Menyegző (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
- Anyám, anyuska...
(...Mit akarsz, fiam?)
- Mesélj valamit.
(...Miről, fiam?)
- Akármiről. Egy éve, két éve fekszem már itt. Úgy unom magamat. Siess, míg este nem lesz. Mert jön a láz, s akkor a padló fölött lengesz, felröpülsz a kandallóra, és oly nagyok, nagyok a szárnyaid. Beszélj a lakodalomról, a te lakodalmadról, amit már annyiszor elmeséltél, a nagy-nagy lakodalomról beszélj.
(...Hol kezdjem?)
- Kezdd el kora hajnallal. Azzal kezdd, mikor felébredtél és ránevettél az orgonabokrokra, azzal kezdd, mikor kinyitottad a szemed, és friss vízzel szépítetted az arcocskádat. Ugye, szép idő volt akkor?
(...Aranyidő, lelkem. Virágvasárnap és csupa arany és csupa virág. Aki ezen a napon kinyújtotta a kezét az ablakon, az egész nap zománcos lett az aranyfürdőtől.)
- Azon a napon korán keltél.
(...Aranyzáporban fésülködtem. Ilonka-pillék repkedtek a hajam körül. Belekacagtam a tükrömbe. Csigákba fésültem a hajamat, és tornyos frizurám volt.)
- Láttam az arcképedet. A széle ezüst. Olyan vagy itt, mint egy kis galamb a tükörben. Abban a fehér brokátselyemben voltál, amit azon az arcképen láttam?
(...Abban, amiből később pólyát varrtam neked.)
- Sok vendég volt a menyegzőn?
(...Kilencvenkilencen érkeztek. Már egy hét előtt megjöttek. Nagyanyád a ház kerti részén szállásolta el őket, akiknek még hely maradt, a többiek elfoglalták a város összes szállóit. Istenem, minden rend felborult a házunkban. Hét szakácsné sütött-főzött éjjel-nappal. Mindenünnen jöttek, az ország minden részéről és külföldről, rokonok, ismerősök, és sírtak az örömtől. Családi kék szemek olvadoztak a félhomályos szobákban, ha a boldogságomról beszéltek, s reápillantottak a mirtuszkoszorúmra, amellyel álmodozva babráltam. A szemem, a kék szemem pedig csillogott, mint a kék gyémánt.)
- Kik voltak ott?
(...Mindenki ott volt. A püspök lila talárban, őszen, okos szemén egy aranykeretes szemüveggel. Őt a vendégszobába szállásolták, oda, ahol a mennyezetes ágy áll. A selyempaplant és a csipkés vánkosokat adták neki. Tömérdek bőrönddel érkeztek meg az északi rokonok, porosan, összetörve az úttól és a fáradtságtól, a gazdag rokonok hetykén és kevélykedve. A déliek már egy hét előtt jöttek a szomszédos falukból, s irigykedtek az északiakra. Nem mondhatom el, mennyien voltak. Ügyvédek, orvosok, jegyzők, katonatisztek, sok-sok nyoszolyólány, talpig fehérben, virágosan, és sok fontos nagyúr, aki vacsora után fejedelmi borravalót adott a cselédeknek.)
- Hol terítettek a vacsorára?
(...Az udvaron terítettek, fiam, amit ismersz, az ecetfák mellett egy sátor alatt patkó alakú fehér asztalok voltak, torták és virágok alatt roskadozva. A városi hajdúk fehér zsinóros atillában hordották a melegített tányérokat. Nagyanyád világhíres pecsenyéi és fánkjai sohase tündöklöttek úgy, mint ezen az estén.)
- Hogy ültetek?
(...Én az apád mellett ültem, aki nagyon sápadt volt. A fátyolommal hűtöttem az arcomat, a kezeimet, az égő füleimet. Csak a nyakam volt jéghideg. Mellettünk a násznagyok ültek és a püspök, enyhén mosolyogva. Lejjebb hosszú koszorúban a leányok, oldalukon a vőfélyek, táncra készen. Egyik rokonod vidám felköszöntőt fabrikált, s erősen köszörülte a torkát. Kopasz nagybátyád pedig, akin annyit nevetsz most, göndör fürtjeit simogatta, és nagyban udvarolt a leányoknak. Akkor még élt mind a két nagyapád is.)
- Nekem ez az este most oly ismerős.
(...Bizony, bizony. A cigányok a szomszéd városból jöttek két kocsin, és sohase játszottak szebben. A prímás arcát eláztatták a könnyek. Régi-régi magyar nótákat muzsikáltak, amiknek hallatára a fiatalságukra gondoltak az öreg urak, fiatal leányokra, akik azóta megöregedtek, ottan ültek ezüstszürke hajjal, főkötőben, és a hervadt kis szájacskájukkal szürcsölték az elérzékenyülést, részegre itták magukat a könnyekkel, mint az urak a borral. Nem tudom, de mindenki kicsit szomorú is volt. Az olajfák a szomszéd kertekből átküldötték fájdalmas illatukat.)
- Anyám, én érzem az olajfák illatát is.
(...Csak maradj nyugodtan, fiam. Elmesélek mindent.)
