Megérkezett

Megérkezett
szerző: Gárdonyi Géza

Történet a bolgár-török háboru után való időből

       Megérkezett hát jó Radicskov Bogdán is, a mi bolgár kertészünk.
Sohse hittem, hogy elmenjen. Hiszen itt nőtt fel. Csak éppen telente nem láttuk. Jött a gólyákkal, ment a fecskékkel. Nyáron magyar, télen bolgár. De ha bocskort nem viselne, senki el nem hinné, hogy bolgár.
Azelőtt négy-öt társa is volt. Most csak két asszonyt látok a kertben. Locsolják a káposztát lapáttal. A nap süt. A verebek csipognak. A fákon csendesen érlelődik a gyümölcs. Két asszony...
De lám egy csecsemőgyerek is. Lepedőben lóg a gyepü mellett az almafa legalsó ágán.
Bogdán ül mellette a gyepen s legyezi lapulevéllel. Pipázik is persze. De a fején lám kötés van Bogdánnak. A félszemét, félfülét takarja a kötés.
- Jónapot Bogdán barátom! Sokszor gondoltam magára a télen. Hogy mondok: hátha már a másvilágon kertészkedik?
Bogdán fölkel és köszön. Mosolyog.
- Dehogyis kéremalássan. Nem olyan az én természetem. Próbált engem a halál mindenféleképpen. Nem birt velem. Tessék beljebb, tekintetes uram.
- Hát mi baja a fejének Bogdán?
- A fejemnek semmi, hálistennek. Csak a szememet kell még takarnom, meg a félfülemet.
- Csak nem vesztette tán el?
- Bizony elhagytam mindakettőt. Valahol Lüle-burgász alatt váltam meg tőlük.
S közben az ajtóhoz sántikál, hogy megnyissa. Bottal sántikál.
- Tán a lába is, Bogdán?
- Abból is elvitt az ördög egy darabot: a jobb lábamat. Fábul van térden alul. De már szinte megszoktam.
- Szörnyűség! Hát nem jobb lett volna ittmaradnia?
Elmosolyodik. Vállat von.
Ennek igy kellett történnie, tekintetes uram.
Leülök kisidőre magam is a gyepre. Gyepen jó heverni. Két asszony is figyelmessé válik. Néznek. Az egyik vénecske, másik fiatal, félénk tekintetű, kis parasztnő.
- Tán megházasodott maga Bogdán?
- Meg, - feleli mosolyogva. De csak három hete.
Visszaül a gyepre a gyerek mellé, s időnkint legyezi.
No furcsa. Dehát lehet, hogy Bolgárországban hamarabb érik a gyümölcs.
- Hát mondjon valamit, Bogdán barátom. Hiszen sok minden történt magával. Ihol egy szivar: gyujtson rá. Aztán mondja el azt a sok mindent.
Bogdán mosolyogva rázza a fejét:
- Ki győzné azt hallgatni, tekintetes uram. Egy hétig nem érném végét. Hej, tekintetes uram, száz esztendő alatt nem történik annyi, amennyi velem másfél év alatt történt. És megint másik száz esztendő alatt nem történik annyi, amennyi velem csak egy nap történt.
- Hát csak azt az egy napot mondja el. Csak azt, amiről gondolja, hogy vén fejjel is emlékezni fog reá.
- Vén fejjel? Mindenre fogok én emlékezni.
A kisdedre tekintett. S legyezte gyöngéd figyelemmel.
- Hát jó, elmondom a legnagyobbat, tekintetes uram. Ott kezdem ahogy két éve idejöttünk. Tetszik talán emlékezni Brankóra, arra a magasabbik legényre, aki velem volt, meg egy vén emberre, a Brankó öregapjára? Még tetszett is mondani, hogy milyen böcsületes képü az öreg, meg a fiu is. Hát azok egy faluból valók voltak velem.
Azok miatt veszett el nekem a szemem, a fülem, a lábam. Vagy talán vétkezem: nem azok miatt. Én magam szurtam ki a szememet. Én magam vágtam le a fülemet. Én magam törtem le a lábamat. Én magam. Mert gonosz ember vagyok én, tekintetes uram, a Föld hátán sincs gonoszabb nálamnál.
- Nono, Bogdán.
- Ugy van az, tekintetes uram. Ezelőtt egy évvel magam se hittem volna, dehát hiába: belülrül is vannak.
Hát kéremalázatosan, hogy tovább-mondjam: A mi házunk közt meg a Brankóék háza között a Popovék háza áll. Popovék szegények, csak három hold a birtokuk, de fiok nincsen, csak egy leánykájok: Milica.
Nem sokat törődtünk se Popovékkal, se a leányukkal. Minden nyáron Magyarországra jöttünk, és dolgoztunk. Iszen tetszik tudni. Szép másfélezer koronákkal tértünk haza, - mindenikünknek ötszáz korona. Volt úgy, hogy hatszáz is.
Harmadéve őszszel, mikor hazatérünk, csak elámulok, hogy meglátom Milicát. Szép nagyleány. A télen még gyermek volt, éretlen, sovány, fakó. Őszszel nagylány, teltképű, ringójárású nagylány.
A boltból jött hazafelé, és ahogy rámpillantott, elpirult:
- Jó estét, Bogdán, - mondja szemérmesen.
És csak elsuhant mellettem, be a házba.
Láttam a szemén, hogy örült a látásomnak. De én úgy elképedtem, hogy nem birtam megszólitani.
Nem szoktunk hozzájok átjárni. Mert tetszik tudni, az asszonyok mindenütt patvarkodnak. Egyiknek a tyukja elvesz, a másiknak a szemétdombján keresi a tollát. Nincs tyúk, se tolla, de van bezzeg harag. Egyiknek a malaca áttör a keritésen, megeszi az uborkát. A kár tiz fillér, a szemrehányás száz forint.
Szóval: nem szoktunk átjárni, csak épp, hogy a férfiak beszélgetnek olykor a kapu előtt.
Látom másnap Milicát: még szebb. Látom vasárnap: akár az Isten angyala.
Délután átjön hozzám Brankó. Beszélgetjük, hogy mit dolgozzunk a télen? Kosarat fonjunk-e vagy méhkast? Vagyhogy szőlőkarót faragjunk? Az idén ingyen kapjuk az akácfát.
Egyszer, hogy magunkra maradunk, aszongya Brankó:
- Láttad-e Popovéknak a lányát?
- Láttam, mondok.
- Igaz-e, hogy csudamód felvirágzott?
- Mint a kender, - mondok.
- Mint a mályva, - feleli elgondolkodva.
Mindig jóbarátom volt Brankó, de abban a percben nem tetszett nekem. Mért mondja: mint a mályva?
Azon éjjel még többet gondolkodtam. Milica lesz a feleségem, vagy senki. Kicsi korától ismerem: jámbor, szófogadó, csendes természetű. A beszéde csak mint a szellősusogás. Sohse lesz afféle nagyszáju, rikoltom-asszony. No nekemvaló. De hogyan szóljak apámnak, anyámnak?
Mert tetszik tudni nálunk is csakugy néznek a lány mögé, mint itten.
Másnap látom, hogy Milica a kukoricagórét rakja össze a kertben. Ott pipálok a keritésen, várom, hogy meglát és köszön. Hát köszön is, hogy közelembe ér, és megint elpirul.
- Tudod-e Milica, - szólok akkor neki, - alig ismertem rád: úgy megnőttél.
- Én mingyár megösmertelek, - feleli Milica. Pedig te is változtál.
- Én-e?
- Bajuszod nőtt.
- Hát nőtt. Magyarországon a bajusz is jobban nő, mint itten.
- Szebb ország az?
- Szebbnek nem szebb. Mert Bolgáriánál szebb ország nincsen. De gazdagabb. Hapedig te is ott volnál, akkor még szebb is volna.
Nézett a szemembe.
És akkor láttam, hogy a szeme olyan mély, mint a mély kút, mikor kék az ég fölötte. Az arca elpirosodott. Csak pislogott. Nézett, nézett rám.
- Hogyan mehessek én oda? - felelte végre halkan.
Erre csak ennyit kellett volna mondanom:
- Velem.
De az ördög elállitotta a nyelvemet. Csak vertem a pipámat a markomba, mivelhogy kiégett. Gondolkodtam, hogy kimondjam-e? vagy ne mondjam ki? Vele szóljak-e előbb vagy apámmal, anyámmal.
