Mesemondó ház
szerző: Krúdy Gyula
1
Ne mondjátok, hogy már nincsenek Magyarországon mesemondó házak, ahol szinte maguktól teremnek a történetek; néha csak úgy, mint a vadszőlők lepik el a filagóriásan, cifrán lécezett házfalat - máskor észrevétlenebbül, mint a mohok a tetőn vagy a gombák a régi pincében. Ugyanazért nem lehet azt mondani, hogy minden véletlenül termett mese érdemes az elmondásra: amelyen fiatalok, öregek, vendégek, komák egyformán épülhetnének. Hiszen éppen az volt a mesemondó ház legfőbb nevezetessége, hogy minden látogató, hallgató, útonjáró megtalálta benne a magának való mesét.
Ilyen mesemondó háza volt többek között Biriben Pap Dánielnek, akit vidékünkön igen nevezetes orvosnak, gyógyítónak mondanak. Ő magát a “füvek és a füveknél még szegényebb emberek orvosának” nevezte.
(Mielőtt továbbmennénk, meg kell ismételnünk, hogy Biriben lakott, “nőnemű” községben, mondták a mesemondó házba készülődők. Vannak ugyanis községek, amelyek nevének hallatára okvetlenül verekedésre, pipaszagra, mogorva férfiakra gondol az ember, ahol a lakosság egyebet se tesz, mint évszámra a vándorcirkuszt várja, amelynek erőművészét, persze megfelelő jutalom ellenében, földhöz teremthesse. Ilyen községek lehetnek például Bököny, Kokad, Pocsaj, Büd, Tornyospálca, Semjén, Geszteréd, Kenézlő és ki tudná még sorjában elmondani azokat a helyeket, ahol verekedésre van kilátás. Még Kótajban is voltak bajok. De már például Bujon, Álmosdon, Ajakon, Révaranyoson, de leginkább Biriben nem lehetett arra gondolni, hogy ólmos botokkal várják az utazót.)
2
Biriben az eső csorgott, amikor Ulrik úr, Felső-Tisza menti úriember szekerén megérkezett:
- A “világ” valamennyi doktorát bejártam már, igazán nem lehet azon csodálkozni, hogy egyszer Biribe is elvetődtem - mondta Ulrik úr már a vadszőlőknek, kakukkfüveknek, csalánoknak, amelyek a mesemondó házat körülvették. - Ma olyan napom van, hogy kedvem van a hiábavaló járkáláshoz: lehet, hogy mától kezdve egy esztendeig nem állok fel a karosszékemből, ha egyszer hazakerülök.
- Herkulesi munka. Így kezdődik minden gyógyulás - felelt most a ház ablakából egy elismerő férfihang. - Tessék beljebb kerülni az esőből.
Ulrik úr megmérte magában a hangot, mint mindent, amit hosszú betegségei alatt maga körül észlelt. (Az ilyen mérlegelés is nagy mulatsága lehet az otthon ülő embernek.) A házból hallatszó hang első megítélése szerint egy olyan férfiúé lehet, aki az 5-ös huszároknál törzsőrmester volt az öreg József főherceg idejében, a katonai szolgálat után hazakerülvén falujába, apjától halálos ágyán meghallotta, hol vannak a családi papirosok elrejtve, de az egykori őrmesternek nem volt kedve továbbra is folytatni a családi pöröket, inkább rendbe szedte a régi házat. A kalap alól azért mégse ellenségesen nézegette a körülötte támadt új világot, ám mégis zöld kerítést húzott a háza elé. A huszárságnál megtanulta, hogy önállóan intézkedjen a legénység, a század, az iroda, a menázsi dolgaiban, mert az 5-ös tisztek akkoriban vidám életet éltek, inkább agarászattal foglalkoztak.
Igaz volt ez, amit Ulrik úr magában gondolt?
3
A téglával kirakott ámbituson, ahol százesztendős vadásztarisznyák lógtak, különféle légyfogók, fehér kőporral, cifra papirossal díszített faládácskák (a sarkokban), légsúlymérők és időjósló szerkezetek mutatkoztak: egy fehér ajtóra szegezett táblácska jelentette, hogy itt van az “Iroda”. Rendszerető emberek, különösen faluhelyen, szerettek ilyen táblácskát ki¬szegezni az ajtajukra. A dohányszínű ajtófüggönyök mögött tarka-barka, felvidékies szőnye¬gek mutatkoztak, amelyeket hosszú szekereken hoztak ide a Tiszántúlról. (Két Tiszántúl van. Egyik Szolnoknál, a másik Csapnál, Szatmárnál.)
Az iroda olyan berendezésű volt, amilyen bizonyára sok száz, tán ezer is volt Magyar¬országon. Tágas szoba közepén négylábúra soványodott régi íróasztal, oldalvást egy másik asztal, közel a kályhához, amelynél Muraközi vagy Slizinszki nevű öreg, negyvennyolcas honvéd ült, báránybőr sapkában, aki a szabadságharc után “bujdosott” ide, s azóta itt fidibuszokat gyártott.
