Madách és lelki rokonai
szerző: Gáspár Kornél
Gyorsítsuk meg számtalanszor az ember történetének leperdülését a földön. Az lesz a benyomásunk, hogy egy-egy különösen érdekes élet újra elővillan szemünk előtt. Egy-egy ritka alkatú lélek visszatér az idő árjában. Fölmerül és sok tekintetben hasonló életet szenved és küzd végig, mint egykori hasonmása. A többi ember, a nagy tömeg, bár sűrűn váltogatja lelki bálványait, évezredek alatt is alig változik tömeg jelelmében. Ezért a visszajáró rokonlelkek hasonló élethatások alá kerülnek, ha eltérők is életük külső körülményei.
Az Úrnak 1608. esztendejét írják a földön. Csillagos éj borul Prága száztornyú városára, a moldva parti ódon palotákra, a Károly híd szobros íveire. A városháza csodaórája már rég elmuzsikálta éjféli nótáját. Minden jó lélek nyugovóra tért. Csak a magas Hradsin csillagvizsgáló tornyából villan két éles szem az ég felé. A kutató nézésű., komor Keppler mester, Rudolf császár udvari asztronómusa, fürkészi az eget. Körülötte ódon kutató eszközök: nagy fali kvadráns, meridián műszer, ősrégi planisphaerium, astrolabium, szálvonalas diopterek, rugós horológium, de még homokóra is. Izgatott a mester. A Mars bolygó legutóbb kissé pontatlanul érkezett be az „Oppozícióba” és ez zavarja számításait. Valószínűleg ő tévedett és nem a Mars. Nagyon pontosan járnak a nő körül a bolygók, az öröklét e nagy órái, amelyek úgy ütik az évszázadokat, mint a földiek a negyedórákat.
Hirtelen megrezzen a mester és úgy tekint körül, mintha álmából riadna fel. Teringettét! A Marssal vitázva teljesen elfelejtette, hogy még az éjjel horoskópumot kell állítani földi urának. Pedig mennyire nyugtalanítja Rudolf császárt tegnapi rossz álma. Bizonyosan már korán reggel érdeklődni fog annak értelme iránt. A reggel gondolatára megborzong. A nap fénye, amely másnak életet, új napot jelent, lelopja imádott, glóriás rezgésű csillagait az égről. És mit hoz cserébe? Hazug robotot, álomfejtést, jóslást, aranycsináló bűbájosodást! Ez az ő földi világa. Emiatt kell ifjúkora óta érlelődő eszméit kiépítetlenül hordania lelkében. Pedig ma már harminchat éves. De hisz itt él e sárgolyón, öröméül és vigaszául, ragyogó hitvese Müller Borbála is, akit sok udvari dáma irigyel a szépségéért... Inkább ne is beszéljünk a szép asszonyról!
Perdül egyet a lét filmje. Kétszázötven év cikázik tova. Az ég most is csillagos. Magányos férfi ül a sztregovai kastély egyik szobájában. Ő is kutató nézésű és komor. Ő is harminchat éves. Az ő lelkében is világeszmék érlelődnek kora ifjúsága óta. Ő is az élet elől zárkózik el ebbe a szobába. Neki is van egy szépséges asszonya.......valahol. És, hogy még teljesebb legyen a hasonlatosság, ő is a végtelenségbe mélyed, de az idők végtelenségébe. Mégis úgy ül asztalánál, hogy a csillagos eget is láthassa a nyitott ablakon át, melyen enyhítően árad be a nyári éj harmatos hűvössége, forró homlokára. A csillagok fénye áldottan megnyugtató, amikor érzi az ember, hogy sötét, villogó szemű árny alak áll mögötte és ördögien dermesztő dolgokat súg a fülébe. Ilyenkor nem néz hátra az ember.
A kastély egyik szobájában két függönyös ágy áll. A csesztvei udvarházból hozták ide. Mind a kettőnek volt gazdája, amikor a kutató nézésű, komor férfi még csak kutató nézésű volt és nem komor is. Most már több éve, hogy az egyikben senki sem alszik. Ennek függönyei közé, kísértetes homályukba fészkelte be magát a sátán. Onnan villan ki a szeme, onnan küldi az ember szívébe a gyehenna tüzét, a poklok minden kínját. Gonosz fájdalom ez és éles, ördögi gondolatokat vált ki. Jobb is volt kiköltöznie abból a szobából! Nem üdvös annak az ágynak a szomszédságában aludni.