Amig ezen tünődök, bekiáltják a házba. Milica elfut. Én meg azt gondolom: szólok mégis az ügyről apámnak, anyámnak:
De nem szóltam aznap este. Apám rosszkedvü volt.
- Holnap esső lesz, - egyre csak ezt hajtogatta.
Nem az esső bántotta, hanem a köszvény.
Anyám is kedvetlen olyankor.
Hogyan mondjam meg?
Milicának az apja csak dudás. Földjük alig három hold, az is köves. Az én apám is dudás, de az én apám kocsmában nem dudál, csak farsangon és csak jó házaknál. Nekünk nyolc hold a mezőnk és két tehenünk is van. Az ilyesmi meggondolni való. Éshát a házasság olyan sor, hogy akármikor érkezünk bele, mindig idején érkezünk.
Másnap megint lesem Milicát. Délután ahogy átnézek: látom is. A kertnek a tulsó szélén áll. És beszélget Brankóval.
Énvelem csak felfordul a világ. Haragudtam Milicára, hogy csak úgy áll Brankó előtt, mint énelőttem, csakolyan pirosan, szemérmesen.
De aztán arra gondoltam, hogy mit tehet egyebet, ha megszólitják? És hát Brankó úgy se fogja elvenni. Brankóra is azt mondanák otthon: megbolondultál-e? Brankóéknak tiz hold a mezejük, magzó pénzük is van. Brankó választhatja a legjobb módu leányt.
Estefele átlátogat hozzám Brankó: mennék-e vele kukorica-fosztásra Petkovékhoz.
- Jó. Még örültem, hogy legalább szólhatok vele.
Szóltam is az úton:
- Ujságot mondok Brankó. De csak neked.
- No mi a?
- Megházasodok a télen.
- Meg e?
- Meg.
- Kit veszel el?
- A szomszédunknak a lányát.
- Popovét?
- Azt.
Nem szól rá. Csak mikor a hidat meghaladjuk.
- Könnyü a ládája, - mondja.
- Majd megtöltjük Magyarországon, - feleltem vígan.
Megint ballagunk. Megint megszólal:
- Megegyeztél vele?
- Még nem, odáig még nem érkeztünk.
- Akkor csak füst: a pipád füstje beszél.
- Lehet, - feleltem könnyedén.
Ha akkor mást felelek, minden másképpen történt volna.
De nem beszéltünk többet, csak ballagtunk. A fosztáson Milica nem volt ott. Csak jómódu lányok.
Brankó lebelgett egyikkel másikkal. Én egyikkel se.
Hazatéret többedmagunkkal voltunk. Nem beszélhettünk.
Másnap délután esső esett. Ahogy almot viszek az istálóba, látom megint Milicát. Górét visz be ő is a tehénnek. A felső szoknyája a fején. Igen illett neki, hogy úgy volt.
Odamentem hozzá.
- Milica, - mondom, - gyer közelebb egy szóra...
- Tessék, - aszongya szemérmesen.
- Hát, - mondok, - csak azt akarom mondani, hogy vigyázz, el ne ázz. Mert a cukor elázik az esőn.
És másefféle ostobaságokat mondtam.
Aztán egy óra mulva megint kieszeltem valamit. Azt fogom tőle kérdezni:
- Emlékszel-e mikor kicsi voltál, tiz éves, aztán bent találkoztunk a városban a kocsiálláson karácson előtt. Nekem valami szénapolyva esett a szemembe, és te kivetted a zsebkendőd sarkával. Mit igértem?
Erre ő elmosolyodik. Mert gyűrűt igértem neki, afféle krajcáros gyűrűt, kékköveset. És meg is vettem. De lyukas volt a zsebem: elveszett mikorra vissza érkeztem a kocsiállásra. Hát azt fogom mondani:
- Mit szólnál rá, ha most megint megvenném a gyűrűt?
Erre ő felelni fogja:
- Megköszönném. De te csak tréfálsz.
Én azt mondom rá:
- De hátha nem köveset veszek, hanem karikagyűrűt?
Igy kieszeltem.
S megint kimentem, hogy meglesem, elmondom neki.
Hát ahogy kilépek, látom, hogy a Radulovék garádjánál áll és Brankóval beszélget.
Már akkor igen forrt bennem, hogy Milicát nem engedem másnak. Át is mentem este Brankóhoz. De bent ült az öregapja is: nem fordithattam szóba.
Azt mondja Brankó, arról beszélgetnek az öregapjával, hogy kár a telet áthenyélni. A városban jobbnál jobb szolgálatok akadnak. Egy falumbeli gyerek orvoshoz került, aztán egyebet se dolgozott, csak ajtót nyitogatott. Ruhája meg olyan volt, akár a hercegnek: csupa aranygomb a kabátján és fehér keztyű a kezén. Háromszáz koronát keresett csak ajtónyitogatással.
- Nem bolondság, - mondja Brankó. Ha én is olyan helyre kaphatnék... Gyösz-e velem?
- Örömest, - mondom. Okosabb munka a karófaragásnál.
S magamban gondoltam: hushagyóig megkeresek vagy százötven koronát. Az éppen elég lesz a lakodalomra. Tavaszszal aztán Milica velem jön. Brankó béreljen földet másutt.
- Hát mikor indulunk?
- Holnap, - feleli Brankó.
Gondoltam: ezt szeretem én, - legalább nem beszélget többé Milicával.
Mert igen bántott, hogy kétszer is láttam vele. Mit kerülgeti, ha nem veszi el? Hiszen ha éppen akarná, elvehetné. Mert csak az anyja él már, meg az öregapja. Azok már nem igen parancsolnak. Szidnák, morognák, végre is beleegyesűlnének. Csakhogy én is ismerem Brankót, tudom, hogy inkább szomjan halna, hogysem egy pohár sörért tizenhat fillért eresztene. Hát még egy rózsáért hogy eresztene el maga mellett egynehány hold földet!?
Az éjjel azt álmodtam, hogy a keritésnél állok a vén cseresnyefa alatt Milicával. A cseresnye virágában, Milica is virágjában.
A két tenyerembe fogom Milicának az arcát és belenézek a szemébe:
- Engeded-e, hogy megcsókoljalak?
- Majd Magyarországon, - feleli Milica.
S abban a szempillantásban elmult előttem.
Csak nézem: hova lett? Nézek a cseresnyefára is, hát látom, hogy a cseresnyefának úgy hull a virága, mint a hó.
Mikor már mind lehullt, látom tulnan, hogy Radulovék ott ülnek a kertben. Az öreg Radulov ott pipázik a szarvasfejes fapipából, amit Brankó hozott neki Pestről. Az anyja tojást válogat tyúk alá szakajtókosarából. Brankó meg csak űl a padon egy lánnyal és öleli.
Nézem, hogy ki az a lány? Mert a Brankó mellére volt borulva. És Brankónak csak az arcát tartotta, hogy csókolhassa.
Amint aztán fölemeli onnan a fejét, megösmerem.
Kiáltok is rá:
- Milica!
A leány visszafordul és mosolyog:
- Veled csak Magyarországon.

• 
  

Hajnalban indultunk. A lányról nem szóltam semmit se apámnak, se anyámnak. Gondoltam: jobb lesz, ha levélben megiratom. Mert tetszik tudni: irni én nem tudok, se olvasni, se irni. Dehát minek is: husz fillérért megirják a piacon, akik jobban értik. Milicának küldök alkalmilag egy nagy szivet, tükröset, szépet: abból megérti, hogy mi a szándékom.
Brankót egy kályhás fogadta meg, engem egy vendéglős. Brankónak hol sarat kellett taposnia, hol kályhacserepet szállítania targoncán. Én csak nevettem. Nekem csak bort kellett fel-felhoznom a pincéből, meg tüzelnem a konyhán. Meg reggel a bevásárlásnál cipelnem a terhet, ennem innom annyi volt, hogy püspök se eszik-iszik többet.
Brankóval olykor találkoztam. Dugtam is neki hol pecsenye maradékot, hol egy-egy pogácsát, beszélgettünk is.
- A kereset jó volna, - mondta, -mert csupa uraknál dolgozunk. De a mesterség ronda: csak sár meg polyva, megint sár megint polyva. Igy paszatolunk reggeltől estig. Mégiscsak a kertészkedés az igazi.
- Én is meg volnék elégedve, - mondottam. Már három likkal tágitottam a nadrágom szijján. Csak mégis jobb volna otthon.
