Madame Louise délutánjai

Madame Louise délutánjai
szerző: Krúdy Gyula
1909

Madame Louise még mindig szép volt és eléggé kívánatos, amikor elhatározta, hogy végképpen szakít a férfiakkal. A szerelem mindenféle változatát volt szerencséje megismerni attól az időtől kezdve, hogy kis faluját odahagyta, és a vörös sapkát viselő "nagyapától" megszökött egy katonatiszt karján. Mint abban az időben még mondani szokás volt: "Fehér kaméliáshölgy" lett a kis falusi Lujzából, és bizonyára szívesen halt volna meg tüdővészben, ha erős szervezete nem tette volna erre a halálnemre alkalmatlanná. Bizonyára szegény koldusnő is szívesen lett volna bűnei teljében, hisz sokszor suttogta romantikus hanghordozással a kedvesei fülébe, hogy: "Te majd egyszer jössz, édes, és a templom előtt egy vén koldusnőnek alamizsnát vetsz, s a vén koldusnő én leszek!" - de erre sem volt alkalmatos, mert a kis Lujza mindig tudott a pénzére vigyázni, és idővel csinos palotát épített, ahol tőkéjéből olyan nyugodalmasan éldegélt, mint valamely tisztes özvegyasszonyság.

Igen, özvegy akart lenni Madame, az egész férfinem özvegye, pedig még nem érte el azt az időpontot, midőn a kaméliás nők nyugalomba szoktak vonulni. A haja fekete volt, a szeme ragyogó és bánatos volt, amolyan félig bánatos, amely körülmény mindig nagyon szokott hatni a férfiakra. A termete egy kissé megtelt, de csak azért, mert felhagyott a lovaglással. De a lovaglással is azért hagyott fel, mert már nem akart hódítani. Körülbelül mindenkit meghódított már akkor Budapesten, akit akart. Hercegek és szegény költők írtak emléksorokat az emlékkönyvébe - mert Madame-nak még emlékkönyve volt -, és a hálószobája falát két generáció legszebb, leggazdagabb és legérdekesebb férfiai díszítették. Fotográfia nélkül nem végezte egyetlen viszonyát sem, mert Madame szentimentális volt, és szeretett visszagondolni ismerőseire, ismerőseivel töltött kedves óráira. Ezt annál könnyebben megtehette, mert katasztrófáig sohasem engedte eljutni viszonyait: a házasembereket idejében visszaadta feleségeiknek, anyagilag senkit sem juttatott a tönk szélére, és azokat az ismerőseit, akik pénz nélkül, de szerelemittasan léptek a kis palotába - à la "szegény ifjú" -, eltávolította, mielőtt az illetők a cselédséggel gorombáskodni kezdhettek volna. Ahhoz elég romantikus volt Madame, hogy félcipőcskében és vékony batisztruhácskában - széles szalmakalapját a karján himbálva - egész éjszakákat csavarogjon végig a Hűvösvölgy nedves erdőségében valamely rongyos költő karján - a költőket természetesen szerette, és valamennyit ösmerte -, de a kis palotába a szegény ifjak csak akkor léphettek be, ha erre engedelmet adott. Csupán egyetlenegyszer volt gyönge Madame, egyetlenegyszer engedte meg bizonyos "szegény ifjúnak", hogy a palota egy kis udvari szobácskájában elhelyezkedjen, és ott verseket írjon, de hajh, azt is nagyon megbánta. A "szegény ifjú" eleinte nyugodalmasan viselkedett az udvari szobácskában, és csak álmainak élt. (Ez álmok között nevezetes szerepet játszott két almásszürke egy jukker-fogattal, amelyen majd ő Madame-mal kucsírozni fog, s a lovakat természetesen ő hajtja. Egy "szegény ifjú", aki lovat akar hajtani!) Sőt boldogságot is színlelt a szegény ifjú, amidőn néha vendégek híján együtt ebédelhetett Madame-mal az első emeleti nagy ebédlőben, amelynek falát vadgalamb-szürke selyem borította, csillára pedig vert ezüstből volt. De el volt ragadtatva olyankor is, midőn az éj csöndjében megnyílott szobácskájának ajtaja, és Madame suhogó estélyi öltözetben, tündöklő ékszerekkel és ibolyaszagúan a szobácskába suhant, és legyezőjével megvetőleg mutatott az ebédlő felé:

- Utálom őket, a részeg disznókat. Utálom a kancellárt, utálom a nagykövetet, sőt a fess Niki grófot is utálom. Csupán téged szeretlek, Marci.

