Mese a tengerről és a szegény emberről
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő iszamós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónőre, és egy bánatos hang ismételgette:
- Anyám, én tengerész leszek...
A mosónő nem figyelt a hangra, csak intett a fejével, hogy jól van. A gyermek feje pedig lekonyult, és a két tágra nyitott szem még lázasabban ragyogott. Víziókat látott a mosókonyha homályos mélyében. A forrázott ruhák gőzei, a nehéz vasalószag, az álmosan gördülő csöppek sistergése egészen megrészegítették Péterkét. Ledőlt egy lócára, és félig lehunyta szemét. Künn az égen éppen ekkor bújt ki a fellegekből a hold.
Az ablak, mely a csirkeudvarra nézett, verejtékezett a hőségtől. A hold is éppen csak hogy berémlett a zöld, füstölgő ködből. Egyébként az udvar álmos és egyhangú volt. Tyúkok kapirgáltak, feküdni készülő csibék csipegtek, egy ember árnya tűnt fel, egy eltévedt vonat hosszú-hosszú füttye sírt föl az égbe.
Péterke fejében láz cikázott, s a szíve hangosan vert:
- A tenger... a tenger...
A szoba pedig egyszerre kitágult. Még érezte az olcsó mosószappan émelyítő szagát, de a szája szöglete már mosolygott. A habok locsogása delejes félálomba ringatta. Valahonnan egy kis szellő jött, és meglebegtette izzadt fürtjeit. Már ott táncolt a szilajon tajtékzó óceánon. Vékony lapát lengett kezében. Verte a dühös habokat. A kötélen száradó sárga szoknya a szelektől hatalmasan kipuffadt, s Péterke mosolyogva rohant tovább sárga vitorla szárnyán aranyországok, bíbor partok, buján zöldellő erdők felé.
- A tenger... - pötyögött félálomban - a tenger...
2
Később Péterke hosszú, magas és karcsú fiú lett. Kissé sápadt is, előkelően, büszkén és dacosan sápadt, mint azok, akik a koplalásba fakulnak belé. Ez a magas és halvány fiú még mindig a tengerről álmodozott. Imádta az örökifjú, eres arcú vizet. Most azonban senkinek se beszélt terveiről, mert látta, hogy az emberek közönyösen elhaladnak mellette, és nem törődnek vele. A Duna-partra lopózott ki esténként, oda, ahol a kőpart megszűnik, és a porba leheveredve bámulta a vizet.
Ha hazament, újra elkezdődött a régi játék. Húszéves volt, s mégsem unatkozott rá. A párnák csücskei az ajtóra ijesztően magas árnyékot vetettek. Az egyik árbocvastagságúvá dagadt, a másik enyhén lengett, mint a kötél, némelyik szeszélyesen fodrozódott, ringott és tajtékzott, akárcsak az eleven víz. Péter ilyenkor bebújt a párnák közé. Fülére húzta a paplant, s úgy képzelte: az egész ház egy óriási hajó, mely a bizonytalan vizek hátán hánykolódik. A szél künn sivalkodott.
Mikor fölnyitotta szemét, sötéten rebbent el mellette a kispárna árnyéka. Péter fölült ágyában:
- Egy sirály...
Azután gyertyát gyújtott, és előkereste a könyvét. A könyv, amit olvasott: Robinson Crusoe volt.
3
Anyja lassanként megöregedett. Finom, fehér bőre kicserepesedett. Szemei vörösek lettek a gőztől, s állandóan könnyeztek.
- Mit tétlenkedel? - kiabált Péterre, aki szomorúan ült az asztalnál.
- Eredj dolgozni!
Péter előkereste ácsszerszámait, és beállt a műhelybe.
- Nem bírom... nem bírom ki...
Az anyja csapkodta kezeit:
- Mi lesz belőled? Szerencsétlen, mi lesz belőled?
Péter összehúzta magát, s lehajtott fővel elballagott hazulról. A tenger felé akart menni. Érezte, csak el kellene indulnia, a szíve zenéjére lépegetni, és rátalálna. De éhes volt, sápadt és nagyon szomorú, és ha anyjára gondolt, aki párás mosóteknőbe sír nagy, kövér könnyeket, és fogatlan szájjal nyafogva szidja az életet, nyilallást érzett a mellébe. Megállt a Duna-parton. Egy kis hajóállomás volt előtte. Bámulta az apró gőzösöket, a kék ruhás hajósokat, s az álmos, tétlen vízi életet. Egy hétig csavargott és bámészkodott így. Végre egy este szomorú arccal mondta az anyjának:
- Beálltam a hajóhoz... hídvető inasnak...
A szomszédok vigyorogva gúnyolódtak vele:
- Tengerész lettél, Péter?
Péter ilyenkor egy szót se szólt, csak az ajkába harapott, és a tengerre gondolt.
- A tenger... - suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan.
Azt akarta mondani:
- Az élet...
4
Péter ezután alig gondolt már a tengerre. Karjai megerősödtek, kissé meg is hízott, s pontos, derék vízi hivatalnoka lett a helyi gőzhajónak. Néha még gyönyörködött a gyöngyös, hullámos vízben. Azután elfelejtett mindent. Vörös körszakáll nőtte körül húsos arcát, s akkor volt a legboldogabb, ha betérhetett a kocsmába, és istenigazában leihatta magát. Idővel a kormányzói hídra került. De élete éppoly egyhangú maradt, mint annak előtte. Egyik partról a másikra vergődött. A rézszócsőbe tele torokkal kiabált:
- Jobbra... balra...
- Előre.
Egyik év múlt a másik után. A tavaszra jött a nyár, s aztán az ősz. Ősszel a Duna ködös és hideg. A színek szürkék, fázósak, s néha októberi estéken különösen fáradtak és opálosak. A hajó élete megelevenül. A kazánban barátságosan dalol a tűz, siető emberek iparkodnak a másik parton, és a víz mintha végtelenbe tágulna. A gőzhajó is megnő. A tengerről álmodik. Sziszegő kötelekkel tör ki, viaskodik a hullámokkal, a szelekkel, a köddel, és harsogva kavarja a mélységeket. Az ember a rozoga alkotmányon a veszély édes bizsergését érzi.
Egy ilyen búcsúzkodó estén hánykolódott Péter a vízen, október vége felé. Hideg szelek fújtak arcába. A szelek messziről jöttek, talán távol tengerekről hoztak neki bánatos lemondó köszöntést. Péter fáradtan állt a kormányzói hídnál, s lehajtotta fejét. Újra érezte a tengert. A folyó türelmetlenül zúgott alatta. Hídlámpások csillámlottak. A hajó élesen, fülsértően rikkantott, mintha berúgott volna a ködtől és a víztől. Ezen az estén Péter megint álmodni próbált. Feje azonban nehéz volt a visszaemlékezéstől. Szemei tompán csillogtak kövér arcában. Egyet köhögött, és sóhajtozott, de sóhajtása valami furcsa, pityergő ásításba halt. Haragosan káromkodott.
- A keservét ennek a csúf időnek!
A szürke, őszi eső lassan szitálni kezdett. A partot, a vizet egészen egybemosta, s a színek mind ebbe a piszkos, lucskos párába fakultak. A hajó orrán bóbiskoló lámpa is kialudt. Hideg volt. Köd esett. Egy rekedt, borízű hang durván kiáltotta:
- Tabán!