De Pap Dániel kilépett a belső szobából, és kézen fogva az ebédlőbe vezette Ulrik urat esőköpenyegestől, nőiesen terjedelmes esernyőstül, állatorvoséhoz hasonlatos sapkástól, szóval mindenestől fogva.
- Hallottam már rólad - mondta a házigazda. - Hallottam, hogy herkulesi munkára készülődöl. Meg akarsz gyógyulni a betegségedből, amelybe minden okos ember belenyugodna.
Ulrik urat meglepték a “füvek és emberek orvosának” szavai. Annál inkább, mert Pap Dániel megjelenése nem lepte meg. Olyan közömbösnek látszott, mint egy százesztendős vadász¬tarisznya az ámbituson függő tarisznyák közül. De lehetett volna régi diófából is. És lehetett volna még régibb tajték szivarszipka is, amelyből mindent kiszívtak, ami fehér hab s ifjúság volt a hosszú, szomorú éveken át valamely magányos sarokban a szobában.
Hűvös bőrdíványra ültette Ulrik urat, gondolkozva várt, mintha vendégének akarná adni az elsőséget (de Ulrik úr már kitanult beteg volt, és hallgatott).
- Itt? - kérdezte az “orvos”, és a beteg szíve felé bökött.
- Ott is - felelt Ulrik. - De leginkább mindenütt.
- Rossz álmok?
- Az álmoskönyv szerint mindig haláleset vagy váratlan betegség a családban. Csak néha: hideg idő. Harminc év előtt meghalt apámat látom abban az ágyban feküdni, ahol én aludtam gyermekkoromban. És az apám álmomban olyannak mutatkozik, mint egy kipödrött cigány¬prímás. Rossz szagokat érzek, amilyen rossz szagot csak álmában érezhet az ember. Fehér, harapós kiskutyát látok a gangon, üres gyufaskatulyával megdobom, s holdfény marad a helyén.
- Herkulesi álmok - felelt a “híres doktor”. - Hogyan bírod el őket?
- Ordítva. A gazdasszonyom költ fel mindig álmomból.
- Elég - mondta Pap Dániel, miután Ulrik úr is úgy akarta viselni magát, mint minden beteg, hogy órákig mesélgessen a maga betegségéről. - Herkulesi munka volt, hogy eddig bírtad. Mi, szegény emberek, akik a betegségeinket tanuljuk, voltaképpen nagyobb munkát végzünk mindazoknál, akik a régi korban oly könnyen nevezetessé tették magukat. Csak még nem akadt idáig senki, aki egy beteg ember szenvedéseit kellően méltányolja.
- Aki feljegyezte volna az utókor számára - szólt most váratlanul Ulrik úr -, hogy mit gondol magában az a beteg úriember, aki nem mehet ki a bepókosodott gondjaiból, a mindennapi káromkodásaiból, a megunt orvosságaiból, a cselédjei rosszkedvéből, a félóránkint jelentkező boldogtalanságaiból, a tilalmasnak mondott pipafüstjeiből, a poharaiból...
Az “orvos” legyintett, és komolyan nézett Ulrikra:
- Hát még az, aki nem mehet ki a ruhásszekrényből, ahová egyszer elzárkózott a világ elől, mert nem akart többé új nadrágot varratni a hátralévő kis időre, mint például itt, a környé¬künkön, az öreg Zathureczky, aki egyszer összeveszett Húberrel, a debreceni szabómesterrel, és megesküdött, hogy többé nem varrat új ruhát. Mit szenvedhet egy ilyen derék ember, aki minden fogadalmát megtartotta életében, amikor például szokás szerint megkapja az agarászegylet báli meghívóját, mert azt még a halottaknak is küldik, miután ezer darabot kell belőlük nyomatni Piringernél.
- Tisztelem az említett urat - felelt a beteg -, de egy új nadrágot nem is vehetek mérlegelés tárgyává annál a kérdésnél, hogy mily herkulesi munkára van szüksége például annak a magamfajta betegnek, aki szerelmes volt egész életében, persze mindig csak egyetlen nőbe, egy ábrándba, egy “abszurdumba”, egy tüneménybe, aki majd általsegíti az élet minden keserűségein, aki elfelejteti vele a káromkodásokat - és aztán betegen, öregen kinyújtja a kezét az említett hölgyideál után, és nem talál mást, mint mérges gazdasszonyt és még mérgesebb egészségi állapotot, amely keserű szemrehányásokkal illeti minden titokban elfüstölt pipadohányért, fél messzely borért és váratlan dühösködésért. Mi ehhez képest az új nadrág?