Az a lány, az nem mulik ki az eszemből. A szeme, az a mélye szeme...
- Hát, - aszongya, - akkor legjobb, ha elveszed.
- Meglátom, - feleltem. - Az ilyesmit meg kell gondolni.
Nem akartam neki mondani, hogy már eltökéltem a házasságot. Akkor se szóltam neki, mikor karácsonkor falunkbeliekkel találkoztam, és szivet küldtem neki, tükröset, meg egy piros kis selyemkendőt. Valami különös érzés mindig visszatartott, hogy ne beszéljek sokat Milicáról. Hát nem is igen beszéltem. Csak ha sóhajtottam:
- Az a mély szeme...
- Vedd el! - mondta mindig.
- Még gondolkodok, - feleltem óvatosan.
Vizkeresztkor jön hozzám.
- Haza kell mennem, - mondja búsan, - nézd behittak katonának. Ma hazamegyek, holnap talán már fegyverben állok.
S mutatja a cédulát. Kérdi, hogy kaptam-e én is olyat?
- Nem kaptam. A céduláját nem olvastam, mert nem tudok olvasni. Még örültem, hogy engem nem hivnak be. Az igaz, hogy nem egy-esztendőben születtünk.
Valami hat hétre rá falunkbeli szekeret látok a piacon. Filippov hozta be a bornyuját. Mert bikaborjut ellett a tehene. Odamegyek. Beszélgetünk.
- Mi ujság otthon?
Mond egyetmást. Aztán azt mondja:
- lgazis hát a nagy lagzi is megvót.
- Micsoda nagy lagzi?
- Hát a cimborádé.
- Melyiké?
- Brankóé.
- Kit vett el?
- A Popovék lányát.
- A Popovék lányát?
- Azt ám. Mit bámulsz, mint a szent Theodor képe.
- Milicát?...
- Hát persze, hogy azt. Hiszen más leánya nincsen. No olyan lagzi vót... Hajjaj! (A füle mellé legyintett.) Még a lovak is táncoltak az istálóban. Három dudás játszott. Apád is köztük.
- Az én apám?
- Mit képedezel? Hát talán nem dudás az apád? Sohse dudált szebben.
S beszélte a lagzit, de már én nem hallottam. Csak álltam mint vágóhidon a marha, amelyet már egyszer homlokon sujtott a mészáros taglója, és a végső ütést várja.
- Hazudsz te Filippov, - nyögtem végre. Részeg vagy, hazudsz.
Megharagudott rám, elvörösödött.
- Én vagyok-e részeg? - mondja. Még el se adtam a borjut, már is részegnek mondanak. Aztán hogy hazudok... hiszen még én adtam kölcsön a hurkatöltőmet a lakodalomra.
Még az állam is reszketett.
- Mire te hazaérsz, - mondtam neki, - Brankó már odafenn lesz az Istennél.
És elsiettem tőle.
Értettem már, hogy az a cédula, amit Brankó mutatott, nem behivó cédula volt, hanem másvalami irás. Alakoskodott, megcsalt, megfosztott a kincsemtől!
Csak épp, hogy egy kést vettem útközben, egy nagy disznóölő kést.
A gazdám meglátta, hogy hazakészülök.
- Olyan nincs, - mondta, - hogy hushagyóig elmenj. Hushagyóig szegődtél, addig maradsz vagy helyettest hozol.
Filippov is nyomomba két rendőrrel. Bezártak három napra, meg is vertek.
Hát jó, hogy bezártak. Az is jó, hogy megvertek. Mert amig ott feküdtem a három napi áristomban, elcsillapodott bennem a gyilkosság dühe.
- Nem megyek haza, - mondtam, - soha többé ebben az életben nem megyek haza. Mert ha hazamegyek, megölöm! Mire jó, hogy megöljem? Ő se fog élni, engem is felakasztanak. Hát nem megyek haza. De ne kerüljön elém ebben a földi világban! Ne kerüljön elém.
Éshogy méginkább megcsillapodjak, elmentem gyónni. Meggyóntam, hogy ölni akartam.
A pap elszörnyülködött.
- Tudod-e, - azt mondja, - hogy a tiz legnagyobb parancsolat között van ez. Örök bünhődés a gyilkosnak a sorsa.
Igen kegyes ember volt az a pap, nem öreg, de már okulárés. Szép arany okuláré volt a szemén és sok mindent beszélt igen malasztosan, szép nagy okossággal.
- Dehát annak mi a sorsa, - feleltem, - aki másnak a választottját orvul elragadja?
És sirtam.
- Ez nem a te ügyed, - felelte. Arról majd ő számol a másvilágon. Bizony mondom neked, jobb lett volna nem születnie.
Megkönnyebbültem valamennyire, de nem teljesen. Mikor kijöttem a templomból, ahhelyett, hogy hazatértem volna, arra eszmélkedtem, hogy kivül vagyok a városon, a temető mellett.
No lám, még a lábam is a falum felé viszen.
Megint elfogott a keserüség. Egy fakereszt állt az útfélen, annak a korlátjára ültem és sirtam.
- Ördög vagy te Brankó, ördögnél is rosszabb!
Amint ott kesergek, egyszer, hogy a korlátra tapintok, valami tüskeforma keményet érzek a fában. Nézem hát késhegy. Több is van ott olyan. Némelyik már rozsdás, de némelyik meg azon fényes, ahogy beletörték.
Engem is elfog erre megint a dühös keserüség: előveszem a késemet, beleszurom a keresztfának korlátjába.
- Nem öllek meg Brankó, de megátkozlak! Megátkozlak itt a kinszenvedő Krisztus szine előtt. Akkor válasszon el Isten a feleségedtől, mikor legjobban szereted! Akkor fusson ki a szemed, mikor halálosan szomjan keresed a vizet! Akkor törjön el a lábad, mikor handsárral kergetnek! A házad jusson idegen kézre, feleséged koldus özvegységre! Mostoha apa nevelje fel az árvádat!
Ez megkönnyebbitett. A késem hegyét beletörtem a korlátfába. Ameddig azt a vasat ki nem eszi onnan a rozsda, rajta lesz Brankón az átok.
Visszatértem a gazdámhoz.
Tavaszszal hiába vártak engem haza:
másfaluból való kertészekkel társultam és idejöttem megint ebbe a városba. Tudtam, hogy Brankó nem mer idejönni.
Az volt a szándékom, hogy itt is maradok. Apámat, anyámat is elhozom. Majd találok én magamhoz illő leányt a magyar földön is. És akkor Milicát is elfelejtem. Majd valamikor hazatérek: ha már annyi pénzt gyüjtöttem, hogy már különb gazda lehetek otthon Brankónál.
Hát szépen is kerestem itt: a föld kövér és a viz nem költséges. A sárgarépát kiváltságos szépen meghizlalja ez a föld itt. Csak éppen, hogy a kedvem nem tért meg. Mintha azt a kést nem is a kereszt korlátjában hagytam volna, hanem a magam mellében.
Hiába néztem itt nekemvaló leányt. Akadt volna három is. Egyik a Bice molnár lánya, tán tetszik ismerni, - derék dolgos leány. A másik egy bakternek a lánya, Örzse nevü. Táncoltam is vele. A harmadik vincellérnek a Iánya, az is takaros, szép, házuk is van. De hiába Milica csak egy van a világon.
Őszszel pecsét jön, hogy siessünk haza: háboru lesz a törökkel. Tetszett olvasni ugye az ujságban? Mink is olvastuk.
Némelyek örültek a hirnek, némelyek nem örültek.
Én örültem. Brankónak is be kell rukkolnia, ott kell hagynia házát, feleségét.
S olyan érzés fogott el, mintha a háború nem is másért volna, hanem, hogy az átkom teljesedjen.
Teljesedjen!
Milica nem kell már nekem, - gondoltam, - rá se nézek többé, ha visszakerülök a faluba, de a Brankó vére kell! Verje meg az Isten minden szerencsétlenséggel!
Még aznap összeszedelőzködtünk. A bérletet csak én magam tartottam meg a következő esztendőre. A társaim nevettek!
- Hátha meghalsz te bolond!
- Ha meghalok, akkor már ugyis mindegy: akár itt vesz a háromszáz korona, akár török veszi ki a zsebemből.
Én nem a faluba tértem vissza, hanem egyenesen Szófiába mentem, be a kaszárnyába.
El akartam kerülni, hogy Brankóval ne legyek egykompániában. Később aztán arra gondoltam, hogy Brankóval ugyse leszek én egy csapatban, merthiszen ő idősebb egy évvel, jobb ha falunkbeliekkel leszek együtt.