De a sátán kifog az emberen. Előbújik az ágyból s a szobákon át mögéje oson. Nem tudja elűzni. Hiába idézte ellene a halottak országából eddig is, a nagy Fáraó szellemét, Miltiadest, Sergiolust, Tankrédot, Dantont. Boldog Luther, aki mindezt egy tintatartóval el tudta intézni!
Hirtelen Kepplerre gondol és esengve hívja szellemét. S lám, elzsibbad a szíve lassanként, hallgat a sátán. Eltűnik a gyötrő jelen. Szellemek beszélgetnek a tér és idő távolán keresztül. Megszólal Pitagorasz: „Úgy sejtem, hogy zenés ritmusra lüktet a lét. Hallja-e valaki ezt a szféra muzsikát szellem testvéreim?” Eltelik néhány másodperc az örök létben - néhány száz év a földön - és Aristoteles felel Pitagorasznak: „Én is sejtem ritmusodat. Gondviselésnek nevezem, de úgy érzem, hogy csakis a holdig terjed. Földi létünk ellenben zűrzavaros és halálszagú”.Aristartchos szava hangzik erre: „Mit vársz a földtől? Nem a világ közepe az, csak porszem, mely a nap körül kavarog.” Újabb némaság néhány másodpercig, - a földön közel kétezer évig - s Kopernikus beszél: „Úgy van! A föld, égi társaival együtt, a nap körül kering. De vajon miféle erő hajtja őket?” Giordano Brúnó felel neki: „Te kérded ezt Isten szolgája? A világok mozgatója az Isten, aki teremtő munkájában is végtelen s így világainak száma is az. Csak tudnám, hogyan osztja parancsait minden pillanatban minden világnak és minden porszemnek?” Keppler világosítja fel őt: „Az isten parancsa matematikai törvény, melyet a bolygókba épp úgy beleoltott, mint a parányokba. Így az égi pályák jövőjét is megrajzolhatjuk. Ki lát be azonban saját földi jövőnkbe?” A nagy matematikus Pascal felel neki: „A mi jövőnk a hervadás, fogyás, kiégés. Halálraítéltek hosszú sora vagyunk itt a földön s mindenki végig nézi elődei kivégzését.” Szinte sikoltva csendül meg erre Madách szava: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga. De mély a sír is ami int az pert-e? Miért, miért e percnyi öntudat? Hogy lássuk a nemlét borzalmait?”
Erre a kérdésre senki sem felel. Hallgat Pitagorasz, aki bujdosva, idegen földön halt meg, hallgat Aristoteles, aki, szintén elüldöztetve, megölte magát. Aristarchos, akit a halálbüntetés fenyegetésével tiltottak el tanaitól, Kopernikus, aki csak halálos ágyán bocsáthatta sajtó alá élete művét, Giordano Brúnó, akit máglyán égettek meg, Keppler, akit tengernyi üldözés után egy rossz gödörben hantoltak el, Regensburg kapuja előtt, Pascal, aki tudományban elcsüggedve halt meg, harminckilenc éves korában, miután évekig sanyargatta testét böjttel, szeges övvel.
És hallgat Madách is, aki kifosztott szívvel, elborult lélekkel halt meg, alig negyvenegy éves korában.
