Malvina költeményei
| Malvina költeményei szerző: Arany János |
Malvina[2]
MALVINA KÖLTEMÉNYEI. 1861. Ráth Mór bizománya.
Kritikát önnek, szerkesztő, nyájas, szelíd kritikát, hanem azért igazságost. Olyat, mely a közönségnek élvezetes, fölvilágosító olvasmányt nyújtson, az irodalom érdekeit ellenőrizze, az írót gyöngéden figyelmeztesse botlásaira, buzdítva emelje ki könyve szépségeit, szóval olyat, a mi minden részre tanulságos, érdekes, vonzó legyen, de senkit ne idegenítsen, senki érzelmét ne fanyarítsa el, semmi kedvetlen utóízt ne hagyjon maga után. Kissé nagy feladat, nagyobb valamivel, mint a kör négyszegítése vagy az örökmozgony. A közönség nem érdeklődik és nem tanúl, ha meggyőződés erejével nem szólanak hozzá, a meggyőződést igazság (legalább a mit annak vélünk) szüli, s bármily szeretetreméltó akarjon lenni a kritikus, az igazság ottan-ottan kiüti — mert kell, hogy kiüsse — magát, mint szeg a zsákból: a szeg pedig mindig szúrós. A meggyőződés ereje viszi, ragadja az embert, szent hév az, mely az igaznak szeretetét az álság gyűlölésével kapcsolja egybe; a szépnek, nagynak, tökélyesnek bennem lakó érzelmét bántja a mi rút, sekély, félszeg: nem lehet, hogy szavam ilyenkor komolyan élesebb, vagy játszilag gúnyorosb ne legyen, s a toll hegyes vége helyett, csupán pölyhös részével csiklandozzak. S az írói sérthetőség oly messze terjedő s határozatlan körvonalú mező, hogy semmisem biztosít oly becsapongás ellen, mit praevaricatiónak vesz, s feljajdúl ellene az illető. Nem elég, ha személyét, magán életét kíméled; az ép úgy fáj, ha versét mondod rossznak, ha nevetségessé teszed munkáját, ha írói hivatását vonod kétségbe, ha bizonyos kör előtt — legyen az bár szokott társalgási köre — pillanatnyi zavarba hozod az által, hogy nimbusát érintetted: szóval akárhány író mondja, hogy ő nem veszi zokon a bírálatot, tapasztalás bizonyítja az ellenkezőt, s a kézszorítás sohasem oly meleg bírálat után a kritikussal, mint az előtt. Ha hát az író sérelmi fogékonyságát veszszük, akkor minden kritika sértő, még a dicséret is, ha nem elég teljes, vagy nem olyféle, mint az író várta. Mi következik ebből? Az, hogy hagyjunk fel minden kritikával, vessük utána a gyeplőt az irodalomnak, igyekezzünk nyájas, kellemes, udvarias lenni, érjük be obligát ajánlásokkal, vagy legrosszabb esetben kímélő hallgatással, bízzuk a közönségre, a tömegre, hogy őrködjék a szép és jó elvei körűl stb.?... Ez kényelmes, de nem tanácsos, az irodalomért nem. Kell hát lenni oly csunya embereknek, kik időről-időre fölemeljék szavukat az irodalom érdekében, mégha olykor nem tetszőt mondanának, ha előre tudnák is, hogy itt vagy ott egy-egy írói érzékenységbe ütköznek, miután ez utóbbit, az emberi általános gyöngeség mellett, lehetetlen is volna kikerűlniük.
Így állván a dolog, szerkesztő, Malvina költeményei iránt sem vagyok biztos, hogy bármennyi sourdinát, hangtompítót rakjak is fel, bármennyire félszemű végezzem jóakaratomat, csupán kellemest mondhassak rólok. Sőt valószínű, hogy nem egy keserű csepp vegyül a pohárba, melyet nyújtandó vagyok: azt azonban igérem, hogy őszinte leszek, s a mi jót könyvében találok, el nem hallgatom. Ha így áll alkunk: tehát isten neki, megkisértem.