Filippolinál aztán kértem is, hogy tegyenek át az Ilcsev ezredébe.
Hát Brankó is ott volt.
Mikor megláttam, ugy éreztem, mintha jéggé dermedt volna szivem. Minden belsőrészem szinte magához fagylalta. Csak megálltam, mintha a lábamat megkötötték volna. Bántam már, hogy odahelyeztettem magamat.
Brankó a szempillantásaimat is kerülte. Jártunk keltünk egymás mellett, mintha idegenek volnánk.
Azt akarja az Isten, hogy a szemem előtt vessz el, - gondoltam.
S valahányszor felém közeledett, olyan gyülölet fojtogatott, hogy szinte fuldokoltam belé.
Ha harcba kerülünk, s török golyó nem talál, majd beléd téved egy hazai! - gondoltam sötéten.
A gyilkosság dühe ujra felkelt bennem. Nem lehet az igaz, amit a pap mond. Hiszen a háboru is gyilkosság, sokadalmas gyilkosság, s lám maguk a papok szentelték meg a fegyvereinket, szentelték meg a gyilkosságot.
Mentünk, marsoltunk. Soha nem jártam mellette, soha nem ültem melléje. És ő is került.
Lehet, - gondoltam, - hogy egy a szándékunk. Tudja ő, hogy a puskám előtt nem tanácsos járnia. Nekem is jó lesz ügyelnem, hogy mögém ne kerüljön.
Mikor Lozengrád alá értünk, másnap hajnalban a legjobb álomból ver fel a riadó.
- Harcba megyünk!
Egy két perc alatt rendbe rándultunk. Az ég akkor kezdett világosodni. Köd boritotta a világot. A sárga fákon hideg nyirok ült.
- Fiuk! - mondta a századosunk, Karavelov nevü, igen derék tiszt ur, - a bolgár fegyver dicsőségének a napja ez: a zászlónk becsületére gondoljatok!
Vezettek bennünket félóráig tartó meneteléssel. Senki se szólt. Csak a lépések robogtak, fegyverek csörögtek.
Valami szőlődomb alatt megálltunk.
Itt lapuljatok meg. Innen fogunk kirontani.
Már akkor dörgött az ágyu. Reszketett a föld. De sem a füstöt nem láttuk, sem a lángot. Csak a ködben valahol távolacskán hallatszott olykor különös robogás, mintha százezernyi üres söröshordót hurcolnának futó lovakon. A távolban a katonabandák fujták a Szuma Maricát.
Huzódjunk feljebb, -mondta a hadnagy úr, - a Kis-Petkov nevü, - a lejtőn nagyobb erővel rohanhatunk majd le.
Huzódunk, lapulunk.
Időnkint a dörgés erősödik.
Egyszercsak a hegyet is mintha ráznák, mint mikor őszszel az almafát megrázzák. S csakugy hull is a golyó épp oda, ahol előbb hasaltunk.
A török felülről fog ránk rohanni, - véli mellettem Ivanov.
Asztalos volt az az Ivanov, már jó negyvenes és négy gyermeknek az apja.
Fölülről fog ránk rohanni ezrével, - mondja, - és mink mind ittmaradunk.
Rajtam borzongás futott át. A hegyre nem lehetett fellátni a ködtől. A föld rengett.
Keresztet vetettem magamra.
Brankót mindössze hét katona választotta el tőlem. Egyszercsak hozzám kerül a többi háta mögött, leveszi a süvegét.
- Bogdán, - mondja, - a halál mesgyéjén állunk. Vétkeztem ellened... Bocsáss meg, ha lehet...
A hangja alázatos volt, a szeme könnyes. Mint gyónás előtt, mikor a bünös megköveti aki ellen vétett.
Szótlanul nyujtottam neki a kezemet.
De az a mozdulat nem a szivem mozdulata volt. Csak illett, kellett, mert akik melettem álltak kétfelől, látták, hallották.
Nem, nem bocsátok meg. Ebből a harcból nem fogsz te életben hazajutni!
- Hasra! - kiáltott a hadnagy ur.
Brankó visszafordult a helyére.
Valami különös tompa robogás hallatszott a hegy alatt, mintha ezer mangorlót vontak volna meg. Az ágyuk meg-megbuffantak, meg-elhallgattak egynehány percre.
Hasrafeküdtünk.
A következő percekben lángoló és sustorgó bomba csapott le a dobosunk mellett és siketitő robbanással vetette fel a földet.
Emberi kiáltások, sok sok dühös kiáltás és robogás alulról s mi egyszerre benne vagyunk a füstben lángban, porban, fergetegben.
Török sapkák piroslanak elő a füst közül s futnak ránk nagy dobogással, rendetlenül.
- Na - nos! - hangzik mindenfelől a parancs.
S mink bajonettel rohanjuk meg a futókat. Egyik másik szembefordul és üt, vág, lő. De a legtöbb védtelenül rohan a csapatunk közé.
- Ne kutya!
Izzadt, rémült, véres, rongyos emberek lihegnek, verekednek, bukdosnak.
A vér a puskámon annyi volt már, hogy már a kezem csuszott rajta.
- Napred! - kiáltozza egyre a hadnagy úr.
S újult erővel támadunk.
Merre van Brankó? Ha még él s előttem jár, most rásütöm a halált. De Brankót sehol se látom a füstben, csak török és török.
Egy század összevagdalozott velünk, abból egy ember se maradt. De másik török csapat verekedik velünk össze. Holttestek fölött küzdünk. Egyszercsak bomba robban, s iszonyu ütést érzek a fejemen. Megtántorodok. A földet mintha kihuznák a lábam alól.
Lovasság dübörög, mikor megint eszmélkedek. Arccal fekszek a földön és össze fognak tiporni. Nagy kinnal fölemelem a fejemet, de mintha mázsás nehéz volna, megint visszacsügged.
- Istenem, - fohászkodok, - csak most az egyszer könyörülj rajtam! Küldd ide szabaditó angyalodat, hogy össze ne gázoljanak elevenen.
Soha ugy nem könyörögtem az Istennek.
Abban a pillanatban érzem, hogy valaki megragadja hátul az övemet, másik kézzel a galléromat, és fölemel. De oly hirtelen-könnyen, ahogy egy követ felkapunk.
A lélekzet is eláll bennem. Ha török azért emelt fel, hogy földhöz csapjon megint. Ha bolgár, áldja meg az Isten.
Hát bolgár. A hátára vett, mint valami zsákot. Visz. Letesz az ágyu mellé, a vöröskeresztes kocsi mellé.
- Ezt a cimborámat belül tegyétek jó helyre, - mondja.
S én megismerem Brankó szavát.
Akkor valami megmozdult bennem. Tehát Brankó nem akart megölni.
S azon kábultan, véremben, nyomoruságomban is ezen gondolkodtam:
Mért tette?
Azért, hogy megengesztelődjek iránta? Talán a kezem mozdulásáról látta, hogy élek, s gondolta, ha életben maradok, megbocsátok neki. Ha meghalok: nem fogom vádolni az Ur széke előtt.
Fölemeltem a fejemet. A köd már eloszlott. A nap ezernyi holttestre süt. A dombos sárga mező, mint a piros foltokkal javitott sárga nadrág.
A sebesülteket hordják. Látom, hogy Ivanovot is két puskára fektetve cipeli négy katona. Mind a két lába ugy lóg, mint a fürészporral kitömött bábué.
Bevittek szekéren a táborba és ott bekötöztek bennünket.
Kis idő mulva fájás esett a fülembe, fejembe. Elvittek egy parasztházba. Sokan feküdtek már ott. Éjjel olyan volt a fejem, mintha megnőtt volna akkorára, mint a szófiai nagytemplom kupolája. S mintha fejemen át dübörgött volna az egész lovashad.
Napokig tartott ez az állapot.
- Hol vagyunk? - kérdeztem a mellettem fekvő sebesültet. Egy borzas sárkefeszakálu ismeretlent.
Elmosolyodott:
- Bulgáriában.
- Mit nevetsz ezen?
- Azt, hogy egyre Magyarországot emlegetted: Csókolj meg Milica! Szép macska lehet az a te Milicád.
Két hét mulva ismét a táborban voltam: Csataladzsa alatt.
Brankót ott-találtam. Örvendő arccal lépett elém:
- Hálistennek, - mondja, - egész vagy.
