Marosvásárhelyen
szerző: Jakab Ödön
Az újjáépített református kollégium avatóünnepségére íródott vers.
Mint egy bujdosó égitest, mely
A láthatárról rég veszett el
S azóta vissza csak most tére még:
Ím, én is, annyi évek múlva,
Fáradtan visszajöttem újra
Ide, a honnan egykor elmenék!
Sóvárgó, édes bútól vonva
Siettem régi otthonomba,
Hol éltem legszebb gyermeksége telt,
S hol a szeretet bölcsesége
Szivem vágyakkal ülteté be,
És a vágyakhoz szárnyat is nevelt.
De mintha titkon szőtt varázslat
Gonosz erői rontanának
És káprázattal hálóznák szemem:
Akárhogy nézek szerte én itt,
Azt a világot, azt a régit
Keresem csak, de többé nem lelem!
Hol hajdan annyi jó kedv zajlék:
Oda lett már az ócska hajlék
S csak töredék, mi belőle maradt!
Helyén, merészen égre törve,
Gonddal építve vasra, kőre,
Messze pompázó, büszke, nagy falak.
Csodálva látom, a mit végzett
Itt szorgos munka és művészet,
S bánat felhőzi mégis lelkemet!
Szemembe sűrű köny szökik fel,
Hogy megsirassam mindenikkel
Azt a múltat, mely itt most elveszett!
Oh, szép idők, virágos évek,
Verőfényes, gondtalan élet,
Mint a madáré, mely berkén dalol!
Kedves órák, baráti körben,
Hol a szív sohse fáj, csak örvend
S vígan kaczag, ha pajkos tréfa szól!
Oh, holdas esték, boldog álmok,
S epedve zengő csalogányok
Szerelmén ébredt első szerelem!
Mikor az egész mindenségre
Színes ábrándim fátyolképe
Rózát rajzolta szüntelen nekem!
Nem volt akkor itt semmi czifra,
De boldogság volt, enyhe, tiszta,
Redőt arczunkra csak mosoly vetett;
A kik vezették lépteinket,
Dédelgetve szerettek minket,
Mint az apa az édes gyermeket.
S tanítván, míg az évek múltak,
Silány bábokká nem gyalúltak:
Embert formáltak, jellemest, erőst!
Úgy mentünk innen útra mind el:
Magyar lélekkel, ép gerinczczel,
Mely nem hajol meg, csak Isten előtt!
Nagyok valának ők, nagyobbak,
Elmére, szívre százszor jobbak
Soknál, kik érczben élnek itt tovább;
Nem érdemlék, hogy elenyésztek,
Csak a nyugalmat érdemlék meg,
Mely lágyan lengi be szivök porát.
És mind ez, minden semmivé lőn!
Ki most itt állok búsan, későn
S halk beszédét a múltnak hallgatom:
Úgy érzem, mintha szép meséit
Nem is itt éltem volna végig,
Hanem valahol egy más csillagon!
De csendesülj bú, szív pihenj meg!
Igy kell örökké lenni ennek:
Hátrál a múlt a jövendő elől.
Ha itt a múltam elveszett már:
Az új csarnok új gyermeket vár,
Hogy azt gondozza és nevelje föl.
E boldog, tágas csarnokoknak
Boltjai szintén zúgni fognak
Pajzán zsivajtól, mint a régiek,
S fajunkból még sok nagyra termett,
Erős kötésű szittya gyermek
Kap gazdag elmét itt s magyar szivet.
S a szép idők, mik elmenének,
Nekik újból csak visszatérnek,
És tőlük is ha eltávoztanak:
Mint őket, szint' úgy boldogítva,
Megint másoknak térnek vissza
Örök forgással, mint egén a nap.
S újabb és újabb nemzedékek
Jövendenek majd, kik, ha éj lett
S pengeti lantját a kis csalogány:
Míg engem síri árnyak nyomnak,
Épp oly édesen álmadoznak,
Mint a hogy egykor én itt álmodám!