Mese egy modellről
| Mese egy modellről szerző: Bródy Sándor |
Két okból kellett elmennie hazulról. Az egyik: a lakás nagyon hideg volt; a másik: a hideg lakás egyetlen ágyán betegen - talán halálos betegen - feküdt háziasszonya.
Bizonyos, hogy az utczán sem volt meleg. A mint kilépett a körútra, ezt konstatálta is azonnal. Megállapította azt is, hogy a szél a kerepesi-út felől fölöttébb fúj, érezte arczán és látta a lámpásokon, melyeknek lángja ingerülten, de szabályosan és állandóan az üllői-út felé hajlott. Sőt az útat és az úton mindent elborító hóban is megkülönböztette hatását; fodros és gyöngéd volt; mint az a fehér habszövet, melyet lányok viselnek nyakukon.
Szemei fájtak, serkedő bajusza megfagyott, lábai csaknem zsibbadtak már, de azért érzett valamit a tájkép különös voltából. A paloták egészen hóból állottak ki és ez, meg a szél teljesen megváltoztatta arányaikat. Aztán megfagyott hógarmadák, mint kicsiny, falusi házsorok állottak mindenfelé. Egyiknek, másiknak utczai gyerekek kivájták a belsejét és házat csináltak belőle. «Nem rosz gondolat» - szólt magában és hamarjában beállott egybe. Egy gyerek már guggolt is ott, de a sötétben csak akkor vette észre, a mikor már belépett és a háziszentélyében megzavart fiu szeme haragosan csillogott felé.
- Mi tetszik? - vinnyogta.
- Azt hiszem, szabad nekem is, a hó mindenkié.
- De én vájtam ki magamnak. Dolgozzon az ur is.
Megverje a gyereket, vagy kimenjen. Csak egy pillanatig évödött magában. Jobban szerette volna megverni, de félt az utczai skandalumtól. Aztán mintha igaza is volna a gyereknek. Milyen szép és szent dolog az otthon, a mit mi magunk alapítottunk és birunk teljesen. Egy szoba, melynek minden szeglete a tulajdonunk, nincsenek benne albérlők, a kik különböző társadalmi állást foglalnák el, különböző időben járnak haza, különféle illatszerrel élnek és külön-külön vallás szerint imádják az Istent. És nincs háziasszony, a ki beteg lesz, elfoglalja ágyad, vagy folyton költözködik, azt se tudod, mikor mond föl, - talán akkor, a mikor megszoktad vele a nyomoruságot.
Az orvosnövendék még csak másodéves volt, eddig csak a halált tanulta, az életet még nem. «Ha harmadéves volnék és tanultam volna belgyógyászatot, megtudnám mondani, meghal-e az az asszony!» - sopánkodott magában, hivatásához illő bátorsággal, de egészen leverten gondolván a bekövetkezhető eseményre. - «Ha költözködik, nekem is költözködnöm kell. És mi lesz akkor?» Ez a gondolat nagyobb, kinzóbb és áthatóbb hideggel járta át, mint a havas szél, a feje megdermedt belé, nem tudott tovább gondolni semmire is. Bután és vakon haladt a villamos-vasút sineinek irányában és szive hangosan, különösen dobogott, valahányszor elsurrant mellette, előtte a kivilágított vaggon. A fehér hóban, telve fekete alakokkal, szinte nesztelenül szállt tova. A szikrákon járó kerekek titokzatosan és alamuszi módra mormogták feléje: «Feküdj alám!»
A pokolba! - gondolta magában az orvosnövendék. «Elébb meg kell tudnom, hogy mit csinál az az asszony? Igen-e, vagy nem? Csak ezt!»
Szinházi hermelin-köpenynyel volt leterítve az asszonyság és a köpenyeg piros posztójának reflexe mián nem is volt egészen rossz szinben, csak úgy tetszett, mintha az ágy párnájára festve lett volna az egész alak. Az ősz hajából reggel fodorított frou-frou még meg sem gyürődött. A szemében már benne van az a különös nézés, mely túl lát az emberi látóhatárokon, ajkáról azonban még ugyanolyan modorosan hangzottak a szavak, mint ahogy vidéki primadonna korában. Ezekkel a szavakkal szólongatta, vigasztalta egyetlen leányát, azt a vékony és kicsiny teremtést, a ki ágya szélén ülve, könyes szemmel minduntalan az ajtóra nézett.
Egészen megkönnyebbedtek, a mikor belépett a férfi, a lakó, Kőmives az orvosnövendék és nagy fáradsággal tettetett vidám arczulattal odalépett a haldokló ágyához és megtapogatván annak üterét, szólott:
- Egy kis vérkeringési zavar! Elmulik, nincs semmi baj.