És a kezét nyujtotta.
- Csak a fülem veszett el, - feleltem röstelkedve. Bombadarab csapott meg.
Azon röstelkedtem, hogy nem tudom megköszönni a bátorságát. Nem tudom. Hiába: nem mondja a nyelvem. Ő is látta, hogy nem akarok vele beszélgetni.
Már akkor csak három katona volt köztünk, ha sorban álltunk.
Tán harmadnapra történik, hogy kiküldenek vagy kétszázunkat egy távoli erdőre, amelyet nem is lehet látni induláskor, csak papiroson. Az volt a parancs, hogy maradjunk ott éjszakára is.
Már akkor dühös voltam a törökre: nincs kegyelem a verebének se!
Délután egy égő török faluba jutottunk. De csak az alsó vége égett. Másfelől is érkezett egy ezredünk. A lakosság elvonulását láttuk a távolban, egy kőporos hegy kopárján. Szekerek, lovak, gyalogfutók.
A falut körülvettük. Nem nagy falu volt, de jómódu lehetett a lakossága, mert emeletes házak is voltak benne, törökös házak: földszint kő, az emelet fa, szemét a házak előtt. Mert a török a szemetet, trágyát a ház elé veti ki.
A távolból láttam, hogy a falu vénei fehér lobogóval, fegyvertelenül járulnak a sereg elé. Lehetnek vagy tízen. Csupa fehérturbános, fehérszakálas ember.
Egy tiszt eléjök lépett. Mélyen meghajoltak előtte. Láttuk, hogy megfordulnak.
Minden faluban igy történt, - ahogy később hallottam. A tiszt azért ment eléjök, hogy visszaküldje őket:
- Minden fegyvert összeszedjetek és a községház elé hordjátok. Puskát, pisztolyt, kardot, handsárt. Tik tudjátok, kinek hány fegyvere van. Ha csak egy fegyver is rejtekben marad, azzal a fegyverrel hal meg az elrejtője. De tik is valamennyien.
A következő órában ott hever halomban a fegyver a községháza előtt, s ott álltak a vének. Mély hajlongással fogadták a tisztjeinket. S hogy ha egy hadnagy megállt előttük, valamennyien letérdeltek.
- Minden fegyver itt van?
- Egy se hiányzik.
- No majd meglátjuk. Katonák, vizsgáljátok át a házakat. Gyujtogatni nem szabad, mert itthálunk.
A házak többnyire üresek voltak. Akinek lova, szamara, ökre volt, elmenekült. Csak a zsidók, bolgárok maradtak ott, meg a vének, betegek, s az effélék családja. No meg a földhöz ragadt szegények, akiknek minden vagyona a rajtavaló rongy meg egy rossz kalyiba.
A katonák persze azonnal elfelejtették, hogy fegyvert kell keresniök.
- Pénzt, az apád arkangyalát!
Akinek nem volt pénze, megölték, hogy eltagadja. Akinek volt pénze, vallatták, hogy hova rejtette a többit? S ha előadta a többit, vallatták, hogy hol van még? S megölték, hogy eltagadja. A csecsemő is kardhegyre került. Merthiszen ha nem él apja, anyja, csak nem nevelik fel a bolgárok?
Sikoltozások és jajgatások hallatszottak mindenfelé a faluban.
- Azt a gyűrüt is az ujjadról!
- Nem jön le.
- Fogd meg pajtás a kezit!...
Ne tessék rám utálattal nézni az én lelkemet nem terheli gyalázatos emlék. Tigriseket öltem én is, de tyúkokat nem. Azt azonban én is megtettem, hogy ahol pénzt nyujtottak, vagy gyűrüt, elvettem. Ha én el nem vettem volna, elvette volna másik társam. No meg holmi apró emlékeket bizony én is összeszedtem: kanálka, ezüst-csat, egy opálgyűrü... Egy helyen ezüst gyertyatartót is zsákmányoltam és nekiadtam a hadnagyomnak.
- Emlékül, - mondok.
Mások is adtak neki egyetmást. Különösen a szép csibukokat.
Hát mondom:
- Tessék.
- Süsd meg, - aszongya, - hiszen ez csak üveg.
És földhöz csapta.
Igen resteltem. De rohantunk tovább. Tessék elhinni nagy öröm az a katonának, ha zsákmányolhat.
- Oda abba az emeletes házba! - kiáltotta Brankó.
A zsinagóga közelében volt az az emeletes ház. Harmadik ház oda.
A kapu be volt zárva, betörtük. Az ajtó be volt zárva, kifeszitettük.
A földszinti szobákban nem volt senki. De a butorok, tálak, kancsók, tányérok a falon, egy kanári madár a kalitkában, - jómódu ház.
- Itt találunk valamit!
Egy perc alatt összetörtünk mindent. Én a tányérokat vertem le a falról, tányért, tálat, kancsót, tükröt. A kalitka is a kezem ügyébe esett volna. De ezt nem bántottam.
Már akkor sötétedett. Egy társam lerántotta a fehér csipke kárpitot rudastól. Összecsavarta, olajba mártotta, meggyujtotta.
- Fel a hárembe!
A fáklyás ment elől a keskeny sötét falépcsőn.
Rézkilincses fehér ajtó.
- Nyissátok ki kutyák!
Semmi feletet.
Egy katona ráduhint a puskatussal az ajtóra. Vállával is próbálja. De a lépcsőn nem vetheti meg a lábát.
- Nem úgy, - mondja Brankó. Majd én...
S hátravonja a fáklyást. Háttal fordul az ajtónak. Megveti a lábát a felső lépcső két vállán és nekiduhan farral.
Én ezalatt a függőlámpást pillantottam meg a falépcső fölött. Kapok a láncába. Felhuzakodok, hogy belássak: mi van odabent, ha megnyilik az ajtó?
Hát, - mondom, - Brankó nekiduhan háttal.
Az ajtó reccsenve szakad be. Brankó behanyatlik. Abban a pillanatban puska dördül el a szobából Brankónak a feje fölött. A lövés engem lök mellen. Megszédülök, eleresztem a láncot. Leesek, lefordulok a lépcsőn.
A társaim azonban nem foglalkozhatnak velem. Még hallom, hogy dirr-durr: lövöldöznek a szobába, s orditoznak. Bent női sikoltozások.
Aztán elájultam, vagy mi.
Mikor fölébredtem, éjfél lehetett.
Köhögtem.
Eszmélkedtem: hol vagyok?
Részeg vagyok-e?
Nem, nem vagyok részeg, hiszen nem ittam.
Tapogatódzok: ágyban fekszek-e?
Akkor érzem, hogy valami kellemetlen hideg nedvesség borit. Mintha egy csomó varangyos béka ülne a mellemen.
És epesztő szomjuságot éreztem, valami pokoli nagy szomjuságot: a nyelvem olyan száraz volt, mint a tapló. És valami rossz iz volt a számban.
- Hé! - kiáltok.
Azaz hogy csak kiáltanék. S elcsodálkoznak a hangomon, hogy csak nyöszörgés.
- Vizet! - nyögöm, - vizet!...
Megint köhögtem és a szám valami édeses-émelygős izzel telt meg. Vér volt a számban.
- Vizet...
Senki se felel.
Már eszelkedek, hogy hol vagyok. A török családot bizonyosan megölték, s ők feküdtek bele a finom ágyakba. Az asszonyokat egyelőre nem ölték meg. Gyakorta történt efféle. Volt úgy hogy a férfi holtteste ott hevert a szoba közepén, s az asszonynak, leánynak ott kellett vacsorát késziteni, tálalnia, a holttest mellett, a holttestet kerülgetve. Csak a gyermeket ne bántsák.
Füleltem.
Semmi nesz, semmi hortyogás. Csak valami egér roszogtat halkan valamit.
Vizet!
Soha életemben nem éreztem olyan kinzó szomjuságot. Ezek az átkozott cimborák bizonyára jóizűn alusznak valahol a házban, s megfeledkeztek rólam.
- Vizet!
Már hiába: magamnak kell keresnem. Valahol csak találok, ha órákig kell is keresnem, ha moslékot találok is, de innom kell, innom, vagy szomjan veszek el!
Feltápászkodok azon kábultan. Tapogatódzok. Lépek.
Hideg fal.
Megint tapogatódzok, lépek.
A lépcső.
Tapogatódzok, lépek. De oly gyenge a lábam, alig állhatok. A kisgyermek lába remeg úgy, mikor járni tanul.