Ihol ni, felakadok mingyárt az előszón. Amaz, aesthetikailag is oly hamis elvet látom benne „mintha a czél szentesitné az eszközöket” — azaz, hogy jótékony, vagy nemes, dicső czél, minő ez esetben a Petőfi-szobor, melyre a könyv egész tiszta jövedelme szenteltetik, legkevésbbé is változtatná a költészet feltételeit, vagy leszállítná mértékét s a szerző kebelét oly önérzettel tölthetné be, mely ellensúlyozza a bírálat megrovásait, s az olvasók részéről nagyobb elnézésre ad igényt, mint ha semmi olyas nagylelkű czél kitűzve nem volna. E gyűjtemény közrebocsátója kétség kívül ama hamis elv befolyása alatt áll, midőn nem költeményeiből, melyeket szerényen „első kisérletnek” mond, hanem a kitűzött czél szentségéből meríti önérzetét; midőn „ez ad neki bátorságot a legszigorúbb ítélet elbírására, egyszersmind ez az ok, melynélfogva elnézést remél olvasóitól.” Nem veszi észre, szerkesztő, hogy itten a „legszigorúbb ítélet” paralysáltatni akar az „olvasók elnézésével” — a szent czél tekintetéből? Mintha az volna mondva: „ám beszélj te kritikus, a mint tetszik, a közönség részemen van, mert nagy rokonszenvvel viseltetik az ügy iránt, melyet költeményeim kiadásával elősegítettem.” Az ily tévfogalmak ellen irodalmunkban nem én szólok először, de kell, hogy szóljak én is, mindannyiszor, valahányszor elém bukkannak. Ugyan kérem, ha valamely dicső, vagy jótékony czélra, például női díszmunka kívántatnék, s a lelkes hölgyeink által beküldött darabokat osztályoznunk, bírálnunk kellene, már vagy hogy, teszem, a sikerültebbekkel a nemzeti múzeum székeit feldíszítsük, vagy hogy sorsolás, eladás végett kiállítsuk: a jó czél örve alatt megelégednénk-e félbe-szerbe dolgozott s elnagyolt kisleányi kisérletekkel? Bizony megnéznők annak minden öltését, minden szálát, s a szerint becslenők meg. S ezt a beküldők is természetesnek találnák: egy sem fogná mondani: „nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, a mit adtam, hanem mi czélra adtam.” Ha ez így van kézműveknél is, hogy lehetne máskép a művészetben? Ki nemes czélt anyagilag elő akar mozdítani, választás áll előtte: közvetlen tenni azt, vagy közvetve, a mesterség, avagy művészet által. Ha ez utóbbit választja, el kell lennie készülve, hogy nemcsak a mennyiség (azaz a közvetve eszközlött anyagi siker), hanem, mégpedig főleg, a minőség (azaz a közvetlen szellemi nyeremény) is bírálat alá esik. — Ennyit általában, — minden speciális vonatkozás nélkül a vizsgálandó költemények becsére, hiszen még nem is tudom, jók-e, rosszak-e, mert még csak az előszónál vagyok; de egyszersmind őszinte vallomásomat, hogy a mi ez előszóban lágyító befolyással lehet bírálói tollamra, sokkal inkább az „első kísérlet” szerény hangja leend, mint a szent czél tekintetéből a „legszigorúbb” ítélet elbírására merített „bátorság.”
Malvina költeményeit legalkalmasban így osztályozhatnék: egy része olyan, mit elolvasván, azt mondhatni rá: „van benne valami,” más részére a legjobb akarattal is azt kell mondanunk: „nincs ebben semmi.” S minthogy már benne vagyunk a gáncsolásban, kezdjük ez utóbbiakkal, jobban fog esni, ha végére hagyjuk elismerésünket. Legkevésbbé sikerűltek Malvinánál az oly költemények, melyekben politikai gondolatot, vagy lelkesedést, vagy általában ódaszerű magasb emelkedést akar kifejezni. Az ilyenekben ritkán találunk csak egy eredeti vonást is; többnyire úton-útfélen hallható phrasisokból vannak összehányva, s ezt hihetően maga szerző is érezte; azért látta szükségesnek némelyik elé kitenni, hogy az rögtönzés. Ily „rögtönzött” költeménye már a „Széchenyi halálára” — a „Privigyei zászlószentelésre” írott darabok, melyekben semmi sincs, a mit százszor ne hallottunk volna. ímhol a veleje Széchenyire mondott versének. „Sötét ború lebeg a hazán, mert elhagyta a legnagyobb férfiú. Az ég is gyászol, könyez. De hasztalan, mert a sír nem adja vissza halottját. Hanem szelleme halhatatlan. Fénylő csillag gyanánt tündököl. Ha majd felderűl hazánk ege: őrködve leng az a hon fölött. Ha pedig örökké homályban marad: ő lesz a boszuló angyal.” — Itt fiához fordúl a dicsőültnek. „Ne rettentsen vissza — úgymond. — sem vész, sem halál. Szeresd a hont, mely annyit remél tőled.” Aztán így folytatja: „Minden hazafi Sz. nyomán haladjon. Ti honleányok, kössetek cserfüzért neki, nincs ki úgy érdemelné, mint ő. Mert nagy volt mint ember, dicső, mint férfiú. Sajátja volt a tetterő s a szilárd akarat. Minden szépért lelkesűlt és lelkesített. Fölkelté az alvó nemzetet. Hirdette az egyesülés eszméjét. Most közös fájdalmunk egygyé lett a közös halottért. Milliók könye egy könynyé olvadt össze.. .S az egyesítő neve fenmarad örökre. Magyarok istene, teljesítsd nagy halottunk végső kívánatát!” — Mind a legismertebb frázisok Széchenyiről. De még egy vonás sincs, a mi a költeményt M. egyéni sajátjává tenné. Nem is költői reminiscentiák, hanem reminiscentiák a legelhasználtabb nagy szavakból, úgy szólván az utczáról. — A „Privigyei zászlószentelés” hasonló szövetű, benne ily gondolatok, ily képek a legmagasbak, hogy: „a haza phoenixként feltámadt hamvaiból” — hogy egyesülni kell, mert: „könnyű elszakítni az egyes czérna-szált, nehéz, ha egyesülve erős kötéllé vált” — végre, hogy a nemzeti zöld szín a reményt, a fehér keblünk tiszta érzelmeit, a piros haza szeretetünket jelentse. Mind ezek annyira magukon viselik a rögtönzés bélyegét, mint akármely hevenyészett szónoklat és semmi okunk nincs szerzőt hosszú fejtöréssel gyanúsítani.