El akart menni ujra, de nagyon marasztotta a kis lány; olyan hálásan, lágyan nézett reá, hogy a fiatal ember szemei megnedvesedtek. A páholynyitogatóné és leánya is kérték:
- Olvasson föl valamit Kőmives ur, olyan szépen tud olvasni.
Az istentelen orvosnövendék Renan Jézus életéből olvasott egy részletet. A lány visszafojtott lélegzettel, az anya lázas lihegéssel hallgatta. De csak egy darabig, a mig megfordult ágyában és megszólalt:
- Eszti, a siffonban, a szinházi ruhatáramban van egy gukker, add ide.
A lány kivette a gyöngyházból készült elegáns kis látcsőt és odaadta anyjának. Az mosolyogva szorította markába a kedves kis szerszámot és egészen érthető hangon mondá:
- Ezt kaptam tőle... ezt, és téged!
Felült ágyában és folytatá:
- Nem szükség pirulnod, nagyon derék ember volt, egészen fiatal, szépeket irt rólam, a mikor játszottam, gyászruhában Helénát, Kassán... Matabár, az igazgató megkérte a kezemet...
A leány és fiatal ember bámulva, egy kissé meg is rémülve, de egészen fascinálva hallgatták. Az asszony észrevette magát:
- Bocsásson meg Kőmives ur, de ön barátunk!
- Az vagyok! - kiáltotta a fiatal ember, rekedten és büszkén.
A volt szinésznő hamis mosolylyal arczán, helyeslőleg bólintott és folytatá:
- De a fiatal ember ezt adta nekem... és elment, sok gyermeke van, valami falun laknak, mondják, hogy meghalt, mindegy...
Egyelőre nem volt több mondanivalója, Kőmives olvasta tovább Renant. Egészen féltizenegyig olvasott, akkor a páholynyitogatóné félbeszakította: hörögni és csuklani kezdett. De a rohamközben még mindig beszélni óhajtott, és bizonynyal óriási erőfeszítés árán sikerült is neki ennyit mondani:
- A lakást ne adják föl... azért együtt maradhatnak!
Lehet, hogy még egyéb tanácsot is akart adni, (például gazdag szinházi ruhatárára vonatkozólag), de hiába kékült el arcza a tehetetlen akarattól, nem tudott többé szólni egy szót sem és meghalt.
Az orvosnövendék nem merte magára hagyni a kis leányt. Együtt virrasztott a halott mellett. Eszti még nem tudott sirni, csak a hideg rázta egész testében.
A fiatal embernek is volt egy kis láza, de éppenséggel nem érezte magát valami rosszul. Melege volt; a feje is, a szive is tüzelt. Tulságos szabadelvüen gondolkodott ugyan, mint minden kollégája, de azért egy cseppet sem volt gonosz ember és sajnálta is a szegény öreg asszonyt, de valami titkos örömmel árasztotta el a gondolat, hogy most ő rá van hagyva ez az egészen magában maradt leány. Holnap, vagy holnapután eltakaritják innét a halottat is és akkor egyedül vannak. Együtt élhetnek sokáig, nagyon sokáig... A lány a szobában, ő az előszobában. És együtt fognak reggelizni, ebédelni; este olvasnak. Aztán későre jár az idő, homlokon csókolja: «Jó éjszakát, kedves!» «Jó éjszakát!» Alusznak édesen, vagy az ajtón át beszélgetnek még egy kissé.
A tervezgetések olyan kedvesen, bátran, csaknem vakmerően vágtattak fejében. Szilárdul elhatározta magában, hogy Esztert kiveszi, a porczellánfestő-mühelyből, azért a pár forintért nem szabad megrontania magát, beszivnia a festő-anyagok illó mérgét. Kell, hogy hygienikusan éljen, főzhet, az nem árt. Ellenben neki többféle állást kell, elfoglalnia, és rászorítani magát a kissé terhes gyermeknevelésre, az ujságokba is irhatna közegésségügyi és psichiatriai czikkeket, a lapok most már fizetnek!
Ennyi életkedve nem volt talán soha még. Olyan boldog volt a lány miatt, hogy szinte elfeledkezett róla és észre sem vette, hogy az elaludt az előszobában az ő ágyán. Hangos lélegzésére figyelmezett csak és odaállott fölébe.
Oh be szép volt, a mikor aludt, még kedvesebb, mint ébren. Csodálatosan nagy, fényes barna hajában szinte elveszett fehér arczocskája. Keskeny ajkai nyitva voltak egy kissé, egészen úgy, mint a kicsiny leányoknak. Csak egy pólyás baba arcza lehet oly szelid, mint ezé a tizenhétéves leányé.