4
A fagörcs keménységűvé válott “orvos” még nagyobb egykedvűséggel nézett Ulrik szemébe, mintha bizonyos megelégedéssel venné tudomásul, hogy a tekintetes úr mennyi mindent gondol a maga betegségéről.
- Herkulesi dolgok - mondta. - De hívjuk elő azt az úriembert, aki mindkettőnknél többet szenvedett az életben. Slizinszki! - kiáltotta.
Az “Iroda”-beli írnok belépett. Mintha valamely álmoskönyvből jött volna, a gondolatait batyuba kötötte, letette valahol egy székre, mellé állította a vándorbotját, csak a sapkáját, báránybőr sapkáját felejtette a fején. Ott őrzött valamit, amitől nem akart megválni.
- Slizinszki - kezdte a principális. - Te tudod mindazokat a herkulesi munkákat, amelyekkel a környékbeli úriemberek gyógyítgatják magukat, amikor életunalmat, szívbajt, rossz álmokat, gyomorbajt éreznek. Mondjál egyet-kettőt a tekintetes úrnak, mert úgy látszik, nekem nem hisz.
Slizinszki most valóban a sapkája alá nyúlt, mintha onnan venne elő valamit. De egy virzsínia szivarból emlékbe maradt szalmaszálat talált a füle mellett. Azt elővette, mintha valami bölcsességre akarna rágyújtani.
- Tudni kellene, hogy milyen betegség ellen kezelik a tekintetes urat.
- Minden betegség ellen.
- Próbálta már a meséket? A mesekúrát?
Ulrik úr vérbe boruló tekintettel harapdálta a szája szélét.
- Nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy gúnyt űznek belőlem.
Az “öreg honvéd” vállat vont.
- Arról van szó, hogy meg akar gyógyulni a tekintetes úr, vagy nem? Ha gyomra fáj, étvágya nincs, émelyeg vagy szédül, hozasson magának egy jó szakácskönyvet. Azt olvasgassa. Valahol csak találkozik egy étellel, amelyre gusztusa támad. Így gyógyítottam Menyhért ügyvéd urat, aki éppen vadhústól betegedett meg. Felolvastam neki a vadhúsok elkészítési módját, miután az irodában egyéb dolgom nem volt. A “szalonkánál” szimatolni kezdett az ügyvéd úr, pedig akkor már egy éve koplalt. Vadászni mentünk minden vasárnap, és addig tanulgattuk a művészetet, amíg az első szalonkákat hazahoztuk. Megsütöttük, amint Rézi néni könyvében olvastuk. És megettük.
- Megették? - kérdezte a beteg. - Hogy csinálták?
Az “öreg honvéd” ravaszkodva mosolygott.
- Csak addig volt igazi nehézség, amíg az ügyvéd urat az irodából kicsaltuk. Kivittük az erdőbe, és leültettük egy kőrisfa alá, mert a kőrisfa alatt kevesebb a légy, mint más fa alatt. Persze, Menyhért ügyvéd úr postaseréttel lövöldözött utánunk, amikor a fa alatt hagytuk.
- Én is azt tenném.
- Háromszor ültettük a fa alá Menyhért ügyvéd urat, három vasárnap egymás után. Negyedszer ott felejtettük hétfő reggelig. Hétfőn hazajött, és azt mondtuk neki, hogy éppen most sütöttük meg a szalonkákat. Ő ezen nagyon csodálkozott. De nem mert szólani. Megette a szalonkákat.
Ulrik úr elgondolkozott.
- Ismertem ezt a Menyhértet. Mázsás ember volt. Nem találtak neki koporsót, mikor meghalt, Debrecenből kellett hozatni egy szerkezetet. Talán éppen szalonkától hízott meg?
- Szent igaz - szólt a házigazda. - Nem maradnál itt nálunk ebédre? Éppen szalonkát sütöttem ebédre!
- A Menyhért úr módszere szerint - tódította az öreg honvéd, s meghúzta a csengettyű zsinórját, hogy jelt adjon a szakácsnénak.
5
- “Tegyétek bolonddá máskor az öregapátokat. Csirke volt az, nem szalonka, amit etettetek velem. De az étvágyam azóta elég kielégítő” - írta Ulrik úr néhány nap múlva a mesemondó házba.
- “Herkulesi munka volt elhitetni Veled a kegyes csalást. De sikerült, s meg vagyok jutalmazva” - felelt a mesemondó ház gazdája ugyancsak a forduló postával. - “De a históriai igazság kedvéért megjegyzem, bizony szalonka volt az.”
...A gyomorbeteg Ulrik úr ezután körülbelül tíz esztendeig gondolt biri ebédjére, és ha étvágyat akart szerezni az ebédeléshez, háromszor felkiáltott: Biri. Biri. Biri. - Ezért nem kapott feleséget - mint a hagyomány mondja.