Bizonyos szavalati áradozás ömlik el Malvina e nemű költeményein. Nem a szavalat azon művésziebb módját értem, mely nálunk oly ritka, hanem azt, mely társas köreinkben a 40-es évek folytában annyira divatozott. Képzeljük oda a 10–12 éves fiút vagy leányt a terem közepére, tiszta inggallérral vagy bodros fejjel, feszes ünnepiességben, ezüst hangjával zengedeztetve (bár kissé talán rosszul intonálva) a honszeretet legviseltebb frázisait. És képzeljük oda a terem közönségét, szülőket rokonokat, a soirée jól tartott vendégeit, kik megtapsolják a költő eszméit, mint édes mindnyájukét, s kikre nézve semmi költői szépség, a szavalmány semmi árnyalata nem mehet veszendőbe, mert ugyanazon gondolat, kép, kifejezés stb. ismeretes előttök; százszor olvasták, hallották s közepén kiegészíthetnék a függő mondatot. — Malvina föntebbi költeményeinél ily szavalás jut eszünkbe. Látjuk, hogy a szerző egész őszinteséggel fel volt hevűlve, midőn írta. Csakhogy azon alanyi hevélytől, mely áradozóvá tesz a mások gondalatai újra öntésében, a másikig, mely lelkesítő új gondolatokat szül, még nagy a távolság. Az elsőbe minden szépre, nagyra fogékony kebel gyakran esik, a nélkül, hogy költői igényt formálna; a másodikba csak a hívatottak. Ihlet gyanánt venni azon állapotot, annyival könnyebb csalódás, mert a hevület perczében nehéz különbséget tenni a közönséges, meg a költői lelkesedés közt. De arra való a megfontolás higgadtabb órája, hogy a költő ítélje meg, — nem banal vagy frivol-e az (e szó franczia értelmében), mit a hevület árjában papirra hányt; és ha egyebet sem találna benne a lelkesedés emlékénél, ha látja, hogy sibyllai elragadtatásában csak közönséges dolgokat talált mondani: jobb az ily hevet a kandalló rokon hevének adni át, mint kitenni a fagyos világ ítéletének. Én nem hiszem Malvinát sem annyira prózainak — mert több versében föllelem a költői csírát — sem oly elfogultnak ítélet dolgában, hogy bár legszebb emlékű lelkesedésben írt verseit, mint a „Széchenyi halála” — a „Privigyei zászlószentelés” — „Hazánk koszorús költőjéhez” s még pár ilyen, többnek tarthatná hirtelen összehányt közönséges frázisok csoportjánál.
Azt is megengedem különben, hogy valamely „kezdő” sajátságos tévedésbe jöhet ez országszerte hangzó nagy szavakkal. Ha olvassa nemzeti ódáinkat s bennök: „bölcsőd ez, majdan sírod is” — „megfogyva bár, de törve nem” — „megbűnhődte már e nép” — „él magyar, áll Buda még” — stb. ha mondom, az ily szólamokkal teljes költeményeket ma olvassa, könnyen így okoskodik: ha Vörösmartynak, Kölcseynek stb. szabad volt ily országos frázisokkal élni: miért nem nekem? — Egy kis különbség van a dologban. Az ily helyek ama költőknél újak és eredetiek voltak, s épen azért, mert újak, eredetiek s a mellett találók valának, mert rövid alakjukban egy ivadék vagy az összes nemzet koreszméit vagy érzéseit bírták kimondani, ép azért mentek át a sokaság ajakára, szívébe annyira, hogy mai nap már a varga inas koptatja őket. Ha frázist akartok csinálni, ám csináljatok, de úgy, mint amazok keletkeztek; öntsétek (vagy inkább szorítsátok) velős, rövid hatályos mondatba az általános érzelem egy-egy tengerét, legyen majd mit bitolni unokáitoknak, de azzal „mauvais goût” és eszmeür kétségtelen jeleit adjátok, ha egyebet sem birtok tenni, mint fölszedni az elhasználtakat a gyűlés-teremből és az utczáról.
De, hogy igazságos legyek, nem lehet elhallgatnom, hogy van M. politikai vagy föllengősb irányú költeményei közt is, melynek hangja azon regiókban jár, hol szerencsés találmány s kiviteli művészet hozzájárúltával a jó költemény szokott születni. Ilyen a „Zászlónk” czímű, mely bár a részletekben semmi újat nem mond, sőt itt-ott hibás is, az egésznek hangulatában „van valami.” Oly fokú hevület ez, minőben például Kölcsey „Fejedelmünk hajh” kezdetű versét írhatta, de hiányzik a hangulatban, a mi Kölcseyben megvolt — a kiviteli művészet. Mintha a festő valami szépre lobbanna, de nem tudná kezelni az ecsetet. — Ilyen az „Egy honfi bordala” — mely bár Petőfi motívumán (Fiúk, az isten...) épül, s helyenkint a „Fóti dal” hangjába játszik, lebbenet nélkülinek nem mondható. — Hanem midőn szerző, minden hevület nélkül, a társadalom bölcsészi szemléletébe vág, mint „A kor szelleme” czímű versében, hol e gondolatot foglalja egy óriási körmondatba (fele a hosszú versnek miként, másik fele akként): hogy a korszellem nőttön nő, mint az árrá dagadó csermely, s töri, zúzza akadályait, hasonlóan a felbőszített oroszlánhoz: akkor bizony nemcsak semmi újat nem mond; hanem erősebb gondolkozónak való térre szállván, attól is megfosztja magát, hogy legalább a hangulatban sejtsük lelkesedése nyomait.
