdulni se.
De nem is hiszek ám én Succinak. Az hisz neki csak, akinek mindig ebédet jelentett a déli harangszó.