Megint fal.
Valami roppanik a lábam alatt. Fésü vagy dió?
A lépcső alatt lesz a vizesedény, bizonyosan találok ott affélét...
Tapogatódzok, lépek.
Az inaim reszketnek.
- Vizet! Vizet!...
Valami állódeszkába ütközök. Amint onnan hátralépek, a föld elvesz alólam, s én le... valami lyukba, gödörbe vagy pincébe...
Ma se tudom mi volt: hamutartó volt-e? vagy krumpliverem? vagy pincegádor? vagy hogy kenderkészitő eszközöket tartottak ott.
Mondom: nem tudom.
lgen mély nem volt, de oldalt estem belé, és az arcomat, orromat homlokomat valami vasba ütöttem, vagy cserepekbe, Iehet hogy a lámpás cserepeibe. Az ütődés oly fájdalmas volt, hogy megint elájultam.
Kiáltásra ébredtem fel.
Bolgárul kiáltottak és kivontak a lyukbol. Éreztem, hogy arcom csupa vér és az orrom, homlokom, bal szemem irtóztatóan fáj. De nem láttam, csak homályosan: valami vörös világosságot.
- Vizet, - nyögtem, - vizet!
Hanyatt fektettek, s egy kancsó vizet csorgattak az arcomra.
- Innom adjatok, innom. Egy akó vizet adjatok!
- Az istenfáját, - mondta egy hang, - ez hát a fején járt a lába helyett.
Bekötötték mind a két szememet, s lefektettek szalmára. Csak zörgésétől, tapintatáról tudtam, hogy szalma, és azt is éreztem, hogy szobában vagyok. Látni azonban nem láttam semmit.
Feküdtünk ott többen is, nem tudom hányan. Hol egyik nyöszörgött, hol a másik, hol többen is egyszerre. De a könnyü sebesültek beszélgettek. A sebesülésükről beszélgettek, meg arról, hogy akiket a zsinagógába fektettek, azok alá szénát adtak. Azoknak jobb.
- Brankó él-e? - nyöszörgöm egyszer, hogy egy momentumnyi csend volt.
- Melyik Brankó? - kérdi egy bágyadt hang.
- Radulov Brankó. Hiszen tudjátok, hogy földim.
Senki se felelt.
Kis idő mulva megszólal mégis egy hang:
- Álmodik ez.
Mind a két hang ismeretlen volt. Akkor eszmélkedtem, hogy bizonyára más ezredből valók.
- Tik is itt sebesültetek meg? - kérdeztem.
- Nem, - felelték, - minket úgy hoztak ide. Te ki vagy?
Mondom a nevemet. Mondom a falumat.
Egy sem ismert.
Egyszer ételt hoztak, kását, én szerettem volna levenni a kötést a szememről. Hogy egyek másképp? Azonban nem engedték.
Hát csak úgy ettem, mint a vakok, és különösen sok vizet ittam. Soha életemben nem ittam annyi vizet. És a szemem rettenetesen viszketett, dagadt is volt, tüzelt. Szerettem volna jégbe takarni az egész arcomat.
Végre aztán jött valaki s ujra megmosott derékig.
- Szerencse, - mondta, - hogy átment rajtad a golyó.
Köszönöm az ilyen szerencsét, - gondoltam.
Azt tudtam, hogy meg vagyok sebesülve, de hogy át is vagyok lőve, - nem tudtam.
A szememről is le akarta venni a kötést, de irtózatos fájdalom nyilalt az agyam velejébe.
- Hagyd igy!
- Nem lehet, - felelte. Mert elgennyed a szemed.
- Hát majd én veszem le, de áztasd meg előbb jól.
Hát áztatta is a kötést sokáig.
Mikor végre levettük, csak sötétséget láttam, vörhenyeges sötétséget.
- Még mindig éjszaka van? - kérdeztem elbámulva.
- Dehogy is, - felelte, - fényes dél van, csakhogy te nem látod.
Akkor irtóztam el, hogy megvakultam.
Oly nagy szomoruság szakadt rám, aminőt soha életemben nem éreztem. Mert vigasztalás van a halálban is, de mikor azt mondják: soha többé nincs neked virradat, nincs neked napfény, nincs neked emberi arc, hanem mintha pince volna az egész világ, ugy élsz, mint pincebogár, arra nincs vigasztalás, legalább akkor-időben nincsen.
Mármost tessék ehhez hozzáképzelni azt a sok nyögést, jajgatást, nyöszörgést...
Kellett ez nekem?
Ha Magyarországon maradok, semmi bajom. Nézem a káposztáimat, hallgatom a méhek zümmögését... Nézem most itt a pokol éjszakáját, hallgatom a sok jajt, s távoli ágyunak komor duhogását. Nincs többé élet, nincs többé zöld mező, nincs többé boldogság!
S ezekben a siralomházi gondolatokban egyszercsak megszólal valami kedves édes madárcsicsergés. A fejem fölött.
Ő Istennek kis hegedűse!
Soha oly édes gyönyörü madárénekecskét nem hallottam. Hát van még élet és boldogság a világon?
- Mi madár dalol itt? - kérdeztem a társaimat.
- Kanári, - mondják.
Akkor jut eszembe, hogy nem bántottam a madárkát. Valaki talán ennie-innia adott, s a madárka nagy boldogságban megszólalt.
Februáriusig feküdtem. A sebesültek változtak körülöttem, az ápolók is. Enni hol kaptunk, hol nem, az ágynemüt nem változtatták.
És én feküdtem a rondaságban, elhagyatottságban, a társaim halálos nyöszörgése és nyögdelése között továbbra is. Egyetlen vigasztalásom a madárka dalolgatása volt. Mintha azt dalolná:

- Ne csüggedj el, ne csüggedj el!
Van még élet a világon.
Lám én örökös rab vagyok:
Se napfényem, se virágom,
Mégis mindig dalolgatok.

Mindennap megkérdeztem: adtak-e neki ennie és innia?
Egyszer igazi doktor is jött, és megnézett bennünket.
- A fél szemed megmarad, - mondotta. Csak ne dörzsöld a sebeset, akárhogy viszket is.
Már akkor kezdtem is látni, de csak piros szinben mindent. Az előttem álló ember is csak olyan volt nekem, mint valami vörös árnyék.
Megtapogattam a kabátom zsebét: benne van-e a kiskanál, ezüstcsat, gyűrü?
Bizony csak a gyűrü maradt meg, a szép kis opálgyűrű. Az is csak úgy, hogy lyukas volt a zsebem és lecsuszott a bélésbe. Jobb szerettem volna, ha a kiskanál marad meg. Anyámnak szántam azt a kanalat.
Februárban aztán fölkeltem. Haza akartak küldeni.
- Nem, visszatérek a hadba. Hacsak úgy birom is a puskát, mint a gyermek. A szememért száz török megy a másvilágra.
Mikorra visszatérhettem a táborba, már Drinápolyt ostromolták. Messziről dolgoztak még, oly messziről, hogy a várat nem is láttuk. Reggeltől estig bufogtak, dörögtek az ágyuk, de néha még éjszaka is. S dombok mögött, árkokban lappangva huzódtak a csapataink egyre közelebb és közelebb.
Jelentkeztem.
Megdicsértek. Nevemet is felirták. Káplári csillagot adtak. Már akkor tisztán láttam. Csak a balszememet vitte el az ördög.
De voltak ott a hadban más bekötött fejüek is.
- Mégy az élelmi csapathoz, - mondja a hadnagyom.
- Parancsa szerint hadnagy úr, - feleltem. De egy alázatos kérésem volna.
- Mondd.
- Száz törököt szeretnék előbb a puskám végére szedni. Igen dühös vagyok rájok, bocsánatot kérek.
Elmosolyodik. Vállat von:
- Hát jó: eredj vissza a századodba. Amott vannak a domb alatt.
Mentem.
Brankó megölelt.
- No csakhogy élsz pajtás, - mondta örvendezve. Már elsirattalak. Hova. Hát hova a csudába vesztél te egyszerre? Hiszen a hátam mögött voltál a lépcsőn. Éjfélután tovább kellett marsolnunk, mert ellenséget jelentettek a közelben. Kerestelek, de senki se tudott rólad, - ugy jöttünk el.
Elmondtam neki, hogy jártam. Már akkor tudtam vele beszélni, noha még mindig nem olyan melegen, mint valamikor.
Aztán én kérdeztem, hogy mit műveltek ott a házban.
