Magyar balladák könyve

Magyar balladák könyve
szerző: Arany János

A kritika első megjelentetése: Szépirodalmi Figyelő 1861. I. évfolyam, 333. lap, aláírás nélkül.^[1]

MAGYAR BALLADÁK KÖNYVE. Válogatott gyűjtemény. Két kötetben. (Ez általános czím alatt is: „Irodalmi kincstár”: III. és IV. kötet.) Pest, 1860–1861. Kiadja Heckenast Gusztáv.

E gyűjtemény berendezésében szerkesztője (mint halljuk, Székely József) a legkényelmesebb útat követte, az írók neve kezdő betűi szerint, ábéczerendben, állítván össze. Ily módon a felvett írók sora ez: Arany, Bajza, Czuczor, Dalmady, Dózsa, Dömény, B. Eötvös, Erdélyi, Garay, Gyulai, Halász, Hóri, Kisfaludy K., Kölcsey, Lévay, Lísznyai, Magyari, Nagy Imre, Népballadák, Pap Endre, Petőfi, Sárossy, Szász, Szelestey, Székely, Thali, Tisza D., Tompa, Tóth E., Tóth K., Zalár, Vajda J., Vida, Vörösmarty. E szerint csak az F, I, J, O, Q, R, U, X, Y betűk hiányzanak, melyeket, teljesség okáért, szintén ki lehetett volna egészítni, azt hiszem. A Q-ra jó lett volna, például, Quti, az X-re Xánthus (lehetetlen, hogy ne írt volna balladát) s az Y-ra? no arra is akadt volna tán valaki. Mindazáltal kétely támad az emberben, nem lett volna-e czélirányosb a beosztás, faj, vagy időszakok, — a ballada nálunk fejlődése szerint. Kezdeni például Kölcseyn, Kisfaludyn és a kik ez iskolához tartoznak, azután átmenni a népballadákra, melyekből az új irány kiindúlt, végre Petőfit s a többieket állítani össze, fejlődési rendben. Hanem e sok volna már mind késő: a gyűjteménynyel be kell érnünk, a mint van. A népballadák elseje: „Magyarország megvételéről” — nem más, mint a régi históriás ének: „Emlékezzünk régiekről.” Szerkesztő e históriás színt, úgy látszik, le akarta róla törleni, hogy inkább hasonlítson balladához, ezáltal kedvesebbé teendő a nagy közönség előtt. Nem volna szavunk az eljárás ellen ha sikerűl. De azt látjuk, hogy az eredeti szöveg el van rontva, összekuszálva, a nélkül, hogy valami elvet szorosan kivive tapasztalnánk. Az első vers-szak merőben kimaradt, hihetőleg a krónikás modorért, de e modor alább nem volt elkerülhető, péld. a „Herczeg akkor” kezdetű versszaknál az első sem krónikásabb. „Az teten ők feltetének” stb. e régi szavakban gazdag hely kimaradt, pedig alliteratiója épen az eredeti balladai ének töredéket sejteti, — ellenben az elrekentsék, akkort, régi szó és forma, továbbá „azt igen örűlé” régi szóvonzás ott szerepel. „Lakófölde nagy jó volna” a régies nagy nem szúrt szemet, de alább: „mert járának nagy jó véggel” — pusztulnia kellé. Sok helyen értelem-másító változtatás is van. „Istentől is kíszerittetének” — ez nem „kísértetének” mint sz. javítja, hanem „ kényszeríttetének,” a mi egészen eposzi vonás: „fato profugi,” „divinitus.” — „Mind egyesek ű dolgokban,” ez nem: „egyenesek,” hanem: „egyetértők” (innen: egyesség = egyetértés). Maradhatott volna a régi, mert a nép most is tudja, használja ily értelemben. „Herczeg akkor az földön” — nem általában: „a földön” mint sz. adja, hanem: „azon a földön.” A Deus-féle szójáték kihagyását helyeseljük; de alább: „harmad követet” — nem hármat követet” fog lenni, hanem „harmadik követet.” „Némettűl mert megvívék” nem: „vevék” bár az értelem hasonlít, hanem: megvívák, mely szó majd al-, majd felhangúan ragoztatott. — Mellőzve a többit, melyekben lényeges hibát nem sejtünk: „Fehér Lászlóra” kifogásunk az: vagy adni csonkítás nélkül, vagy ha ez ily közönségnél nem lehet, kihagyni merőben. Nagyon meg van nyomorítva, s a czél még sincs elérve. Vagy érti az olvasó, vagy nem. Ha érti, akkor mindegy; ha nem érti, akkor a meséjét sem fogja. S az a félhomály még veszedelmesebb.

Alkalmilag megemlítjük e ballada egyik sorának népies versióját, mely sokkal erőteljesb, mint az Erdélyi gyűjteményében álló. Az utolsó versszakot így ösmerjük a nép ajkáról:

Mosdóvized vérré váljon,
Kendőruhád lángot hányjon,
Az kenyered kövé váljon.
Az ég téged meg se áldjon.

Rím, rhythmus, kifejezés mind erősebb. Végre óhajtanók, ha legalább gyémánt-kiadásaink tiszták volnának afféle sajtóhibáktól, minők a 47. lapon (Ágnes asszony egyetlen versszakában) csakúgy dőlnek: foela, csattdrás, mansze, sesb. Valódi sanskrit nyelv! Azt, hogy e ballada egy pár csonkának tetsző sorát kipótolgassa, még Friebeisz István megkisérlette volt, nem csoda hát, ha e gyűjtemény szerkesztője sem akart kevésbbé „vájt fülűnek” (mint Kazinczy mondaná) látszani.^[2]

Megjegyzés

1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
2. E bírálatra a FIGYELŐ legközelebbi számában a következő nyílt levél és válasz jelent meg:

   Nyílt levél Arany Jánoshoz.

   Tisztelt barátom!

   Azért, a mi Sárosy érdeme, hogy a magyar balladákat összegyűjté; azért, a mi Erdélyi emendatiója (hogy: „kísértetének, egyenesek, megvevék” stb. szókat használ Toldy „kíszerittetének, egyessek, megvívék” stb. szavai helyett) azért, a mi Friebeisz hibája, hogy „Ágnes asszony” két csonka sorát kinyújtóztatja: a SZÉPIRODALMI FIGYELŐD 21. számában nekem ajánlott. „Kazinczy-érdemrendet” el nem fogadhatom, s ezennel tisztelettel visszaküldöm.(*)

   Pest, április 8. 1861.

   SZÉKELY JÓZSEF
   .

   
   

   (*) Köszönettel fogadom. A „vájt fület” Kazinczy, Horatius után, finom hallás értelemben használta, s az ellen nincs mit protestálni.   Szerk.

   Arany László közlése.