És ez — a lelkesedés is — gyakran elhagyja szerzőnket. Mint „kezdőnek” talán megbocsáthatjuk, hogy csalódásba esik az ihletés felől s hevélye szónoki ömlengését jó pénznek veszi: de mit tegyünk azon verselményeivel, hol minden hevülés, eszme, eredetiség, vagy bár csak egy vonás is hiányzik, mely az illető darab lételét igazolná. Soha a próza szárazabb nyelven nem beszélt, mint M. némely couplet-jaiban, némely nagyocska költeményében is. A couplet, vagy ha tetszik epigramma, nem abban áll, hogy csupán rövid legyen a vers. Sőt minél rövidebb, annál inkább megvárjuk tőle, hogy sokat fejezzen ki, mert a költő nem azért kisebbíti meg a vers arányait, hogy restel többet írni, vagy nem jut eszébe hosszabb, hanem hogy megmutassa, mennyi hatást bír előidézni a szűk tér korlátai közt. Malvina érzett néhol valami effélét s alább ki fogom emelni egy pár couplet-ját, hol ilyesmire törekszik: de sok helyt meg, úgy látszik, azt gondolta, elég odavetni akármit egy keskeny papírszeletre s kész az epigramma. Itt van néhány ily papirszelet. A „Köznapi emberekhez” betűről-betűre ezt írja. „Ne ítéljétek meg a költőt, ti gyáva lelkű emberek, midőn magasztos szellemét fel sem is foghatja lelketek.” Ennyi az egész. Másik: „A költészet nem ürge faj, mit vízzel kell kiönteni, mert bort s csak bort óhajtanak a lantnak gyermeki.” Továbbá: „Magyar költészet és zene, e kettő mindenem, e kettő nélkül üdvemet a mennyben sem lelem.” Megint Széchenyiről egy özönvíz előtt elkopott hasonlítás: „Ott állt, mint óriás fenyő, a pusztult hon felett, s mert meghajolni nem tudott, kidönté fergeteg.” Aztán a Jelszó: „Mely keblünkbe oltád a honfi-érzetet, áldva légy köztünk, oh mennyei költészet!” Ki ne tudna ilyet mondani, extempore, ezerét egy álló helyében? — Rosszúl áll szerzőnknek kivált az, midőn gyönge versben „fölűl akar emelkedni a szabály szigorán” — vagy prózai hangokban követeli magának a tanulás nélküli költészet kiváltságait. — Csekélyleni az iskola szabályait, sokszor fordúl elő nagy költőknél, kik azonban tettleg bizonyítják be, hogy a „pedant” szabály helyett egy más törvénynek, az örök szépnek viszik hódolatjukat. De oly versekben nézni le a szabályokat, mint az, melyet itt próza sorokban, de különben szóról-szóra idézünk, M. legnagyobb tisztelőjét is mosolyra erőlteti. „Könyvem ha olvasod — így ír — ne bánd szép olvasó, hogy költeményimben nem keresett a szó; s hogy ha némely helyütt, könnyelműen talán, fölűlemelkedém a szabály szigorán; azért van az csupán, mert nem ügyeltem én arra, miként írok — csak hogy mit írok én.” Ily eszme, ily nyelv, ily ensemble nem ad jogot fölűl emelkedni a szabály szigorán, sem afféle kifakadásra, minőt a füzet legvégin olvasunk, melynek refrainje: „nem tanulok... mivel a költőnek születni kell.” Hisz’ megírta azt már Kazinczy, hogy:
A genie pártázott fővel jő, s sanctionálja |
de ily esetben aztán szeretjük látni a geniet, az aesthesist, szeretjük, ha a kicsinylés oly versben történik, mely maga képes bebizonyítni, hogy az iskolának nincsen igaza.