Nevetett.
- Furcsa vacsora volt az. Kár hogy ott nem lehettél. Soha életemben annyit nem nevettem. A töröknek csak az az egy töltés volt a puskájában. Afféle régi elöltöltő puska volt az. A mieink egyszerre lefülelték. Ezt nem öljük meg! - kiáltottam. Elevenen adjuk a tiszt urak kezébe. Ennek cifrán kell meghalnia! Könyörgött a török, hogy csak az életét hagyjuk meg: mindenét vegyük el. Adott pénzt, gyűrüt, mindent. A nagy lármára feljön Kis-petkov hadnagy úr is.
- Mi történik itt? Mit találtatok?
Erre a töröknek a két felesége, a hadnagy elé borult:
- Irgalom, kegyelem! Mindenünket vegyétek el, csak minket ne bántsatok meg a gyermekeinket.
Nem volt szép egyik se, csak a lány volt volna valamennyire, - a haja, szeme, - dehát éretlen kis zöld lány volt még, tizenkét éves se talán. Két fiucskával együtt lapult a sarokban? - mintha egy jérce takarna a szárnyával a két ijedt nyulacskát.
Nézi a hadnagy úr a finom szobát, rézágyakat, ongorát, aztán magát a törököt. Őszes ember már, de java erejében.
- Nini, - mondja, - hiszen te szakács voltál Brusszában.
- Az, - feleli a török örvendezve.
- Meg borbély is voltál aztán Sztambulban.
- Az, az, borbély is voltam.
Utólag tudtuk meg, hogy a hadnagy úr csak ráfogta az ismeretséget. A török meg kapott rajta. Ma se tudom, hogy mért nem menekült el az a török? Bizonyára hozzájok tartozott valaki a falu vénei közül: remélték, hogy megmenthetik a házukat.
- Nohát csinálj nekünk jó vacsorát, - mondta a hadnagy úr. Oldozzátok el! És hozzatok birkát, tyúkot, bort.
A török letérdelt. Könyörgött. A szavát nem értettem persze, de ahogy a hadnagy úr biztatta, nyilván hogy bünbocsánatért könyörgött, mivelhogy ránk lőtt.
Igen figurás ember volt az a hadnagy úr.
- No menyecske, - mondja a fiatalabbik asszonynak, - ne félj semmit, csak a nyakamba kapaszkodj, akkor nem mernek bántani.
A gyerekeket elbocsátottuk hogy hordjanak forgácsot az apjoknak.
Hát ott mulatunk, tréfálunk, kutatunk. A török hordja keserves képpel a kenyeret, fügét, vereshagymát, mazsolát, sajtot, süti-főzi a birkát. Igen nevettük, hogy olyan kényszeredetten mosolyog, és mikor fordul, csikorgatja a fogát. Kivált hogy a feleségét ott látta a hadnagy úrnak az ölében. Meg tán hogy én az idősebbikkel tréfálkoztam.
No volt ott nevetés.
De aztán meguntuk az asszonyokat, ongorán se tudtak jóravaló nótát, hát kidobtuk az ongorát az ablakon, az asszonyokat meg az ajtón. El nem szöknek, merthiszen az udvar is tele van katonával.
Eszünk, iszunk, vigadunk. Tanakodunk is közbe, hogy bizonyosan van még elrejtett pénze a töröknek. De azt mondja a hadnagy úr, azt hagyjuk végülre.
Iszunk, eszünk, vigadozunk.
Azt mondja vacsora után Petkov hadnagy úr:
- Melyitek merné megborotváltatni az állát evvel a törökkel?
A török ott töltögette a sört. Bora nem volt csak söre volt vagy husz palackra való.
- No, ki meri magát megberetváltatni?
Mindenik a másikra nézett, valamennyien nevettünk.
A töröknek már akkor vérben forgott a szeme, de csak vigyorgott, csikorgott, töltögette a sört a poharakba. Nem értette, hogy miket beszélünk.
Lecsaptam a sapkámat.
- Nohát én ülök neki.
Gondoltam nem mer ez a nyomorult ártani.
Mikor már ültem, jobb szerettem volna mégis nem ülni. Most már mindegy, gondoltam, ha valahogyan mégis bele mer nyisszantani a nyakamba, a kezem a handsáromon tartom: annyi erőm mindig lesz, hogy beleforgatom.
- Ez az úr beretválkozni óhajt, - tolmácsolta a hadnagy úr. Lássuk: nem feledted-e el a mesterségedet?
A török rámnézett. (Láttad volna azt a nézést.) Aztán meghajolt:
- Ahogy parancsolják.
A szoba közepére ültem. A török elővette a beretváját, szappanját, habverőjét. A társaim néztek nagy várakozással. Mint a cirkuszban, mikor az következik, hogy a komédiás bedugja a fejét az oroszlán szájába.
És nagy csend.
A török reszkető kézzel szappanoz. És ki-kifülel. Szappanoz. Én csak tartom az államat, feni a borotvát. Arra már viszolgott a hátam.
- Nyujtsd ki hát a nyakad, - mondja a hadnagyom, - hiszen nem fér oda.
Nevetnek, hogy dőlnek belé.
Két katona két gyertyát tart a fejem mellett, hogy a borbély lásson, meg hogy az én nyugtalanságomat is lássák, és röhöghessék.
Ránézek a törökre. Látom, hogy a keze remeg. A homlokán verejték csillog. Az arca sápadt.
Lenn női sikoltás hallatszik, olyan sikoltás, hogy szinte hasadt belé a ház. Nem tudom melyik lehetett a három közül, bizonyosan a leány.
A török megrándul. Behunyja a szemét és összeszoritja a fogát.
De akkor már fölkeltem.
- Ilyen remegő kézzel mégsem engedem magamat...
Törölgettem a szappanhabot a képemről.
Igen röhögtek rajtam.
A török csak áll. Azon behunyt szemmel fölemeli a fejét, és a saját torkán rántja át a beretváját.
A plafonig fröcskölt a vére.
Brankó aztán azt is elmondta, hogy nem maradt ott éjfélre eleven török egy se.
Nekem nem tetszett ez az elbeszélés. Éppenséggel nem értettem, mi volt neki annyira mulatságos? De nem szóltam rá semmit.
Az ezredünk napokat töltött ott Drinápoly alatt lesben.
Még virradatkor kivonultunk holmi köves dombok mögé, hajlatok mögé, árkokba. Ott lapultunk délig. Néha az ellenség ránk irányozta az ágyut. Néha ki is jöttek, ők is lappangva és összelövöldöztünk. Már akkor tudtam, hogy a fő a nyugodt célzás. Örültem, hogy a lövésem után a török megtántorodott, arcra esett.
Délben azonban a török sohse jött elő. Csak vagy kora reggel vagy ebéd után két órakor, vagy három órakor.
Nekem még akkor kötés alatt pihent a szemem és egyre nedvezett. Mindennap meg kellett mosnom, új vattát tennem reá, meg valami sárga büdös port.
Egyszer, hogy délre maradt a kötéscsere, mondom a hadnagyomnak.
- Engedje meg, hogy maradjak addig. Negyedóra mulva ott leszek én is az árokban.
No nem hiába péntek volt, sohse szerettem azt a napot.
Hát ahogy köti ott egy pajtásom a szememet, ismerős szót hallok.
- Azt mondták itt találom az Ilics ezredet.
- Itt van öreg, itt.
Csak elámulok. Hát az öreg Radulov, Brankónak az öregapja. Szűrösen, bocskorosan, ahogy a faluban szokott járni. Csak épp hogy egy hosszu somfabot volt nála, meg tarisznya az oldalán.
- Hát, - azt mondja, - él-e még az én unokám? Brankó, Radulov Brankó? Mert azért gyöttem.
- Radulov Brankó a tizedes? Hát hogyne élne?
- Itt van?
- Itt.
- Szeretném látni.
- Nem lehet most.
- Hát mikor?
- Semmikor. Egyáltalán hogy a fenébe eresztették kendet ide? Menjen haza békességgel.
- Mán én pedig nem megyek. Ameddig nem látom, nem megyek, mutassák meg, hogy él, hogy eleven, akkor elmegyek.
Nevették, otthagyták.
Hümmögött. Elővonta a szarvasfejü pipáját. Gondolkodva tömögette.
Akkor aztán elejibe léptem.
- Jónapot Radulov bátyám.
- Nini, - mondja vígan, - te vagy-e Bogdán? Hát a fejed mér van bekötve?
