Meghalok...
szerző: Komjáthy Jenő
Meghalok én is, nemsokára
Kihűl a túlzó, büszke vér,
Álom borul az ész lakára,
A tűz szemekre hűs fedél,
A kurta álmot megszakítja
A hosszu álom síri titka.
Siratni fog tengerszemével
A gyönyöröknek aszonya,
De fátyolod nem tépi széjjel,
Sanyaru Éj; titkok hona!
Nemes szivek siratnak engem,
Meghalok édes szerelemben.
S akik megölték ifjuságom,
Az istenálmok gyilkosi,
Fölégetők e tiszta oltárt,
Mind gúnyol és kacagva sí.
De én nyugodtan alhatom,
A jók szerelme pártomon.
Alhatnám, ah, de fölzavarnak!
Nyughatnám, hajh! De nem lehet!
Hallom neszét az ősz-avarnak,
Bús szenvedély hajt engemet,
S ki zord magányban, rejtve éltem,
Nem nyughatik most földi részem.
Fölkél a múltak gyötredelme,
Az élet gyásza újra sír.
A fölszakadt, élő sebekre
Hát nincsen balzsam, nincsen ír?!
Az ősi bosszu, ősi kín
Úr hát a sírok árnyain?
A szélbe zengem vad keservem,
A szélbe sírom átkomat,
Lángpallos ég árnyék-kezemben,
Árnyék-szivemből vér szakad;
Fölkacagok s a holt szavára
Sápad a bűn, remeg a gyáva.
Testetlen árnyam mint kisértet
Eléjük áll majd véresen...
De addig is, akármi érhet,
Meg nem halok, ugy érezem,
Míglen lelkükbe égetem
Szilaj, de bús történetem.
Beégetem lelkükbe mélyen,
Mi véremet most égeti;
A bűnnek bíborát letépem,
Szivébe tőrt mártok neki!
Rájuk sütöm a szégyen bélyegét,
Legyen nevük, mint lelkük oly setét!
Ó, jaj! Gyülölni megtanultam!
Megtanitott a szeretet.
Magamba nézek elborultan:
Így jár, aki áldást vetett;
Amit arat: átok; ám az nem alszik:
A költő átka megfogamzik!
Átkot vetek már én ezentúl,
Áldás talán majd így fakad,
A sors szeszélye jóra fordúl
S fejemre fényeső szakad...
A gyűlölet s a szeretet
Egy anyaméhből született.
S ki bűvölettől megkötözve
Nem érzi haragom hevét:
Áldásomól roskadjon össze,
Szivét egy szent láz tépje szét!
Az égi láng villáma járja át
S önnön tüzén égesse el magát!
Én, sújtson bár a sors haragja,
Nem múlok el nyomtalanul;
Abból, mi éltem célja, magja,
Még majd sok nemzedék tanul;
Mi bennem rajzott, mindig él:
A gondolat s a szenvedély.