Megtérés
szerző: Gárdonyi Géza
A juhok a szőlőhegy alatt legelnek. Az öreg Kömpe a domb tetején hever a napon. Pedig erősen tűz a nap, olyan erősen, hogy a gólyaorrú fű megkunkorodik, mint a dugóhúzó, s a fűkalászok zizegnek a forróságban, mintha égnének.
A juhok lomhán legelnek. A szamár a farkát himbálva méláz. A kutya arasznyira kinyújtott nyelvvel ül a gazdája mellett, és egy magasan kóválygó héját kísér a szemével.
De íme, oldalt fordul a Burkus kutya, és csahint. Kömpe megérti ebből, hogy valaki jön. Felkönyököl és arra néz, amerre a kutya.
Hát Duli Péter az, aki jön.
Más talán meg sem ismerné ilyen messziről, de Kömpe megismeri. No, nem kíváncsi rá. Ha éppen nézi is, az csak azért van, mert más egyéb látnivaló nem akad. A mozgó ember mindig érdekes látnivaló annak, akinek semmi dolga nincsen. Ki jár erre? Hova megy? Mit visz?
De nini, egyenesen arra tart Duli Péter.
Vajon mit akar?
Kömpe átkulcsolta a kezét a két térdén, úgy várta.
Mert összeharagudtak ők ezelőtt három esztendővel. Kömpe akkoriban kincsről álmodott. Egy öreg cigányasszonyt látott álmában, ahogy az egy kakason lovagolt, és azt mondta Kömpének:
- Ne aludjál, kelj fel: fogd az ásót, áss itt meg itt.
Kömpe azonban tovább aludt, gondolta, vár az a kincs reggelig.
Reggelre elfelejtette, hol ásson.
- Sebaj - gondolta -, majd rásegít Duli.
El is ment a szőlőbe Dulihoz -, mert Duli Péter ott lakik: csősz. Hát lám, tagadta Duli, hogy ő nem tudja a kincset.
Tagadta.
Ezt nem gondolta volna Kömpe. Minek az ilyet tagadni!? Összeveszhetett volna vele, de mit kezdjen egy nyavalyás emberrel!? Hát csak egy pár istennyilát csapott hozzá, meg a kutyáját rúgta fel kimenet. Attól az órától azonban nem látták egymást, ha nézték is.
Duli Péter megállt a juhász előtt, és kezét a kalapja széléhez értette:
- Aggyisten - susogta azon a hangon, amelyen a mellbajosok szoktak beszélni.
Kömpe nem nézett rá: egy kóródarabbal tisztogatta a pipáját. Olyan gondosan tisztogatta, mintha annál fontosabb dolga nem volna az életében. Mindamellett ő is fölemelintette a kezét a kalapjához. Lehetett azt a mozdulatot köszöntésnek is tekinteni, kalapigazításnak is. Köszöntésnek volt annyi, Duli nem fordulhatott vissza; amennyiben meg kalapigazítás volt, Duli megértette belőle, hogy ha valamit akar, előbb a tisztességesen kell igazítania.
Azonban Duli a várt nyilatkozatok helyett lehajlott és - a Kömpe vállát megérintette:
- Kömpe bácsi, küldjön kend be az anyámért!
Kömpe erre nagylassan fölemelte az arcát. Hogy ez a rideg ember az anyjáért küld! Nem látta ez az anyját, ki tudja mióta!
Amaz tovább susogott:
- Küldje be kend a bojtárt a faluba. Gyüjjön ki, mert én még ma meghalok.
Hogy ezt elsusogta, ott állt még egy percet. Talán arra várt, hogy Kömpe feleljen. Aztán, hogy Kömpe nem felelt, csöndesen megfordult, és elindult lassú, fáradt ballagással vissza, a szőlők és gyümölcsfák között.
Kömpe utánabámult.
Ejnye, de furcsa beszéd volt ez.
- No, csakugyan táltos!
Elöl is, hátul is vakart egyet a fején. Ránézett a subájára, úgy nézett rá, mintha most látná először. Fölvette a gyepről. Odavitte a szamarához és rávetette. Azután a lábát tette át a szamáron és nagyot indított rajta a kankalékos bottal hátulról.
