Malonyai Dezső
szerző: Gárdonyi Géza
Meglepő Malonyainak az az állítása (Munkácsy halála után való napokban), hogy Munkácsy gyűlölte a tájképet. Nem merem azt mondani, hogy nem értette, inkább azt gondolom, hogy balul értették egy megjegyzését. De lehet az is, hogy nem értették balul. Ő elvégre epikus festő volt, csak az ember iránt érdeklődött. Abban igaza volt, hogy tájképet festeni a tehetségtelen is jól tudhat, merthiszen a tájkép többnyire csak másolás. De igazán kicsinyelt volna minden tájképfestőt?
Jézus után egyszer egy vak kiáltozott:
- Dávidnak fia!
Jézus magához bocsátotta, s azt kérdezte tőle:
- Mit akarsz, hogy cselekedjek veled?
A vak így felelt:
- Uram, hogy lássak.
Mióta Jézus elment a földről, be sokan vagyunk vakok! Különösen a művészet terén. Csak gondoljuk, hogy látunk, mert bizony sok ember megy végig az élet hoszszú útján annélkül, hogy jobbra és balra látta volna, mi mellett ment el! Csak úgy ment, mint aki végigsétál valamely képtáron, mint ha az utcán sétálna, aztán kimegy sörözni, s beírja a naplójába:
- Láttam a képtárt is.
A természet az Isten picturája. Bárhova néz a jólátású szem, mindenütt gyönyörködik benne. Semmi se rút, amit még az ember keze meg nem változtatott.
Csakhogy százezer ember között egy van, aki látja.
Egy kopár síkság, egy hitvány árok, egy csenevész fa, földomlás, folyó, mocsár, egyhangú mező, - mindenben meglátja a műértő szem a szépséget. De a műveltség alsó vonalán élő ember szeme nem. Annak legfeljebb a Lomnici csúcs szép, vagy a Balaton, vagy a napnyugvása. A különös. A szokatlan. Ahol a természet olyan pompát fejt ki, hogy az erdőből kibukkanó vaddisznó is elámulva áll meg.
Mi az oka annak, hogy a közönséges természeti részek szépségét nem látjuk? A művészetben való neveletlenségünk.
Festők és írók feladata, hogy a mindennapi szépre megnyissa a szemünket. A szépnek a látása is hozzátartozik ahhoz a kevés boldogsághoz, amelyben itt a földön részesülhetünk.