Magukbanélők
szerző: Tömörkény István
Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé, és a hónak a csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az úton, az ócska suba széle leér róla, s a birkaszőr cifraságokat ír reá. Némely varjak mint bús fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varjú most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a fordított világban. Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába, hogy sanyarú téli élhetést keressen az úti szemétben, most a veréb meg a pipiske mind elment a háborúba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegrevetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjúk, de találkozik olykor holló is közöttük.
- Tán jóllaktatok már a harctéren? - kérdezi tőlük a vén Csúszó Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az új kutyával. Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.
- No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az úri mód, hogy hat lábat visz magával sétálni? - kérdezik a szánkóról.
Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, mondván:
- Hát fölfogtam űtet. Úgy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.
Az új kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.
- Jó, jó - mondja Menyhárt -, ne hízelögj, még majd ellopsz valamit.
Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek valakije van.
Míg a kutyát "fel nem fogta", senkije sem volt, csak az emlékei az elhaltak után, s egy szomorú, csendes, bús és kietlen porta, magános ház, amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, fiú, szülő, feleség, mind elhagyták már végképp, s kimentek lakni a nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt úgy maradt a házban, mint egymaga, téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a sublót vagy az ágydeszka, s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan melyiktök jár most itthon?
Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán, s megérezte, hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik, s végighúzta a körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót, és azt kérdezte tőle:
- Mit akarsz?
A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghúzta magát a födéltelen nincstelenség alázatával, s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: én, mint ínséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a ködmöndarabon.
- Hát - mondta Menyhárt -, abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl is foghatnálak... Aztán éppen azért föl is foglak. Úgy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután valami jobb helyért?
- Nem - mondta a kutya. - Hiszen kutya vagyok én, nem embör.
Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor dolga, mert kíméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. Mert ha nem ló húzza is, de valami erő csak húzza: hát mért nem pihentetik néha ezt az erőt?
Ezúttal azonban Mihály mégiscsak felszáll a villamosra, mert hallotta a hírét annak a bírónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a hivatala, Mihály pedig fáradt, s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a lelkéből ez a tarkabarka csúfondáros élet letört egy darabot, s az egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének a megmaradt darabjait odaterjessze: dúrkáljon köztük.
Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely részeket ez a tarkabarka, csúfondáros háborús élet, amelyik nem pihenteti az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a bíróra, akiről ver a szó, hogy szót lehet vele érteni, és azt mondja neki: - Tekintetös úr, én is a bajos embörök közé tartozok.
- Hát csak el kell mondani, ha lehet, segítünk rajta. Hát mi a baj?
Azt mondja Mihály:
- Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.
- Aztán ki fosztotta ki?
- Egy szöméj. Egy asszonyszöméj mög a két lánya.
- No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.
Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal sarkát megsimogatja két ujjal.
- Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske mög a két lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: - Engöm kivertek onnan, ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor úgy gondoltam, hogy én itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.
- Tekintetös úr - mondja Mihály -, esött az eső, szél fújt, ez a három mög ott a házam előtt... Hát én akkor úgy gondoltam, hogy elférhetnének. Úgy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.
- Ismerte azelőtt?
- Hát úgy. Tudtam, hogy a harmadik utcában laktak.
- Azután mi lett?
- Hát kéröm - beszéli Mihály -, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha úgy töttem volna, mint Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög... - s Mihály búsan ütött rá a kezével a levegőre.
- Hát elhagyták?
- El - erősíti Mihály -, el. Eltűntek. Tudja, mint amikor a galambász nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára úgy fölmönnek, hogy tűnőben vannak, hát úgy eltűntek. Azután elvittek mindönt. A pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek rám, mostak rám, most mög eltűntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit is elvitték, még kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én fosztva.
A kifosztott Mihály megtörten áll a bíró előtt. Már alighanem csakugyan úgy van, hogy a "szöméj" nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte el, hanem a Mihály vén szívéből is egy alkalmatos, jókora darabot.
- Aztán, öreg Mihály - kérdezi a bíró -, valami kis olyan csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közbe-közbe?
Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja: - Hát kéröm, ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha néha egy kicsit mögverögetik a hátát...