Megelégedés
szerző: Vitkovics Mihály
A magyar jobbágy dala
Nem adott az Isten nekem nagy palotát,
Sem ágyamra selymet, se cifra tafotát.
Adott egy kis gunyhót, adott egészséget,
És melléje egy jó barna feleséget.
Vele keresem én minden nap kenyerem,
S be jóízűn esik azt vele megennem.
Ha munkánk végeztük, lenyugszunk ágyunkban,
S egymást átkarolva pihenünk álmunkban.
Ha felvirrad a nap, vigadva kelünk fel,
S folytatjuk munkánkat újított erővel.
Tavaszkor a mező körülöttünk virít,
S a fűszálon lengő harmatocska frissít.
A pipís éneke mulatgat bennünket,
S a nyár verejtékén könnyíti kezünket.
Őszkor szüretelünk urunk szőlőjében,
S kapunk falatocskát mustos pecsenyében.
Ha beköszönt a tél, s hó lepi a földet,
Kis gunyhónkban ülünk a kemence mellett.
Az én kedves Sárim az orsót pergeti,
S vidám dudolással unalmunk kergeti.
Magam faracsgálok magamnak szerszámot,
S ezért se fizetek idegennek vámot.
Ha vasárnap eljön, cifrázott bundába’
Megyek hálát adni Istennek házába.
Délután pajtással betérek korcsmába,
S kényre iddogálunk a jó borocskába.
Ha felmelegedem, „húzd rá! Gazsi”, mondom,
Enyim egész világ, semmire sincs gondom.
Nem vagyok én adós, nekem sem adós más,
Nem bántottam senkit, engem se bántson más.
Az Uristen, pajtás, éltessen bennünket!
Tartsa meg mind holtig vidám jó kedvünket!