Magyar Shakespeare-tár
szerző: Cholnoky Viktor
Hogy mindjárt a közepén kezdjük a dolgot: értem, hogy a franciák miért nem tudták soha megérteni Shakespeare-t, értem, hogy Tolsztoj, a szláv és öreg miért haragszik rá, értem azt is, hogy miért a németeké volt a feladat, hogy újra megtalálják Shakespeare-t és értem azt is, hogy sehol a világon, még Angliában sem járhat úgy együtt elme, érzés és indulat Shakespeare-rel, mint Magyarországon. Továbbá értem azt is, hogy a magyarságnak Shakespeare-rel való első érintkezését a németség közvetítette. De Clarence malváziaija legyen az italom, vagy ne köpjek többé soha fehéret, avagy Tyburnben verje össze a szél a bokámat, ha megértem, hogy Shakespeare magyar újjászületését nyomtatásbeli első megnyilatkozásában miért kellett megint németre festeni.
A Magyar Shakespeare-tár most megjelent első két füzetéről van szó, tehát annak a folyóiratnak az első jelentkezéséről, amely hivatalos zászlaja lesz majd a Kisfaludy Társaság által újjáélesztett Shakespeare-kultusznak. Nem a magyar sovinizmus beszél belőlem most - ámbár a lelkem szerint az is beszélhetne -, hanem az a megdöbbenés, amely elfog, látva a kitűzött cél és a feléje tett első lépésnél már jelentkező nagy iránytévesztést. A Kisfaludy Társaság új, magyar Shakespeare-kultuszt vett a szeme elé, a Tár pedig, amelyet elénk tár, egészen német és egyáltalán nem ad semmi újat sem. Közli Berzeviczy Albertnek a télen tartott felolvasások elé szóló bevezető beszédét, közli a felolvasásokat, ad egy csomó statisztikát magyar és német Shakespeare-előadásokról, adja az ismertetését néhány újabb német munkának Shakespeare-ről és felönti mindezt egy rettenetesen Carlyle-szagú angol tanulmánynak a nehézkes fordításával, egypár ismert irodalomtörténeti anekdota felmelengetésével és hivatalos jegyzőkönyvekkel. Ami a felolvasásokat illeti, azok mind német nyomon járnak, Gervinus és Schröder között mozog a gondolkozásuk; ami az eléjük járó beszédet illeti, arról jobb nem beszélni; ami új Shakespeareológia, az mind német ujjból van szopva; ami pedig a hivatalos közléseket illeti, azok között a legkiemelkedőbb momentum az az értesítés, hogy a Tár simítatlan papirosra van nyomva. Magyar vonatkozású a könyvben pusztán a Radó Antal felolvasása volna Arany János Shakespeare-fordításairól, de ez tele van a Kisfaludyék által rendezett és klasszikusnak (sőt classikus-nak!) elnevezett Shakespeare-kiadás felesleges és elöregedett whorsipjával, a fordítások hibáinak felesleges, együtt-gyöngélkedésre és tekintélyeskedésre valló mentegetésével. Szóval éppen nem előre néz, hanem a hátunkat védelmezi. Alexander Bernát és Hevesi Sándor legalább épkézláb nyelven írnak, ha nem is magyar és nem is eredeti a gondolatuk, amit elmondanak. Érték, igazi érték tehát a könyvben csupán a Gyulai Pál két tanulmánya a Szentivánéji Álomról. Ez azonban íródott 1864-ben, megjelent először a "Koszorú"-ban, azután pedig tavaly a Gyulai összegyűjtött dramaturgiai tanulmányaiban. Nincs tehát a könyvben semmi új és semmi magyar eredeti, ami valóban új magyar Shakespeare-kultuszt jelentene. Az után a nagy öröm után, amit a Kisfaludy Társaság nemes vállalkozásán éreztünk: ez a könyv furcsa, szinte tragikomikus csalódás.