Kőmivesnek erős akaratra volt szüksége, hogy föl ne költse a leányt és igy ne szóljon hozzá:
- Szeretlek! Régen szeretlek és mindig... Őrködni fogok fölötted és jaj annak, a ki bánt!
Egybevetve a körülményeket, nem tartotta helyesnek, hogy szóljon. Talán a temetés után! De a mikor igy el van hagyatva, szabad-e szerelemről szólni neki? Nem, nem soha! Vagy legalább nagyon sokáig.
Hanem a haját lágyan és óvatosan megcsókolta mégis. Aztán egészen elfeledve a holtat, virrasztott az élő fölött.
Az orvosnövendék ez időben a lehető legmérsékeltebben étkezett, különben is nagyon el lévén foglalva. Jött a halottkém, tárgyakat kellett eladni, hogy a temetés eszközölhető legyen; a folyton zokogó lányt kellett vigasztalnia és vigyázni, hogy az mégis egyék valamit. - Végre a temetés is elmult, - jelen volt két operaházi tag is, de a megboldogult páholynyitogatóné kollegái egy régi keletü harag miatt nem jöttek el...
Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon még velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta magányukat. Jött az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné utolsó havi fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a fogason. Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati szinésziskola egy koros növendéke, a ki elszerződött a vidékre és most hallotta, hogy Fölnémethynének a változatos és drága garderobja haláleset miatt eladó.
Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és a halott köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott. Esténként főztek - Kőmives krumplit hámozott - egy-egy kaczagás verte föl a lassanként nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak voltak a reggelek! Együtt mentek el otthonról, az orvosnövendék elkisérte a leányt egészen a porczellánfestő-műhelyig, minduntalan imádkozván magában azért, hogy vajha merészelné valaki csak egy tekintettel megsérteni Esztert. Vasbottal járt és annak a sulya egészen lehuzta karját, gyengének és félszegnek is, sőt egy kissé félvállunak is tetszett.
- Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! - szólt Eszter az uton is, otthon is. - Mikor lesz katona, a huszársághoz megy?
- Még nem tudom! - mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy domborubbnak lássék.
Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként - tizenkét óráig is - olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az emberi szervezet és a természet csodáiról. Néha, kénytelenségből, egy kissé kényes szavakat használt, a mire rendszerint elpirultak mind a ketten és mind-mind erősebb kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak egyszerűen jó éjszakát kivántak egymásnak, aztán - egyszer-egyszer - az is megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is megesett, hogy igy váltak el:
- Jó éjszakát feleség!
- Jó éjszakát uram!
Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon, de egész éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak, édes és félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban a másik. A férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg ember, de olyan büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a sárkányok legyőzése után.
Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta, ő magát! Százszoros Szent Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.
Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az örökös láz fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig dobogott már, a beszéd nehezére esett, le kellett mondani a gyermeknevelésről, képtelen volt tanítani, sőt tanulni is.
Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és elhatározta, hogy oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény elhagyatott angyalnak nevezett. El is akarta hozatni születési bizonyítványát, irt is községe papjának, de az bélyegre valót kért...
Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet nem hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok segitségével megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az övéből, a tányérjából, a villájával.
Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta ezt az állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből élek, ő mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem neki két hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a világon!»
A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar kinyitotta ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni minden áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb sokszorosan fizetem vissza tartozásomat, aztán elveszem!»
Szerzett is magának - egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz forintot örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő volt az adminisztrátora, egyelőre fizetés nélkül, a nevével és czimével ellátott jegyeket azonban már az első napokban megkapta és erre a kicsiny karton papiroslapra csodálatos szépségü és nagyságu palotákat épitett ő is, a lány is. Különösen ő! Többé nem röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek rövid időn való teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire a lány lesütötte szemeit és azt mondta:
- Ráérünk!
Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére akartak borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán mind a százszor. Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült. Eszter zavartan mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal embert, lehetőleg keveset tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy valami herczegnek készülő óriási vázán dolgozik, pedig már két hónap óta föloszlatták a műhelyt. Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem tudatta vele azt sem, hogy most abból élnek, hogy a kicsike modelt ül a festőiskolában. A rendszertelen élet következtében az orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére esett és nem kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme sem annak vakmerő csalásáról.
Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, - otthagyta a kis szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi fönnállása után megbukott, részint pedig azért, mert modernebb irókat akart volna fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán barátjával összeveszett. Ideje nagy részét otthon, a diványon fekve, végtelen és alaktalan tervelgetésekkel töltötte. Néha, ismételten, leveleket irt egyetlen jobbmódú rokonához pénzért és azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a postára ment kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.
Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most már csak arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való szerelme ellen. Meg legfölebb még azon viaskodott magában, hogy legalább a szegény Eszter ebédjét ne egye el. Le is szökött - a mikor meg tudta tenni - délidőn a Petőfi-térre és ott a többi éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között elsétált egy órát, aztán hazarohant abban a reménységben: ha egy kis tésztással kinálnák meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:
- Köszönöm, fényesen ebédeltem!
Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a süteményből.
Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány sokat keresett és egy pár tárgy eladásának segítségével idejében kifizette a házbért is. Azontul - úgy két héten át - láthatólag szükséget érzett pénz dolgában, el is akart adni egyetmást, de Kőmives rajta kapta:
- Mindez értem! - mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves vágásu szemei megteltek könynyel.
- Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon ilyen jó, mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit. Várjon engem addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon. Ha nem jönnék többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna, feledjen el!
Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka körül fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel vegyítette.
- Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és nevetve az örömtől.
Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy darabig vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta sápadt, beesett halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is, nem volt ereje többé küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak, közös háztartásban, mig az óra üt.
- ...Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!
Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt már, sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott a fejére és elfutott.
Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója nagyon fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor együtt valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a pap ne beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert Kőmivesnek hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik miniszterium... Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem járhat utána. És ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja szint változtatott, Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az orvosnövendék bizonyára nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb, kénytelen volt napokon át az ágyban lustálkodni. Eszter e napokon nem ment el otthonról és fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis erőt adó finom huslevest főzött, friss hust sütött.
Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon, jöttek érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön, vagy mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie, de minduntalan hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg sülteket, két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos magányban (mert nem jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak senkit).
Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet keresett, dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az inkább. Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap eljár Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult, rosszul étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell táplálkoznia, nyugodtan, gond nélkül élnie.
Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak kellett valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a fejébe, hogy ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter czimére jöttek: «holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen ott!» A levelek alá pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt aláfirkantva.
- A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket. Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép: megöregedett, elkomorult egyszerre.
Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy behunyta szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz módra, mint ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra kinozta magát ez erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra éltek előtte, mint az igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a baba-arcz ráhajolt, a friss, piros száj rátapadt az ő kiszáradt, aszott ajkaira: megnyugodott egy kissé. Délután is elég jól érezte magát, nem látta a szőke, rémes fantomokat és mint fiziológus legfölebb azzal foglalkozott, hogy egészségi állapotán valamit kell változtatni, mert ha ez igy folyik sokáig, a kicsike meg fogja csalni.
Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú délelőttöket ne teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek! Négykor már nem tudott aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a titkos tervelgetéssel, hogy Eszter után lopódzik még ma, mindjárt, néhány óra mulva és megtud mindent. Napokig készülődött, vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de a mikor a lány átsuhant szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz lánczolta volna, nem tudott megmozdulni.
Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára kapta ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre és ment a maga utján. Nem a műhely felé ment.
Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett hol tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis fejkendője, fehér nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg, megerőltette szemeit és megint észrevette.
A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint a hogy találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is ment, néhány lépéssel mögötte bandukolt.
Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta magát, visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre befordult egy tornyos, vasrácsos házba.
Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele senki. Úgy járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat, tudta, hogy fiatal festők műtermei vannak a sötét földszintes folyosón. Egy kivételével csukott volt még mindannyi. Ez egy is be volt zárva belülről, hát itt kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de hogyan tudta volna kivenni, mit beszélnek ott benn halk hangon, a mikor fejében ezer üllő és kalapács zúgott és döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis bizonyosan tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak minden mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.
A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:
- Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.
A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:
- Olyan nehéz ez... könyörüljön rajtam.
A festő elvesztette türelmét:
- Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet apácza.
- Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!
Aztán ruhasuhogás hallatszott.
Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes ditirambokat, vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki. Nyögött kinjában és a dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott többé semmit, azt sem, a mint a festő kiszólt:
- Ki az? Ki van odakint?
Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt mögötte, csak egyszerre látott, látott. Az ajtó nyilásán át egész világosan látta, hogy a baba ott ül, fehér kis testén alig egy kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja és vakító testecskéjét vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös napsugarak ölelik, fonják át meg át.
Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott volt.
Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával és elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».
Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:
- Nyomorult, nyomorult!
Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt a fal mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.