Megnyugvás (Komjáthy Jenő)
szerző: Komjáthy Jenő
Sivár gúny, zöldszemű irigység
Nem bánt többé s nem érdekel;
Az érdeklánc goromba fékét
Merész gyönyörrel téptem el.
Belátom, milyen dőreség volt
Kivánni, hogy a béna
S ónlábu légi táncba menjen
Vagy zengjen dalt a néma.
Megnyugszom benned. Változatlan,
Még egy könyűt morzsolva szét;
A zöldszemű, rút szörnyek ellen
Most egy talizmán bűve véd.
A sugár, mely égből aláhull,
Már nem vakít, nem éget;
Gyönyörrel szívom be a fényes,
Naptiszta, könnyü léget.
Nem bánt a csönd, nem bánt a lárma,
Rejtelmeid se, mély Magány!
Ne tudják soha meg, mi voltam,
Legyek nekik örök talány!
A fény örök forrása lelkem,
Önön lángomban égek;
Megvethetem - ó, milyen élv ez! -
E kapzsi, bárgyu népet.
A rágalom, a düh, a bosszú
Nekem csak játék, tréfaság;
Lelkemnek, e szabad világnak
Nem dúlja fel összhangzatát.
Lábam szilárd talajra ért már,
Szivembe szállt a béke,
Az örök Nap isteni arcát
Ringatja tiszta mélye.
Utálom a piac becsűsit,
Nem járok árnyékhír után,
Szivembe egy világot zárva
Osztatlan élek és magán.
A szeretet oltára lelkem,
Nem műhely ez, de szentély;
Oly misztikus, csodás a lángja,
Nekik örökre rejtély.
Kerüljetek, vásár bohóci,
Kaleidoszkóp-figurák,
Csillámai a tünde percnek,
Nem adva lételök urát!
Törvénytáblája én a Szellem
Hatalmas Istenének,
Állok parancsit átveendő
Hóreb-hegyén a létnek.
Élet mohói s létunottak,
Kisértet élv, szellemcsömör,
Én csak nevetlek, ó, beh jó, hogy
Bús árnyatok már nem gyötör!
Átfínomult e szervezet már,
Lehullanak a láncok,
Új szemmel, új érzékeimmel
Szabad hazámba látok.
A régi kapcsok bomladoznak,
A lélek immár égbe tör,
Bontakozik, mi rejtve munkált,
Ó, tiszta kéj, szabad gyönyör!
Tér és idő hullámin által
Ringatnak istenélvek;
Dobjátok a máglyára testem:
Égek, de el nem égek!