Még jó hosszú sorát kellene idéznünk sikeretlen és sikerületlen költeményeknek. De minek elemezzem én, például, hogy M. „érzelmei folyamán két könnyed sajka jár,” s egyik sajkában van a „múló érzelem” — másikban „új érzés terem” (tehát a folyó is érzelem, a sajkákban is érzelem űl); s miután a sajka „megreped szívének szirt fokán:” akkor a kisded sajkán már „egy hableány” űl: „a magyar költészet múzsája?” Nemszeretem az ily kormány és compass nélküli hajózást. Minek fejtegessem az „Árva leány-hajat,” mely szerint a legény, kedvesét (ki történetesen árva leány) vízbehalástól megmentendő, azt a czélszerű tanácsot adja neki, merüljön víz alá, s mire így a partra vonja, az már halott, s vizen lebegett szölke hajából lesz a száraz dombokon termő árvaleányhaj? — Vagy mit érünk az oly humorral, minő a „Rosszkedvű ma bátyám uram” kezdetű versben nyilatkozik, hol a rosszkedvű gazda öszzekoczódik feleségével, ez aztán meg felfordítja a házat, mind csupán azért, hogy a pénzt elvitte az adószedő, mely burleszk-lenni-akaró hangulatból aztán a költő egyszerre magas pathoszba szeretne ugrani s egész komoly kifakadással végzi: „szálljon ez, még milljó átok, Hazaárulók reátok!” Nincs abban semmi, hogy szerző, ha reá a dicsőség egy lángsugarát vetné, ő azt (a sugárt, a mi practice kissé nehéz is volna), föltenné a haza oltárára. Nincs abban semmi új — nem gondolat, de vonás sincs, a mit a „Dicsőséghez” ír; elmondták azt elégszer, hogy a dicsőség fényes, de nem melegít, hogy tünékeny, változó; meg hogy a költészet égi szikra, ihletés nélkül senki nem lehet költő, hogy a költő más világban él, mint a köznapi ember. Az ilyet csak úgy szárazon újra emlegetni, nem poesis. Avagy nem elmondhatta volna-e a legmindennapibb conversatióban (a nélkül, hogy esprit-hajhászással gyanúsítnák) „Az én dalom” czímű verse tartalmát? „Miért van az — így zeng — hogy dalom oly kevesen értik meg? Talán azért, hogy mint én sokan nem érzenek? Miként éreznek mások, azt én nem tudhatom: csak azt tudom, hogy szívből ered az én dalom.” Ez egy költemény.
Forduljunk e sivárságoktól a költemények másik osztályához, azokhoz, melyekben már van valami. A „van benne” igen alkalmas kifejezés: mert nem sok darab van, mely mint egész érőt érne. Egy-egy költői gondolat, hol itt, hol ott akad meg, többnyire prózai környezetben, oly formán, mint a könnyűségtől dagadó sütemény alján vagy oldalán a nehezebb gyümölcs-íz. Ám olvassuk a „Magány” czímű versezetet, mily sovány próza annak eleje, idézetével, értekező modorával, köznapi nyelvével. Megénekelték — úgymond — a magányt előttem számosan; egynémelyik magasztalja, mástól megvetve van. ,Csendes magányban fejlik a talentom’ — Kölcsey így ír, és mi mindannyian igazat adunk neki. Mások úgy festik a magányt, mint hogy ha kárhozat sem adhatna ennél nagyobb, keservesb kínokat. Én úgy hiszem, hogy ennek is van fény- és árnyoldala, csak attól függ, hogy ki? s hogyan? jut és kerül oda.” — Én meg azt nem tudom eddig, hogy írta volna máskép prózában is a szerző, ha csak jobban nem, mert szabadon a vers nyűgeitől. De a mivel bezárja, az már megérdemli, hogy vers-alakban idézzem:
Nézzed tömlöczben a kalózt, |
Ez már költőileg van mondva. E nyelv az, melyen a valódi ihlettség szól, s ily helyek azok Malvina költeményeiben, mik reményt nyújtanak, hogy ha nem mindent ír le, a mi tollára jő, hanem ki fogja lesni az ihlettség valódi perczeit, s nem siet hova előbb egy új kötettel a világ elé, ha nem sokat is, de élvezhetőt lesz képes adni. A „Néma fájdalomban”; melynek egész hangján „van valami” szinte megkap e helyecske:
Úgy tűröm kínomat, mind vad sziklán a kő, |
Nem rossz az sem, midőn kedvese férfias szépségeit a különböző lelki állapotokban elsorolván, azon végzi, hogy legszebb akkor, midőn „a honért hevűl szíve;” vagy midőn távollevő kedveséhez írván, sok közhely s elcsépelt dolog után e gyönyörű hasonlattal zárja be költeményét:
Mert mint napnak távoztával |
A „Ne bántsátok szép ifjamat” kezdetű dalban is találunk két igen szép vonást: midőn óhajtja, hogy feledje őt az ifjú, s kéri a sorsot, ne hozzon a múlt sírjából fel az ifjú elébe képeket, nehogy megtalálja köztük az ő (t. i. a nő) halvány képét s a legszebb női lemondással veti hozzá:
Ki egykor voltam angyala, |
továbbá, mikor óhajtja, hogy sírját ne lelje meg az ifjú soha; mert
Minek szenvedjen ő, midőn |
Sőt ez egész költemény nagyon olvasható, s mellőzve egy-két nyelvi, formai döcezenőt, a női resignatió érzelme szíven kap bennünket. Nem is nyilatkozik szerzőnél e specificus nőiség ily szépen sehol, csak még egy költeményben, melyet legközelebb idézni fogok. Példái, vagy hajlama okozzák-e, Malvina szeret férfias érzelmeket zengeni. Költészetét, Petőfiként „vérengző tüskékkel tele vadvirágnak” mondja; megírja „egy borkedvelő költeményét”, ki a világ minden vizét borrá szeretné változtatni s vagy hal lenni, vagy halni benne; megírja az „egy honfi bordalát;” zengi a riadót: „szól a kürt...” stb. daczosan akar „fölűlemelkedni a szabály szigorán” — „Álom” czímű költeményét férfiasan tartja: bor, leányok, csibuk jelennek meg eldoradói képei közt; a „Huszáréletet” is szeretné tárgyiasan fogni fel, de nem igen megy; végre a „Környezetemhez” czímű, föntebb már említett versben oly fiús makrancz nyilatkozik, hogy szinte megrestellnők, ha nem tudnók, hogy a „szent Dávid hárfájára sem hallgató” Petőfi súgja azt neki. De ama lemondást, a „Ne bántsátok...” kezdetű dalban csak nő írhatta úgy meg, s az érzelem igazsága meg is illet abban minden érző szívet. Másik példa, hol nőisége kiválóan mutatkozik, a „Mi vagyok én” czímű vers, melynek elején ugyan nem minden bombaszt nélkül akar bolygó láng, üstökös, lángostor stb. lenni, mint Petőfi, ha igen haragszik: de szépen veti utána a végszakot:
Egy gyönge nő vagyok csupán, |
Valóban így szép a nő. Nem declamálva a haza javáért, hanem keblére kulcsolva gyönge kezét s imádkozva mint egy Madonna.