Márton - a szegény ifjú - kezes bárányként fogadta a bonbonokat és cigaretteket Madame kezéből, és hálás imát rebegett, hogy a kiváló nő az ország zászlósurait az ebédlőben hagyta. De egyszer Marci délután szabadságot kapott, elhagyta a palotát, és felkereste elzüllött barátait, akikkel bor és savanyúvíz mellett egy kis kocsma hátulsó szobájában megbeszélte helyzetét. Hogy mit, mit nem tanácsoltak az elzüllött barátok Marcinak, az nem tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Marci hazatérve, egy darulábakon álló ezüst névjegytartót vágott Madame-hoz, mert a szalonban egy exkirály cigarettázott. Az elzüllött barátok rosszul számítottak, a féltékenységi roham nem sikerült, Marcit még abban az órában kidobták a palotából.

S azóta lakatlan a kis udvari szobácska, csak Madame szokott elsóhajtozgatni benne a boldog időkön, midőn Mártonnal ott kettesben liptai túrót vacsorázott, mert hisz a pástétomtól és pezsgőtől már megundorodott.

A "szegény ifjú" állása már évek óta betöltetlen Madame háztartásában, és az öreg udvarmester minden erre vonatkozó előterjesztése kárba vész.

- Nem - mondja Madame búsan -, most már csak egyetlen férfiúnak lehet joga arra, hogy a fejemhez vágja a névjegytartót. Annak a férfinak, aki a hites uram lesz.

- Hát menjen férjhez, Louise - vélekedik az öreg, kis termetű udvarmester.

Madame szentimentálisan fölsóhajt:

- Tóbics, Tóbics, hát már annyira sem szeretsz, hogy férjhez adnál!

Amire Tóbics nagyot hallgat.

Tóbics úr ugyanis nem volt mindig udvarmester Madame-nál, sőt az elsőrangú helyet foglalta el a kiváló hölgy szívében. Tóbics akkor még fiatal volt és birtokosa számos holdaknak a délvidéken. Sőt akkor mintha magasabb termetű férfi is lett volna Tóbics, hajlott szláv orra alatt merész bajuszka kunkorodott, és nagy, kerek szeme vágyakozással ragyogott a világra. Madame néhány kellemes hetet töltött Tóbiccsal Párizsban, aztán Madame továbbutazott a perzsa nagykövettel, és évek múlva, amikor Tóbics újra előkerült, már igen kicsiny volt, igen deres volt, igen nagy bajuszú volt. Madame nem sokat firtatta Tóbicsot állapota felől, mert ő tudott olvasni a cipőkről. A Tóbics cipőjének az orra fel volt kunkorodva, kell-e ennél több mondóka? Csupán annyit kérdezett tőle, hogy van-e állandó lakása Budapesten? Tóbics azt felelte, hogy sem Budapesten nincs állandó lakása, sem máshol. Madame szekrényéből pénzt vett elő, Tóbicsnak adta, hogy lakást béreljen, s egyúttal megengedte neki, hogy délutánonként meglátogassa, mert talán lehet Tóbicsnak egyébre is szüksége, mint az állandó lakás.

- Kegyed ma is az az angyali teremtés, aki volt - felelte Tóbics. - Kegyedet csakis imádni lehet.

- Helyes, kedves barátom - felelt Madame -, imádhat engem, de amint a legcsekélyebb célzást ejti a szerelemről vagy hasonló bolondságról, nyomban vége szakad barátságunknak.

Ilyenformán került Tóbics másodszor a Madame környezetébe, öregen, betegen, szegényen, de nem rosszkedvűen. Azon szerencsés emberek fajtájához tartozott, akik minden körülmények között megtalálják az életnek és az élet körülményeinek azon részletét, amelyen nevetni, mosolyogni lehet. Tóbics igen mulatságosnak találta, hogy mint szegény rokont kezdték kezelni a háznál, és mint ilyen, a cselédséggel összeszűrte a levet. Első látogatása naponként a Madame házánál a szakácsnőnek szólott, akitől a konyha eseményei iránt szerzett tudósítást, különösen a megmaradott hideg sültek érdekelték: majd a mindentudó szobaleányt vette vallatóra, és kisasszonyként udvarolgatott az elvirágzott hajadonnak. Az öreg házmesternét szerelmével ostromolta, és a házmesterrel már az első héten brudersaftot ivott. A cselédség kegyét emígy sikerült megnyernie, és Madame szalonjában délután megjelenvén, már tudomással bírt mindazon eseményekről, amelyek a háznál és a ház körül előfordultak.

Madame szenvedélyes kártyás volt, azonban mint minden szenvedélyét, ezt is le tudta küzdeni. Csupán Tóbics volt az, akivel a Madame kártyázni leült. Tóbics nem nyerhetett, nem veszíthetett, és a Madame szenvedélye is kielégülést nyert. Kártya közben feltámadt a régi Tóbics, aki egyébként minden más alkalommal halott volt, és az egykori földesúr egy nábob pazarságával és egy hamisjátékos gavallérságával kártyázott Madame-mal - krétára.

Madame szemüveget használt kártyázás közben, és erősen szivarozott.

