Magyar vers-írásra való ösztönzés
szerző: Barcsay Ábrahám
A Comminge fordítójának.
Vettem, Piladesem! Múzsádnak zsengéjét,
Tudd meg hát iránta Barátod elméjét.
Comminge keservét németűl olvastam,
Hogy magyarul nem szól, azon csodálkoztam,
Avagy nem lehet-e nyelvünkön jajgatni,
Vagy pedig szeretőt szívesen siratni?
Mi van szebb a sógor csikorgó nyelvében,
Mintsem komám-uram édes beszédében?
A régi vad szászok rút erres szavai
Sértik füleinket idétlen hangjai.
Hidegebb országok durcás nemzeteit
Hagyjuk el, Barátom! hagyjuk el verseit.
Szedjük ki közűlök a drága-köveket,
S ékesítsük véle, ha lehet, nyelvünket.
Ha nap-kelet felől származtak eleink,
Apollóhoz közel szebbek hát verseink.
Sirassuk meg szabad Gyöngyösi Múzsáját,
Hogy most nem írhatta bús Carichliáját.
Az akkori hadak félelmes zászlói
Mindenütt lobogtak, mint Márs jelt-adói.
A Nimfák rejteztek kő-sziklák odvában,
Gyöngyösit elhagyván murányi várában.
De még is olvasván éretlen munkáját,
Ha nem szivelnők is magyaros nótáját,
Látszik, hogy kóstolt volt Pegazus vizéből,
Hogy szeretet érzett Kemény szerelméből.
S ahol szabadosan folytatta meséjét,
Látszik, mennyei tűz táplálta elméjét.
De mely nehéz légyen vitézi versekben
Írni, megvallották sokan életekben.
Megmutatta Máró, ki sok esztendőkig
Faragta Dídóját, míg vitte felhőkig.
Akkor is Homérus roppant forgácsai
Lettek munkájának legszebb oszlopai.
Mennyi szélvészektől hányatott sajkája
Tassusnak, míg partra jutott Armindája.
A szerelmes versek, úgy tetszik, könnyebbek,
S a megterhelt szívnek olykor kedvesebbek.
Ezekkel hirdette kerített völgyében
Petrárka szerelmét hajdani időben.
Ily versekkel hajtja Lázár szép bikáját
A szűz elejében, kezdvén Florindáját:
S téged is ültetvén a nyájas marhára
Költség nélkül viszen Madrid látására.
E kopasz Homérus olykor szunnyadozik,
De mégis elméje most sem fogyatkozik.
Sőt, ha gyalakúti híres forrásából
Iszik, vagy drassai rózsa-szín borából,
Látszik ugyan, hogy kezd őszülni Múzsája,
De még azért kedves és vídám arcája.
A szegény Kohári setét tömlöcében
Szép verseket koholt képzelt szentségében.
Ha egyebet nem nyert könyörgő lantjával,
Legalább ösztönöz jeles példájával.
Illei Torquatus szép fordításában
Megmutatta, hogy van ész magyar agyában,
És hogy nem kell élni kölcsönözött szókkal;
Igaz, hogy sok helyen magyar erőszakkal,
És az értelemtől olykor elcseppenvén
A papokkal útaz sebesen ügetvén.
Mondják, hogy Orczynak titkos szekrényében
A Múzsák rejtettek kincset szegletében.
A vitézi versek ösvénye nehezebb,
S a szók méltósága sokkal szükségesebb.
Itt a folyó-vizek távúl büszkélkedvén,
S mások mélységével titkon nevekedvén,
Lassan hömpölygetik arany-fövenyeket,
Vagy pedig zúgással forgatják köveket.
A szónak ereje változik ellenben,
És szerelmet jelent minden e versekben.
A kis patakocskák lassú suttogással,
Hol nyögnek, hol pedig vagynak sóhajtással,
Hol pedig föld alá rejtezvén hallgatnak.
Itt már a Nimfák is örömest múlatnak,
És olykor öblökben rekesztvén vizeket,
E gyönyörű szűzek itt mossák testeket.
A titkos mirtus-fák ott körül bénőnek,
E magános helyre pásztorok sem jőnek.
A szerelem anyja magának szentelte,
Tiszta szeretetét Dámon ott nevelte,
Tovább az erdőnek árnyékos völgyében
Ki felel oly bátran mások személyében?
Echo ez, a szegény Dámont csalogatja,
Ki már szeretőjét rég nem találhatja.
A fákra leírta okát keservének,
Kérvén, hogy tüzével betűi nőnének.
Ha Chloris kegyetlen: ide hozd sétálni,
Meglátod, hogy tőled nem kíván elválni.
De térjünk, Barátom! vissza Commingére,
És a sírban szegzett ritka szerelmére.
Lássuk, hogy áztatja könyvekkel hamvait,
Halljuk, hogy bocsátja Istenhez szavait:
Hogy viszi fájdalmát fényes zsámolyához,
És hogy esik vissza koporsó lábához.
Tudod, hogy németűl többet nem tanultam:
Mint amennyi kevés, arra is szorúltam:
Mégis verseidet midőn elolvastam,
Ilyen esméretlen szavakra fakadtam.