Magyar nyelv
szerző: Ábrányi Emil

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
  Ajkára vón, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
  Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
  S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
  S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
  Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
  Mint egy király az ünneplő bibort!

        Bír-e más nyelv úgy epedni,
        Annyi bájjal, annyi kéjjel?
        Olvadóbb, mint lant zenéje
        Holdvilágos, langyos éjjel,
        Mely virágot s dalt terem,
        Mikor ébren semmi sincs más,
        Csak a fák sötét bogán:
        Hangos, boldog csalogány
        S boldog, néma szerelem...

                        *

                Hát a csapongó
                Gyors szavu tréfák
                Játszi szökését,
                Festi-e más nyelv
                Oly remekűl?
                Pattog a víg élc,
                Ám sebe nem fáj,
                Mert csak enyelgés,
                Tarka bohóság
                Volt az egész!...

                        *

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendűl benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!...

                        *

Ciklops pőrölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng!...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!



                Hatalmas, szép nyelv,
                Magyarnak nyelve!
                Maradj örökké
                Nagy és virágzó!
                Kisérjen áldás,
                Amíg világ áll!
                S legyen megáldott
                Az is, ki téged
                Ajkára vesz majd:
                Elsőt rebegve,
                Végsőt sóhajtva!