- Takarom, ami nincsen.
- Szemed?
- Szemem is, fülem is.
- Hát Brankó?
- Annak semmi baja. Csak az egyik ujja van ellőve.
- Hálistennek. Szeretnék vele egykét szót szólani.
- Este talán lehet.
- Előbb nem? Hát hol van?
Addig-addig, hogy az öreg engedelmet kért a századostól: hadd beszéljen az unokájával.
- No csak siessen hát öreg, mert két órakor már kezdődik a bál.
Rámbizzák. Vezetem.
Brankó azt hitte, álmodik.
- Nocsak hozódjon ide mellém az árokba, - mondja boldogan. Mi ujság otthon?
Nekem már ott volt a helyem Brankó mellett. A köztünk volt cimborákat mind ellőtték. Az öreg túlfelől telepedett melléje. Előhuzta a pipáját, a szarvasfejes fapipát. Minden szavukat hallottam.
- Hát, - azt mondja a pipáját a markában tartva, - éppen azér gyöttem, hogy elsoroljam. Mert már nem volt nyugtom tőlük. El kellett jönnöm, hogy hirt vigyek rólad. Mert tudod, mindenfélét álmodnak otthon. Anyád látott álmában. Igazis, hát nem is ezen kezdem, hanem hogy Milica már túl van a bajon.
- Mi lett?
- Fiu.
- Erős?
- Szép, nagy.
- Hálistennek.
- Tiszteltetnek, csókoltatnak mindközönségesen. Ihol egy tok cigaretta. Utközbe vettem neked.
- Köszönöm, éppen jókor.
- Hát... anyád rosszat álmodott. Hogy aszongya, mintha kihajtotta volna a libáit a pástra, aztán csak elbámul, hogy egy fekete gunár van közte.
- Barna a gyerek, vagy szőke?
- Hát most még szőke. De te is szőke vótál kicsi korodba. Adj egy szál masinát, ha van.
- Formáz rám?
- Akár csak téged látnálak pólyában.
Rágyujtott és jóizűn pöfékelt.
- Hát aszongya anyád: kinek a gunárja keveredett ide az enyimek közé? Nézi, hát akkor látja, hogy a mi gunárunk, csakhogy szint váltott a tolla. Mingyán felkölti Milicát, hogy aszongya: - Ébredj egy percre...
- Milicának nincs baja?
- Nincs. Mán harmadnapra felkelt. Hát aszongya anyád: - Ébredj egy percre Milica, mert olyat álmodtam, hogy ez valami nem-jót jelent. Elmondja neki. Milica is tünődik.
- Mán meg is keresztelték?
- Meg hát. A te nevedre. Hát aszongya Milica: azt tudom, hogy a lúd jóérmü álom, fekete gunárral még senki se álmodott. Azt a paptul kell megkérdezni. Adj még egy szál masinát.
- Erős a gyerek?
- Csupa élet. Hát reggel, hogy én is ébredek, nekem is elmondják. Én csak a fejemet rázom. A fekete szin nem jót jelent. Anyád egésznap óbégatott. Milica is sirt. Az ölébe veszi a gyereket. Aszongya: - Egyél kis árva, egyél. Erre én is elsavanyodok. Mondok: a terringésit, most jut eszembe, hogy én is álmodtam. Azt álmodtam, hogy tüzet rakok az udvaron, és egy nagy nyaláb forgácsot vetek rá. Mikor már javában ég, akkor látom, hogy egypár bocskor is sustorog benne. Kitettem a bocskoromat, hogy száradjon, hát fene teremtette, bolond fejjel beledobom a tűzbe. Igazis: Hoztam egy sódart. Ihol a tarisznyámban, ha ehetnél.
Igy diskuráltak jóizüen, boldogan.
Én meg hallgattam őket gyötrelmes szivvel. Kináltak a sódarral, de nem ettem. Csak hallgattam szomorun, kötözgettem a bocskorom szijját, mert éppen a közepe foszlott fel a szijjnak.
Egyszercsak Brankó fölemeli a fejét.
- Húzódjék le kend. Kezdődik.
Nagy dörgések rázták a földet s kis idő múlva egy sor puska ropog ott felénk.
Magam is csak akkor néztem fel. Sok török bomlott ki ellenünk. Csakhamar benne voltunk a füstben, durrogásban, pokolban.
Egyszercsak nagy csattanás hangzik mellettem. Mintha vassal csaptak volna puskacsőre.
Tekintek Brankóra.
Hát a földben az orra. A puskája meg előtte hever. A két marka, ahogy fogta a puskát, úgy fogja a semmit.
Nem volt időm szólni, mert a törökség alig ötven lépésnyire volt már tőlünk, és nagy orditások, füstök, durrogások, - dőlt ránk a sok török, mint a földönfutó fergeteg.
Egy bomba mögöttem durrant el, és a szele kivetett az árokból a földdel egyútt.
A török rajtunk!
Látom, hogy a társaim fölkelnek és futnak. Csak az öreg Radulov maradt. Felkapja a Brankó puskáját. Káromkodik. Lő.
Nem láttam többet. Én is felugrottam.
- Itt a halál!
Szörnyű érzés, kéremalássan, mikor futni kell. Rosszabb érzés a támadásnál, sokkal rosszabb. Mert mikor támadunk, nem gondolunk arra, hogy meghalunk, hanem hogy az hal meg, akit támadunk. De mikor futunk, csak arra gondolunk, hogy mink halunk meg.
Hát futunk lelkendezve. De füst elől, füst hátul, földi villámok, ropogások, orditások, dörgés, durrogás, csattogás és a füstben vörös villámokban bajonetek fehér villogása.
- Most adj lábat teremtő Istenem, csak most az egyszer!
Futok, ahogy az inam birja. Megint egy bomba... Harsogva csattanik el-szét. Földhöz üt a villáma szele.
Ahogy siketen, vakon felkelnék, csak elbitolyodik alólam a ballábam.
Elestem.
Belémbotlottak, rámtiportak, megint belémbotlottak. Egy uj bomba földdel boritotta el a hátamat, fejemet.
Én csak maradtam arcon.
És nem törődtem már semmivel. A vérem folyton folyt. Alám folyt és melegitett, hidegitett, de alig éreztem. Csak mintha egyre könnyebbedne a testem.
Isten veled élet! Isten veled Milica!
A halál nem fájdalmas. Csak elkönnyebbedés, megsemmisülés. Olyan könnyünek érezem magamat, hogy azt véltem: hogy egyet nyomnék a kezemmel a földre, fölemelkedne a testem, mint a füst.
Estefelé szedtek össze bennünket.
Annak se örültem.
Mért nem hagynak békén: nekem már ugyis végem.
Valaki bekötötte a lábamat térdben.
Minek a?
Szekérre tettek és vittek.
Mire jó?
Másnap lefürészelték a térdem kalácsa alatt a lábamat, s megint bekötötték. Megint szekérre tettek. Hoztak Szófiába.
Ott a kórházban sokáig feküdtem. Apám, anyám is meglátogatott. Hoztak sonkát, és tiszta inget meg pipát.
Brankót is keresték a sebesültek között. Nem találták.
No vagy meghalt, vagy más kórházban fekszik.
Mindegy.
- A zsebemben van egy opálgyűrü. Vigyék el a feleségének. Neki szántam. Legalább ha meghalok, megemleget.
Aztán kezdett javulni az állapotom. Áttettek másik kórházba. A királyné is meglátogatott. Fényképet is adott, meg egy szál virágot, nekem is. Megkérdezte hogy van-e feleségem?
- Nincs, felséges asszonyom, nem is lesz soha.
- No, azt mondja, ilyet ne beszélj, mert lesz.
Nem tudtam rá szólni, csak könnybe lábadt a szemem.
...

Másnap hallottam, hogy Brankó meghalt, az öregapja is. Ott halt meg mind a kettő az árokban. Egysirba temették őket. Az öreget is katonai parádéval.
...

A kisgyermek nyörvögött, megsiramlott. Bogdán legyezte, ringatta.
- Nono, kicsikém, nono, - csillapitotta gyöngéden. A fene ezeket a legyeket!...
A nagy elbeszélésben bizony megfeledkezett a legyezésről, s az alvó emberkét ellepték.
Sirt bőszen.
Bogdán a szeméhez ernyőzte a tenyerét és szétnézett a kertben. Kiáltott a fiatalabbik asszonynak:
- Milicám, kedves!...