Magány (Richard Dehmel)
Így, csendbe menjünk a ködös mezőn:
itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
érezhetem, mi jó az egyedüllét.
Se szó, se szél: a sápadt este jön,
vastag köpenybe fogja fel a léget
s a mozdulatlan test gyönyörbe réved.
Csak a szívem hallom: nem életért sír,
a kéj, a kín süllyedve elpihen,
hátam mögött tűn el, mint két vihar,
mely birkózik egymással és kihal.
Mit háborogsz, én lázadó szivem!
Te többet érzel, mint a többiek,
a nő, barát és összes szívek:
ők is magányosak. Nézd: a sötétség
mélyébe zöld láng lobban félve halkan,
egy pályatűz ─ nézd: így egymagadban.
Tovább, tovább, ahol ember se él még.
De mit akartok? El, el! föl a dombra,
mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
Követnek: ó szárnyam ha volna! ─
Cserjék remegnek a mezők fölött
koboldszerűen, a domb füstölög,
míg a párák nedves, izzadt lidérce
magát a földből jó kövérre szívja:
el arcok, félre, félre! Hogy lihegnek!
Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.
A töltésen leroskadok alélva,
nyirkos sínen parázsló homlokom.
Jaj, csak jönne a tipró vaskerék ma!
A hűs acél agyamba mar mohón,
kezem vonaglik a vastestű pánton;
megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
két szem buggyan ki a ködös homályból
és ─ mit akar az árnyék, ott távol,
és mért inog az égerfa, mért?
Már mozdul és jő: újra éledek,
közel az árnyék és felém sötétlik,
alakba tör ─ vagy őrület csupán? ─
a ködön egy kemény és éjsötét csík.
Fürkész szemem megenyhül szelíden:
köszönt - elűzi bús magányomat:
hahó, egy ember! ─ Ó magány ─ szívem ─
s kattogva vágtat el a gőzvonat.