Magyarok, szerbek: emberek
szerző: Juhász Gyula
Barbusse becsületes háborús regényének egy jelenetére gondolok, mikor a sáros poiluk ─ lelkük mélyén mind szocialisták ─ a lövészárkok tövében Liebknechtet emlegetik. Olyan tisztelettel és reménységgel beszélnek e szegény, keserű franciák a német népvezérről (akit azóta, ó sors iróniája, a saját katonái agyonlőttek), mint a régi zsidók a Messiásról. A látóhatár szélén dereng. Egy távoli chantecler hajnalt dalol.
Most, hogy egyelőre homályosan és felelőtlenül szerb és magyar közeledésről beszélnek és írnak, mikor Risztics szerb ezredes a régi szerb-magyar barátságról emlékezik, Hunyadiak és Brankovicsok néhai frigyéről, eszembe jutnak egykori váradi éjszakák, amelyeken Theo barátunkkal álmodoztunk éberen és virrasztva a népek szent szövetségéről, magyarok és szerbek sorsáról, a megértésről és megbecsülésről, amely elé vámsorompókat állítanak és Damokles kardját függesztik idegen és ellenséges hatalmak.
Theo tulajdonképpen a nevére és vérére szerb volt, kultúrájára francia, érzésére magyar, és olyan német verseket írt, hogy az Insel Verlag készült kiadni őket. A magyarságnak szerelmese volt Theo, de amennyire imádta Csokonai és Ady magyarságát, úgy gyűlölte a hatvanhetes megalkuvást, az osztrák zsoldjában álló politikai szoldateszkát. Mikor 1909-ben az első kardcsörtető mozgósítás megindult Szerbia ellen és a Szigligeti színházban csak irodalmi emberek lézengtek a "Szép csöndesen" című szögedi idillem harmadik előadásán, Theo sápadtan és remegve tiltakozni akart a háborús őrültség ellen. A kávéház teraszán ültünk, néztük a vörös holdat, a megriadt várost, a szaladgáló katonákat, olvastuk a félelmükben fütyörésző tudósításokat, és Theo így beszélt:
─ A disznók miatt akarnak háborút. A sertések miatt és a disznó uszítók miatt, akiknek érdeke ez. A magyarnak nem érdeke, a szerbnek se, de igenis az osztrák szoldateszkának! Egy az ellenségünk, közös a veszedelem, de nem tudják, vagy nem merik kimondani. Mikor a Sasfiók tirádái fölzengenek a magyar színpadon, a magyar lelkek titkos keserűsége visszhangozza és tapsolja a Metternichek, a császárok, az őrült hülye zsarnokok elleni kitöréseket. Belgrádban ugyanez az érzés, ugyanez a lelkesedés és taps fogadja és koszorúzza őket. A Terazzián fiatal és rajongó irodalmárok éppen olyan érzéssel olvassák Baudelaire-t és Adyt, akit lefordítottam nekik, mint a váradi teraszon.
Így beszélt Theo, aki akkor Mátyás királyról tervezett egy nagy verses reneszánsz tragédiát. Mindig tervezett, ősjogász volt, de Timon Ákos helyett (igen okosan) inkább Athéni Timont olvasta és Kmetty helyett Goethét, minden sorát ismerte, minden szavát tudta, holott római jogból kellett volna kollokválnia. És fordította buzgón Adyt németre, Ernőd Tamás pedig Theot fordította vissza magyarra; különös éjszakák és különös társaságok voltak ezek, itt született a váradi Holnap, a Kis Pipában román diákok bánatos nótákat énekeltek, a mámoros tenorista lehurrogta őket, én védelmükre keltem, és ekkor egy román diák odajött az asztalunkhoz és így szólott hozzánk:
─ Csak a költőt akarom üdvözölni, akinek nevét mi románok is szeretettel emlegetjük. Örülök, hogy az emberben nem csalódtam.
Azóta sok víz lefolyt a Kőrösön és Dunán, az Olton és Drinán, nagyon beborult a népek szolidaritásának. Nem tudom, a román diákok mit gondolnak ma Váradon, és nem tudom, Theo hol jár és mit csinál? Utoljára a nagy háború kitörésének előestéjén protestált egy pesti német újságban a háború ellen, hangoztatta, hogy se szerbnek, se magyarnak nem igazi érdeke ez, azután elnémult és eltűnt a fölzengő orkánban.
Azóta sokszor gondolok Theora. A szoldateszka elmúlt, az osztrák járom eltört, a gyűlölet tüze hamvába hal, Risztics ezredes a magyarok és szerbek régi barátságára emlékszik. Bizony jó volna megint együtt ülni a váradi teraszon, a vörös hold alatt, békén, boldogan, még mindig fiatalon, kezet fogni és ünnepelni a szolidaritást, amely ledönti a vámsorompókat, összetöri a szuronyokat és megcsinálja, amit ezer háború és millió áldozat nem tudott: a munka és az alkotás szent szövetségét, ahol nincsenek kis népek, nagy népek, csak népek vannak.