Ily részleti szépségeket, hol valami jó van mondva, ha nem is szembeötlő eredetiséggel, de legalább nem a próza nyelvén, többet is szemelhetnénk ki Malvina költeményeiből. A „Költészetem” czímű vadvirágos versben — mely különben, mint egész, Petőfi viszhangja, jó a bezárás: hogy e vad virág beéri öntözés helyett az ég harmatával, s a költő lelkére harmat gyanánt száll az ihlettség. A „Zászlónk” czíműnek patheticus hangját dicsértem föntebb; a tartalomra azt jegyzem meg, hogy a hol a zászló „kettétörik és a néma sírba hull” ott a vers is kettétörik, mert ha már egyszer pusztulva s temetve a zászló, hogy „loboghat” azután is fenn? — Az „Őszi est”-ben a fák rejtelmes zúgása nem rosszul van képzelve „a haldokló természet hattyúdalának.” Ugyanott szép az is, midőn: „a szabadult gondolat kibontja sugár szárnyait s a kétkedőnek éjjelén oly sok lesz a sugár, hogy nála olvashatni vél a sors betűi közt.” Rövid coupletjei közt is — melyek nagy részét prózaisággal róttam meg — akad talpraesett. Ilyen a „Képmutató szerelmeshez” szóló, kivel tudatja, hogy „színpadon kívül nem hat rá komédiás” — az „Egy nősülő emléklapjára”, kit úgy bíztat, hogy: sorsjáték a házasság: ritka ott a ki nyer, — de a ki nyer, sokat nyer, s csak az nyer, a ki mer; a „Rossz, rosszabb, legrosszabb” — „Bálványozás büntetése” — „Szeretőknek” — „Hogyha talán” — „A feledés” — „Fáj” — miben fájlalja az emberek érzéketlenségét, de azt még inkább, hogy ő maga se nem nagyobb nálok, se nem jobb. Ezekben s a hasonlókban legalább mutatkozik költői gondolat, nem úgy, mint a föntebb idézett ürességekben. Vannak továbbá költeményei, melyeknek dallamán ömlik el az a valami, de bennök aztán semmi új sincs. Az ilyet sem lehet többnek számitnunk részbeli szépségnél, mert a dallamosság magában csak egyik tényezője a költemény jóságának. Ide való már a „Hortensia dala” — „Mióta szeretlek” — „Ha látsz bimbót” — „Oh mond”(d) — „Százszor széphez” — „Májusi éj” — „Emléklap” (129. l.) — olyanok, mint ismerős dallam, mely tetszik a fülnek, habár szavak nélkül dúdolja is valaki.
Midőn föntebb azt mondám, hogy M. költeményei közt „kevés oly darab van, mely mint egész érőt érne”, nem azt akartam kifejezni, hogy nincs érzéke a dal egysége iránt. Van néhány versezetje, hol az egység is megtörik, de jó-nagy része költeményeinek olyan, hol a mellékgondolatok egy főgondolat alá csoportosulnak, s így formailag nem hiányzik az egység. A baj többnyire az, hogy a mellékgondolatok, mint föntebb a „Magány” cz. versnél kimutattam, alig emelkednek fölül a sekély próza színvonalán, vagy elhasznált közhelyekből állanak; a főgondolat pedig se nem oly eredeti, se nem oly költői, hogy megbírja a reáhalmozott locus communisok, vagy prózai melléklet élettelen lomját. Ha a fő gondolat nem újabb, mint például ez: „ihletés teszi a költőt” (a „Kérdezed kedvesem....” cz. versben); ha nem több, mint egy kis ellentét: ketten voltunk eddig s vigasztaltuk egymást panaszainkkal — most „im itt állok árván magam” („Emlékül a távolból” 47. l.); vagy szintén az a szokásos ellentét a múlt és jelen között, melyen a „Ne kérj tőlem szerelmet” (50. l.) „Nem keresem én a....” (52. l.) feliratú vers alapul: akkor hiába minden egység, a költemény alant jár és marad. A „Forgandó a sors kereke” czíműben már kissé többet nyom a gondolat: ha a sorskerék forgandó, úgy reménye lehet a hazának, hogy jóra fordúljon annyi szenvedés után. De mind ez, s a hasonlók nem elég hatályosak arra, hogy alapeszméül szolgáljanak, s csupán a többi részek lapossága teszi, hogy feltűnnek egy kissé, mint sík rónán a legnagyobb hegy: a határdomb. Nem költ meg az ily eszme, mondhatnók, a sütőházból vett hasonlattal; nem elég erőteljes arra, hogy az egész költemény kovásza, éltető lelke legyen. Gúny nélkül használom e konyhai hasonlatot: mert semmi mással nem bírom oly érthetőleg kifejezni az alapeszme jóságának föltételét, mint ha azon darab élesztőhöz hasonlítom, mely áthatja az egész süteményt: erőt, emelkedést, gömbülyűséget, s úgy szólva, életet adván neki. Minden attól függ, hogy ez élesztő jó legyen: ne régi, ne gyönge, ne kevesebb, mint szükséges.