Madách legközelebbi lelki rokonait ne a költők között keressük, bármennyire rokon csengésűek is egyes akkordjai főleg Goethe „Faust”-jával és lord Byron „Kan”-jával. A legmagasabbra törők, az ember lelki börtönének kapuját döngetők sorából való. A nagy békétlenek egyike, akik holtig se bírnak beletörődni abba, hogy világunk legmélyebb alapjairól alig tudunk többet, mint Shakespeare bacilusai a Szentivánéji álomról. Bilincsekként nehezülnek rájuk az ember tér és időbeli, testi és lelki korlátai. Eredetük az ősi regék világába, vezet, a nap felé szárnyaló Ikarushoz, az égi tüzet megrabló Prometheushoz, akiknek tragikumát is örökölték. Az eszme nagy romantikusai ők. A vérbeli kutató olthatatlan tudásszomját a költő merész röptével párosítják, de céljuk elsősorban az eszme. Giordani Brúnó is dalolt:
„Lelkem ma már a végtelenbe hat,
nem állja útját kristályboltozat,
midőn, a mély azúr páráin által,
Csillagvilágok távolába szárnyal
S a föld alatta mélyen elmarad,
Minden rút ösztönével és porával.” [*]
Himnusza azonban csak kísérő zenéje mámorító röptének, maga a repülés a fő nála. Pascal sem áll semmitől távolabb, mint az önönmagáért való művészettől, bármily remekül szólaltatja is meg a „gondolkodó rózsatőt,” az embert. Kepler is, bár nagy költői erővel mondja el gyönyörűségét, melyet a végtelenben érez és költői fantáziával fürkészi a világ harmóniáit, ezeket mégis számokban keresi. Madách is annyira lelke mostoha gyermekeinek érzi költői műveit, hogy még az ember tragédiáját is tűzbe dobta volna, ha Arany kedvezőtlenül bírálja el. A költőkhöz csak a külső forma csatolja, ez pedig másodlagos nála. Problémái és eszméi a lényegesek, melyek fájdalmának szülöttei, vérbeli ivadékai. Verselni mindenféle hangulatban verselt életében, de problémái mindig tragikusak. Bennük az ősi eszmecserét szövi tovább, amely az évek ezrei óta folyik a nagy békétlenek, a szeretet és szenvedés világbajnokai között, megértés felé törő röptükben.
A megértés előfeltétele az érdeklődés, az érdeklődés forrása a szeretet, a szeretet elmélyítője a fájdalom. Ki szeret mélyebben az anyánál, akinek gyermeke már születésével is fájdalmat okoz. A legnagyobb lángész az volna, aki az egész élő és élettelen világot úgy szeretné, mint az anya a gyermekét. Szeretni, szenvedni és nem némulni el, ez a lángész titka.
„Ahol más szívet elnémít keserve,
Isten megadta mondanom, mit érzek.”
(Goethe Tassoja.)
Jól ismerjük a fájdalom „eszméltető” erejét. Gonosz álomnak tetsző helyzetben az ujjába harap, aki magára akar eszmélni. A szenvedés, a hiányérzet, a küzdés hozta létre már a kultúra legelemibb csíráit is, kicsiholva a tunya őslényből az értelem első szikráit. A szenvedés, a hiányérzet, a küzdés hajtja fel a lelket a kultúra tetőpontjáig is, az eszméig. Madách Lucifere a Teremtőhöz is így szól a teremtés eszméjéről:
„S nem érzed-e eszméd közt az űrt,
Mely minden létnek gátjául vala
S teremteni kényszerültél általa?”
A fájdalom épp oly fontos a megértéshez, mint a szeretet. Eszméltető erejét alig látjuk bárkinél is világosabban, mint Madáchnál. Amíg boldogsága össze nem omlott, csakis kereste lénye igazi kifejezését, csakis kerülgette élete nagy eszméjét. Határtalan szenvedése kellett ahhoz, hogy lelkének mélyre rejtett drága gyöngyét megtalálja.
Ha a szeretet erősebb a fájdalomnál és leküzdi, akkor bölcsesség létesül. A korbácsolt lélek megnyugszik és beéri az elérhetővel. Ilyen volt Goethe életének alaphangulata. Ezért volt elsősorban költő és életművész. Megérti Prometeusz tragikus ivadékait, de nem követi golgota útjukon. Problémáik, melyekben szívük elvérzik, számára csak újabb művészi gyönyör forrásai.
„Ami bántó mint való,
Festve szórakoztató.”
Beéri a rejtélyek művészi ábrázolásával és kevéssé gyötri megoldhatatlan voltuk. Sokkal közelebb áll a tudomány lépésről-lépésre haladó klasszikusaihoz, Newtonhoz és Helmholtzhoz, mint a lét tetőponti eszméinek lázasan merész röptű kutatóihoz.
