Melancholia
szerző: Tisza Domokos

Örömtelen, élvezetlen
Nyílik rám az ifjuság:
Tavaszi mező az, melyen
Számomra nincsen virág.

Míg köröttem örűl minden,
Koszorút köt, fűzöget:
Én kórómmal, vélök szemben,
Botcsinálta bölcs leszek.

Kurta, hív,[1] a tavasz kedve,
S hosszú ősz következik...
De míg szám gúnynyal nevetne,
Szemem könynyel megtelik.


Megjegyzés
  1. Hiú. (A szerkesztő, Arany János megjegyzése)