Margit
szerző: Ábrányi Emil
I.
Könnyü annak dalra kelni,
Hűségéről énekelni,
Aki téged foghat át,
Mert annak nem lánc a hűség,
Hanem édes gyönyörűség,
Mely mindig több üdvöt ád.
Könnyű annak írni hévvel,
Síkra szállni Margit-névvel
Jó poéták versenyén,
Aki ott él közeledben,
Ott pihenhet szép öledben
S azt mondhatja rád: Enyém!
Könnyen írom e poémát,
Mert imádom ezt a témát,
Bár adnák föl mindig ezt!
Halljátok? Rím rímre csattan
Mint a bimbó ha kipattan
Vagy madár ha dalba kezd.
II.
Mint a forrás, felszökellő,
Este támadt gyönge szellő,
Rózsán bolygó fuvalom,
Halk fohász mely égre lendűl:
Úgy ömlik ki a szivembűl
Minden rólad írt dalom.
III.
Hány ember tör hatalomra,
Hányat űz a dicsvágy szomja,
Rang- s pénzvágytól hány beteg!
Nem dicsekvés, hogyha mondom:
Kacagok e sok bolondon,
Míg szemedbe nézhetek!
Ők nem tudják, mi a béke,
Mi az összhang üdvössége,
Édes álom, hosszu csók...
Mi a fészek, hol kettecskén
Élhetünk, csicsergő fecském,
S oldalunknál a fiók.
Nagyszerű a végtelenség,
Csupa nagyság, csupa fenség,
Míg az ember semmi, por.
De világok milliója
Azt a szívet nem pótolja,
Mely híven szivünkre forr!
IV.
Nem tudom, mit cselekedtem,
Hogy te rád méltóvá lettem,
Tán az Isten szeretett...
De míg élek e világon,
Azt a percet áldom, áldom,
Mely téged szivemre tett!
Majd ha zörren sírom zára,
Tört szememnek végsugára
Hűséget fog vetni rád
Földi üdvöm drága képe -
S az öröklét gyönyörébe
Észrevétlen megyek át!