- Nem, most én folytatom. Hisz annyit meséltél már, anyuska, róla. Én kívülről tudom és emlékszem reá. Lásd, én látom, hogy hét órakor ültök a sátorban, és még egész világos van. A cselédek sürögnek-forognak. A ház pedig fel van dúlva. Látszik a ponyván keresztül is, hogy a szobákat kirakták a vendégek számára. A gang, amely máskor oly rendes és kedves, az egymásra állított bútorokkal valami sejtelmes rendetlenségben ravatalszerűen borongott, s te sírtál, és nem tudtad, miért. Elszorult a szíved, mert az életedre gondoltál, a leányéveidre, a te szobáidra, amelyekbe nem lépsz be többet. Csendesen zokogtál egy ablakon.
(...Honnan tudod, fiacskám?)
- Tudom, tudom. Azt is tudom, hogy megölelted az ajtódat, mielőtt lementél a sátorba. Olyan szomorú voltál.
(...Mit beszélsz?)
- És egy tearózsát tűztél a hajadba.
(...Egy lankadt tearózsát.)
- A menyasszonyi csokrod is tearózsából volt, s emlékszem a fehér papírtölcsérre és az atlaszszalagra, amelyet szelíden simogattál.
(...Hiszen ezt sohasem mondtam neked.)
- És az asztalnál, a gyertyák hideg fényében fáztál. Körüljártattad a szemed a vendégeken, s megakadt a szemed egy fiatalemberen.
(... Kin?)
- Egy ismeretlen fiatalemberen.
(...Nem emlékszem.)
- De én emlékszem. Egy ismeretlen fiatalemberen, aki ott ült az asztalfő mellett, balra, két rokon között, vakító plasztronban, feketében, ünnepélyes gyászban, és tisztán, nagyon tisztán. Nem ismerted meg. De a szemetek találkozott. Aztán az apámhoz fordultál. Ő is feléje tekintett egy pillanatra, nagyon félve, nagyon reszketve, és nagyon zavartan lesütötte a szemét. Ő se ismerte. Azt hittétek, hogy idegen. Senki se ismerte.
(...Igen, igen.)
- Pedig már nagyon szerettétek.
(...Azt hittük, hogy valami távoli rokon, egy vándor vagy egy jöttment, aki beállt a mulatók közé.)
- Senkihez se szólt.
(...Most már emlékszem reá. Nem evett semmit.)
- Csak éjfél után ivott egy korty feketekávét.
(...Azt is olyan áhítatosan, mint a pap az oltárnál a bort, Krisztus szentelt vérét.)
- A fiatalember majdnem szent volt. Gyakran kiment az éjszakába, s a csillagokat nézte, amelyek a fák aromájában fürdöttek, és sóvárogva bámult kelet felé, a hajnali csillag elé.
(...Mikor bejött a sátorba, a frakkja csupa aranyfüst volt. A csillagok közt láttam az arcát.)
- Egy csillag égett a ruháján, anyám.
(...Úgy vigyázott magára. Egy morzsa se szennyezte be. Egy csepp bor se gurult le az ingmellére.)
- De a lelkéhez se engedett senkit, és befogta a fülét a cigányzenére. Más dalokat hallott.
(...Reggel felé már jobban láttam.)
- Reggel felé csendesen utánad lopózott. És az udvaron megcsókolta a lábad porát, a cipőd nyomát a homokban.
(...Másnap is ott ült az asztalnál.)
- Ottan ült, s nézte a vendégeket, akik délben az asztalon horkoltak csonkig égett gyertyák mellett. Bámulta a kövér könnyeket, amelyek végiggurultak a sírva vigadók arcán, a bankókat a cigányok kezében, a poharakban áporodó borokat, a viharvert, szivarhamus abroszt, amely megszentségtelenített oltárterítőként állt ott. Három ily napig tartott a menyegző, s ő három napig ottmaradt.
(...A harmadik nap hajnalán azonban eltűnt.)
- Nem, anyuska, ottmaradt melletted. Te arra is emlékszel, mikor átmentetek az üvegtornácon. Azon a reggelen egy mély fotelben ült, haldokolva és elborulva.
(...Az ablakok már ragyogtak.)
- Ő pedig várt benneteket az előszobában.
(...Az ablakon könyököltünk, s néztük apáddal a csillagot.)
- A fiatalember pedig, aki a te jövőd volt, s aki látja most magában a múltadat, mereven tekintett maga elé, mintha aludnék, de nem aludt, csak imádkozott érted. A láza felbokrétázott tüzes pántlikákkal. Alattad zölden füstölgött a kert pázsitja, s a verőfényben úgy égtek a pipacsok, mint a piros villámlámpácskák.
(..."Minő sápadt"... mondotta az apád, és a fiatalemberre mutatott.)
- Ő pedig nem mozdult onnan.
(..."Hogy sír"... mondottam szelíden, s megsimogattam a haját.)
- Azután megcsókoltátok egymást, először, és egészen jól láttatok. Engemet láttatok. Igen, anyuska, ne ijedj meg a szememtől, én voltam az, én voltam ott a te szent, ezerszer szent menyegződön, az ismeretlen fiatalember az asztal bal sarkán, balra a szívedtől, és sírtam, örültem, imádkoztam az én imámmal, és énekeltem az én beteg lelkecskémmel.
(...Fiam, fiam, mit beszélsz? Megint megjött a lázad. Feküdj vissza nyugodtan. Holnap újra mesélünk. Az orvos azt mondta, hogy antipirint adjak neked.)