A szamár egy rövid ugrással megindult. A Burkus utána.
A kankalékos bot most a Burkusra puffant.
Burkus megértette. Visszakullogott a dombra. Lekutyorodott. Még egyet pillantott a gazdája után, aztán vigyázott, fölemelt fővel vigyázott, mint valami generális.
Nem tellett belé fél óra, Kömpe újra megjelent. Valami nyolcvan juhot terelt maga előtt. A Burkus kutya eléje futott és összeugatta az oldalt megszéledett bürgéket.
Kömpe újra letelepedett a dombra, és átkulcsolta a térdét. Az út felé fordultan ült. Egy darabig mozdulatlanul ült, mint ahogy a faragott kövek ülnek a báró udvarán, aztán elővonta a pipáját. Megtömte és kicsiholt. S mintha a pipájával is nézne, merőn arra tartotta, amerről várt.
Úgy egy óra múlva csakugyan meg is jelent egy gomolygó sárga porfelleg a távolba mélyedő mezei úton, s a fellegből elővált egy kocsi. Sebesen közeledett. Zörgött és zötyögött a göröngyös úton. Elöl két férfi: hátul két asszony; a saroglyában a Csicsa bojtár.
Hogy ím az egyik asszony az ég felé terjegette a két kezét, és a jajgatása átszállott a mezőn, Kömpe nem nézhette azt: közibe dobta a botját a birkáknak - minek dugják össze a fejüket: legeljenek, az ebadtát!
Aztán a botjára támaszkodva nézte, hogyan szállanak le a kocsiról, és sietnek föl a szőlők közé.
Tíz perc se tellett belé: az egyik férfi újra megjelent. Csicsa bojtár is vele jött. A kocsi egy perc múlva újra zötyögött visszafelé.
- A papér mönnek - mormogta Kömpe Ádám.
- Ha addig meghalna - folytatta tűnődve -, de nem hal meg. Addig nem halhat meg - szólt mély meggyőződéssel -, míg rá nem adják az utolsó kenyőcsöt, vagy mi az Isten csudája, uram bocsá!
Egydarabig gondolkozott, hogy kenyőcs-e az csakugyan, amit a pap hoz, aztán rábólintott:
- Kenyőcs az mégis, mert kenyik vele az embört, valami szent kenyőcs.
A papot sokára tudták előkeríteni, legalább Kömpének úgy tetszett, hogy soká jön a tisztölendő. De végre előrobogott az is. Fehér ing volt rajta meg kék általvető. A Csicsa meg a másik Duli hajadonfővel ült az előülésen.
Kömpe levette a kalapját.
- No, most le köll térbetyűni - mormogta.
És letérdepelt.
Imádkozni is akart, de nem tudta, mit kell. Csak sóhajtozott, fohászkodott, motyogott összevissza:
- Óh, uram, Jézus, Boldogságos Szűz anyám...
A csengettyű végigcsilingelt a szőlőbokrok között. Egyre halkabban szólt. Utoljára nem lehetett megkülönböztetni: szúnyogdöngés-e vagy csöngettyűszó.
A nap eközben alászállott. A fakó vén szamár rá-ránézett a gazdájára, mintha kérdezné, hogy itt lepje-e a harmat a juhokat? De Kömpe mély eltűnődéssel bámult a hegykapu felé: nem látta sem a napot, sem a szamarat.
Valami nagy süket csend ült a mezőn meg a hegyeken. Kömpe nézett és hallgatódzott. De a csőszkunyhó messze volt és ott is bent a hegyvápában.
Mikor aztán a nap lesüllyedt a hegyek közé, Kömpe látta, hogy az egyik lovat kifogják a kocsiból, és valamelyik Duli elnyargal rajta a falu felé.
Kömpe összeterelte a juhokat és megindította. A völgyben sötét füstként szállt fel és terjedt szét az esti homály. A juhok bégve tolakodtak előre. A kaszálóról átszálló görögfű illata összekeveredett a bárányok gyapjúillatával. De Kömpe nem érezte sem az egyiket, sem a másikat: levett kalappal, lehajtott fővel ballagott a juhok után.