Mantegna András páduai festő magasztalása. 1458.

Mantegna András páduai festő magasztalása. 1458. szerző: Janus Pannonius, fordító: Hegedűs István

1797.

Mint festé a barátot, a hűt, a kegyeltet Apelles
Pella urával együtt, nagy kegy igaz jeleként:
Így lehel, él Galeotto e képen hű Janusával
És örökít meg örök, szent köteléket e mű.
Mondd Mantegna: neked Thaliám djúl mit adhat,
Mely dicséret elég, drága ajándékodért?
A te műved, hogy él, híven él még akkor is arczunk,
A mikoron testünk porlik a sírnak ölén;
A te műved, hogy bár egymástól messze szakadjunk,
Egyik a másiknak élvezi drága körét.
Mert hisz e kép s a valódi vonások közt mi a különbség?
És mi hiányzik egyéb, mint csak a szó s a beszéd
Nem lehet, óh nem hűbb az a kép, mit látsz te a tükörben,
Sem mit a kristály hab tükre mutat te neked,
Tagról tagra a más nem más, a tiéd, igazán az.
Izről ízre híven, egy az a forma, a szem.
Mercurius volt tán az atyád és isteni sarj vagy,
Emlőt, bár hajadon, Pallas adott te neked.
Lángész s mesteri kéz által lett híres az ó-kor.
Ámde felette is áll lángeszed és ecseted.
Visszaadod te az ajk tajtékját mesteri kézzel
S Cosi Venus képét végzi be hű remeked;
Nem bir a természet se teremtni, nem bir olyan lényt
Mely ne születnéék új létre az ujjad alatt.
Festők közt a király vagy, az első úgy a miként a
Történetbe’ vezér s áll legelöl Titusod.
Oh, ha csodálja kezed remekét majd szerte egész föld
S messzi vidékeket is zengve betölti neved:
Akkor törj magasba, az égi lakokba be bátran,
Ott a tejút közepén, ott, hol a csillagos öv,
Törj a magasba, hogy ott te befesd a menny palotáját,
Bár myriad csillag lángja lobogja be azt.
Hogy ha művészeted ott fenn az égben, az égnek ad éket,
Díjad, az ég s a művészt a szellemed ihleti majd.
Ámde a költő és a művész ikrek, kegyelettel
Hálaadósaid is nyújtaanak áldozatot
És mi kivált, Galeotto, meg én kiket isteni ujjad
Új életre teremt messze utókor előtt.
Addig a vers hirdesse igaz hálánkat irántad,
Ennyit Arábia sok illata füstje nem ér.