Most a részletekben többé vagy kevésbbé méltányolt darabok után, azon kisded számú költeményekre jön a sor, melyeket, egészül is, élvezetesen olvashatni. Ilyennek találtam én ama rövid dalt, mely így kezdődik: „Hallgattad örömmel a lányka dalát, ábrándjait, álmait, szíve baját.” Az egy nyelvhibán („elhangzá”) átsiklik az ember. Ilyen a „Ne bántsátok szép ifjamat,” miről fentebb szóltam. Ilyen még a „Hogyha széttekintek” kezdetű; melyben a költő elébb kellemes kültárgyakat sorolván fel, így végezi:
Fáj lelkemnek nagyon, |
Ilyen az, mit a föntebb idézett prózaiságok ellensúlyakép igazságosnak látok egészen ide írni:
Elmondám az égnek győtrelmim, bánatom, |
Ilyen még a nem egészen sikerűlt, de a románcz hangulatát s formáját meglehetősen eltaláló „Halálmadár” (108. l.) — továbbá „Az érzés világa”; s azon kettő, melyet szintén kiírok. Az „Agglegény” ama gyöngéd satirával csipkedi tárgyát, mely nőknél férfiak irányában annyira kellemes. „Virginia” pedig a balladai formába ömlik szerencsésen. Ime mindkettő:
AZ AGGLEGÉNY |
Kétségtelen, hogy e kis darab akármely versgyűjteményben helyet foglalhatna. Ugyanazt mondhatjuk „Virginia” felől, mely itt következik:
,Virginia! édes lányom! |
Hátra volna még szólnom a nyelvről, technicáról, de ezek apró esetlenségeit, valamint a női orthographia elsikamlását szoktuk, örömest elnéznők, hol a gondolat meleg. Malvinát különösen az is kötszó üldözi, melyet (néha egy versben kétszer is) kénytelen átvinni a következő sor elejére, így:
Feltámad a sírnak mélyiből |
továbbá a mécst, könyt-féle ragozás, meg szín helyett szűn; szinetlen h. szűnetlen; s szőke h. szölke; se helyett sem (sohasem érje küzdelem), mondd h. mond; a 74-ik lapon 10. rím egymásután csupa e-ből: engemet, felett; tele, lele; lelkemet, sebemet; üzenetet, levelet; szívemet lehet; a 120-ikon ilyen rím: ügyeltem én, írok én; s több efféle. De mondom, ez nem a világ: nagyobb baj, midőn nem találjuk igazolva második részét sem föntebb idézett állításának — hol ezt mondja:
...nem ügyeltem én |
És most önhöz egy szót, szerkesztő! Nem tudom, mi véleménynyel van a nőíróság felől. Részemről azt látom, hogy mióta e tárgyban Gyulai felszólalt, verselőink száma ez oldalon legalább is meghúszszorozódott. Az első Malvinától (D. Takács Judit) a forradalomig alig tudunk említni egy-két nevet; a forradalom után is, ama „famosus” czikk születéséig körűlbelűl, szintén könnyű számbavenni a feltünedező jelenségeket: hanem azóta félelmesen növekszik az arány s ide s tova alig lesz olvasó nő, ki egyszersmind író ne akarjon lenni. Visszahatás-e ez? A kimondott szó, mely az emberiség szebb, de gyöngébb felénél kétségbe vonta a legfensőbb teremtői képességet, e szó hatása idézte volna-e elő az ellenhatást, mely irodalmunkban víni látszik a nő jogaiért; vagy csak a pálya könnyűsége, a kecsegtető alkalom, a sükerre mutatkozó kilátás, az újjal érhető dicsőség szomja, vagy a világi közönséges hiúság (mely utóbbitól a nő sem ment egészen) okozta, hogy amazonaink tömör phalanxban nyomulnak előre, elfoglalni a tért, mire, tekintve az ellentábor gyönge voltát, nem nagy erőfeszítés látszott szükségesnek? — Én e másodikat gondolom inkább; hozzá még ama szándékos hanyagságot az innenső tábor részéről, mely szerint a tömeges invasió könnyíttetik, a fegyelem laza, őrállomások elhagyatnak, út és kapu tárva-nyitva, mindenféle összesúgás, összekacsintás az ellenséggel szabadon foly, az átszökés napirenden, legénység, fegyverzet nem igen derekabb (ha nem selejtesebb) mint a másik oldalon. De hagyjuk e harczias hasonlatot, beszéljünk egyenesen. Önt vádolom, szerkesztő, és collégáit. Önök csupa udvariságból kegyetlenek a hölgyek iránt. Azt talán még megteszik, hogy egy savanyú képű sühedernek, ki önökhöz verssel belátogat, megmondják, hogy költeménye nem válik a többi közé, nem üti a mértéket, mely pedig bizony koránsem csupa gránátosok számára van felállítva; de ha egy kedves „nagysám” illatdús, rózsaszín papírját szerencsések kapni, rajta a múlt heti rébusz megfejtését, vagy egy a boldog emlékű „Hasznos Mulatságokból” parfümmel újrakeresztelt talányt, vagy egy dalt, mi ezeknél semmivel sem jobb: akkor önök gipszmacskai könnyűséggel s meggondolással szórják bókjaikat, nem győzvén örűlni, hogy a kilenczvenkilenczedik múzsához önök voltak szerencsés még egy századikat födözni fel. Arra, hogy e szerfölötti udvariasság által épen az így megtisztelt nő hamis helyzetbe jut, hogy szerény neve a világ piaczán gúnyos megjegyzéseknek lehet kitéve, hogy a költemény, mely a boudoir szentélyében kifogás nélkülinek tetszett, nyilvánosság elé hurczolva talán egy arczot mosolyra ingerel, mást elfintorít, a harmadikon boszankodás kétségtelen jeleit idézi föl, — mit gondolnak Önök arra! Vagy, ha egy-két darab tűrhetően síkerült, s így önök illető bókja némileg igazoltnak látszik: van-e férfiúi bátorságok egyebet mondani bóknál akkor is, ha a következő tíz-húsz tűrhetetlenül nem sikerűlt? A vád, szerkesztő, önöket sújtja. A nő természettől szerény, tartózkodó, nevére féltékeny, a gúnynak még árnyékától is visszariadó; a nő sohasem lépne mind-a-világ szeme elé, ha meg nem volna győződve, hogy megjelenése nem tesz — legalább kellemetlen benyomást. Önök bátorítása, bíztatásai merészszé (ne mondjam, tolárddá) teszik a nőt, s azt eszközlik, hogy tisztába ne jöhessen tehetsége iránt, s jól-rosszúl folytassa az éneket, melyet önök először, tán csupa compliment-ből, megtapsoltak. Ez nem szép lovagiasság önöktől. Gyakorlottabb udvariassággal lelnének abban módot, éreztetni a különben is finom fogékonyságú nővel, hogy bizony ez s amaz verse nem kiadni való, vagy ha ez talán, a következő tíz-húsz nem. Így nyernének a nők, nyerne az irodalom. Azok csupán kedves oldalról mutatkoznának, s az irodalom sem nélkülözné ama tán nem erőteljes, de annál gyöngédebb s finomabb hangokat — melyek (csak hamisak ne legyenek) oly kellemesen vegyűlnek az egyetemes hármoniába, melynek neve: irodalom.
Ezzel egyszersmind kimondtam, mit tartok én a nőíróság felől. Ha a költői teremtés, alkotás, ama nagy szabású műveire — melyek épen azért hím (mâle, masculin) szóval jellemeztetnek — gyöngének tartanám is az emberiség e finomabb szervezetű felét: nem tiltanám soha, hogy zengjenek, a mint isten tudniok adta. De csak úgy. Csak úgy, a mint keblök istene, az ihlet, mely nincs kötve nemhez, meglátogatja őket; csak úgy, ha az, ki illatos nefelejcsből s ibolyából nyújthatna kisded koszorút, nem ösztönöztetik, hogy mindenféle útszéli gyommal tarkázza s dísztelen halommá növelje adományát, mely így kétszeresen visszatetsző oly gyöngéd kezekből. Nálunk a lyra női újjakon, ha adott is kellemes hangokat: egy Iduna, Ferenczi Teréz például vékony füzetben hagyta ránk szelleme jobb részét, csak Molnár Borbála vizenyős elbeszélései duzzadnak tenyérnyi kötetté. Azt gondolom, hogy a lyrai túl-termelés ártana hölgyeink költészetének. Ezért óhajtanom kell minden író nő mellé oly őszinte barátot, ki elég bátor legyen figyelmeztetni egy-egy tökéletlen versére; mint hű anya vagy gouvernante a rosszul álló ruhadarabra, melyben világ előtt szégyen volna megjelennie.
Ennyit általában. Visszatérve Malvinához, hogy egyszersmind búcsút vegyek, összefoglalom véleményemet. Malvina egy pár költeménye (talán több is) nincs ihlet, nincs költői hang, nincs hozzáillő forma nélkül; többön meglátszik a nem kellőleg kifejlett csira. Ki egy pár élvezhetőt adott, az fog nyújthatni ezután is, ha meglesi a kellő perczet, ha el nem sieti s megvárja míg a gondolat megérik, ha nem dolgozik kötet számra — még szent czél tekintetéből sem — ha uralkodik declamáló és prózai hajlamán, ha tanulékonyabb akar lenni, szóval, ha nem hisz önök hízelgéseinek, szerkesztő, hanem vagy magán belül, vagy kívül magán egy szigorú bírót keres, ki ne sajnálja inkább tiz versét máglyára ítélni, csakhogy a tizenegyedik méltó legyen oly szép, költői zengésű névhez: Malvina. Isten velünk!
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ E költői álnév mögött jelen esetben Niczky grófné Tarnóczy Malvin (1843-1917) rejtőzik. Másik álneve: O'Donnel grófné.