- Ha férfinak születtem volna - szokta volt mondogatni -, összenyerném az egész világ pénzét. De mert asszony vagyok, mindenki, akivel eddig kártyáztam, meg akart csalni. Ön az első, Tóbics úr, aki férfi és úr módjára kártyázik velem. Ezért szeretem önt.

Így nyerte meg Tóbics József másodszor is a Madame kegyét.

Mondtuk már, hogy Madame csupán "krétára" játszotta a kártyajátékot Tóbics Józseffel? Nos, ez volt az egyetlen elszomorító körülmény a délutáni pártiknál. Tóbics keserűen csóválgatta a fejét:

- Nyertem hatezer frankot, és húsz krajcár sincs a zsebemben. Élet ez?

Madame a kártyajáték befejeztével ismét a régi higgadt, nyugodt asszony lett, aki a pénz értékét mindenekfölött ismeri.

- Helyes, elvesztettem hatezer frankot. Íme, törlesztek belőle két forintot. Ez elég önnek vacsorára, Tóbics úr, és most jó estét.

Amíg "szegény ifjak" voltak a háznál, Tóbics úrnak sohase mondottak jó estét. Jogában állott ugyanis bevonulni az udvari szobába, és a szegény ifjú mulattatására lenni.

- Férfiak mégiscsak elszórakoznak egymás között - vélekedett Tóbics úr, és az elvirágzott szobaleány közreműködésével bort csempészett az udvari szobába, zsebéből előkerült a kártya, és másnap titokzatos szemhunyorítással jelentette Madame-nak, hogy a "szegény ifjú" ennyi és ennyi összeggel maradt adósa a kártyázás végeztével. Madame káromkodott, de fizetett. Fizette a szegény ifjú kártyaadósságát. Csak nem maradhatott adósa Tóbicsnak az a férfiú, akit ő szeretett?



Ilyenformán folydogált az élet Madame házában mindaddig, amíg Madame elhatározta, hogy szakít a férfinemmel, és lemond örökre a szerelemről.

- Nem akarom, hogy ti unjatok meg, ha rátok vénültem - mondta Tóbics Józsefnek, midőn egy napon kiadta az útját. - Marie barátnőmnél megüresedett egy állás. A házmesteri állás. Ha akarod, fiam, oda beajánllak.

Tóbics József méltatlankodva utasította vissza az ajánlatot.

- Madame, én önt szerettem, azért fogadtam el ebédjét, vacsoráját. De Marie asszonyt utálom. A foga mind hamis. Köszönöm gondoskodását. Megmaradok koldusnak, de úrnak.

Madame gúnyosan vállat vont.

- Ismerlek benneteket! Ha három napig nem esztek, a dédöreganyátokat is oltár elé vezetnétek.

Tóbics erre már nem is felelt. Nagyon megsértődve távozott, miután a cselédségtől érzékeny búcsút vett. A házmesternek megsúgta, hogy ha a Madame meggondolná a dolgot, ő még mindig ott lakik a régi lakásán, jön, akár éjfélkor is kártyát játszani; a szobaleánynak kezet csókolt, és az öreg házmesternét arra kérte, hogy ne felejtse el azt, aki őt igazán és szívből szerette. És erre elment Tóbics József. Néhány napig még ott ólálkodott a ház körül, mint aki azt várja, hogy mégiscsak meggondolják a dolgot, és visszahívják, aztán már csak messziről, de hosszadalmasan figyelte a házat és környékét. Aztán nyoma veszett.

A városban egész Budapesten mindenki tudta már, akit illetett, hogy Madame Louise bezárta szalonját, ahol egy emberöltőn át mulatott, szórakozott ifjú költő és öreg herceg. Madame-ot estélyi öltözetben, gyémánttól csillogva, ibolyától illatosan többé senki sem fogja láthatni, mert a híres asszony, akinél többet és forróbban még nem szeretett földi nő, megunta a férfinemet. A vert ezüstcsillárok nem gyulladnak fel esténkint, és a hallgató pianínónál nem produkálják többé magukat a főváros leghíresebb művészei. A kis palota kapuját bezárták, és Madame talán már el is hagyta diadalmai színhelyét. A hálószoba fotográfiái, a szőke, barna és fekete grófok, költők és művészek, akik egykor érezték a legszebb két asszonykar ölelését - még talán azok is, akik gyászfátyollal megjelölten pihennek odalenn a föld alatt - felsóhajtanak:

- Vége, vége a szép Madame Louise-nak.

És mindennek végeztével a rendőr egy hajnalon egy gesztenyefán függő férfiút vágott le és hozott vissza az örökkévalóságból, aki ezt vallotta a rendőrség előtt:

- Nevem Tóbics. És meghalni Madame Louise-ért akartam.

Így múlik az élet azon nők körül, akik sokat szerettek, és erényt nem ismertek.