Ha a fájdalom erősebb a szeretetnél, tagadás és csüggedés áll be. A lélek betege a kibékítő szeretet gyengeségének. Itt is megszűnik a küzdés, de megnyugvás nélkül. A lemondás keserűsége, a tagadás káromló haragja váltja fel. Ilyen volt Byron lelkivilága. Ő is elsősorban költő, de ellenlábasa Goethének. A nagy eszmék golgota járóival csak keserűségükben, kételyeikben rokon. Éppen lényeges alkotó munkájuktól, építő eszméiktől áll legtávolabb.
Madáchnál a fájdalom eszméltető, ösztökélő ereje egyenrangú volt szeretetével. Így sem megnyugváshoz nem juthatott, sem teljes csüggedésbe nem süllyedhetett. Szenvedése rideg igazságokra vezettet rá, de nem akarta elfogadni, mert szíve ellentmondott ezeknek. Nagy vajúdásából született meg Az ember tragédiája, mely nem csupán könyvdráma. Jóval több ennél: nagyvilágeszme megtestesítője. Madáchban az eszme úttörőjét ünneplem elsősorban. Csak másodsorban a költőt, bár művészi értékeiből is kitelik egy halhatatlanságra való. Pythagoras a harmónia sejtelmét hozta a földre, Aristotales a gondviselés eszméjét pendítette meg, Aristarchos világuralmat bitorló földünket detronizálta, a föld „urával”, az emberrel együtt, Kopernikus a napot helyezte a megüresedett világtrónusra, a világ egységének eszméjét készítve elő, Giordano Brúnó a végtelenséget nyitotta meg, Keppler a lét matemetikai felépítésébe világított bele, Pascal lelkünk világának végtelenségét tárta fel. Nem csekélyebb vívmány nagyszerű Madáchunk prometheusi adománya sem. Ő az erkölcsi világrend kettős lényegének egybeműködését látta meg. A nagy törvényt, amely addig csak homályos és összefüggés nélküli sejtelmekben nyilatkozott. Goethe Faustjának második részében minden megdicsőül. Byron Kainjában minden kárhozatba süllyed. Madáchnál a lét továbbra is hullámvonalban halad, az örök jó és örök rossz váltakozó magasság és mélységi pontjain át. Ezzel a hullámvonallal az emberi nem történetét belekapcsolja természettan elemi törvényeibe. A lét látszólagos káoszában oly nyomot lát meg, mely kétségtelenül rövidebb úton vezette a nagy, végső misztérium felé, mint bármely addigi
Prometheus félisteni nemzetségének tragikumát látjuk abban, hogy Madách eszméjét sem ő maga, sem kora, sem az utókor nem becsülte meg teljes értéke szerint. A nagy békétlenek az örök végső cél betegei. Elérhetetlen kozmikai pont felé törekszenek. Ezért nem elégítheti ki őket útközben talált eszméjük, ha különben örömük teli is benne. A végtelenbe néznek s bármeddig jutnak is el, mindig útjuk legelején érzik magukat. Ha Madách nagyra tartotta volna eszméjét, nem tehette volna Arany ítéletétől függővé, hogy Ádámja „nem a purgatórium”-ban (a kályhában) fogja-e utolsó álmát megálmodni. Alkotásaik külső sikert is csak későn arathatnak, mert az eszme áll legmagasabban a tömeg lelki szintje fölött. Pitagorasz elképed harmóniái csak legújabban kezdenek előttünk a szférák szám történeteiből kibontakozni. Arisztarchos majdnem kétezer évig maradt megértetlenül. Kopernikusz világos rendszere is csak évszázados harcok árán érvényesült. Pascal gondolataiban még ma is alig látnak többet egy értékes, vívódó lélek töprengéseinél. Madách kora sem érkezett még el. Eszméjének költői elburkolása, küzdelme a nyelvvel, a formával és még a Goethe Byron hatások túlzott beszámítása is nehezíti érvényesülését. Kielégületlenségük és késői érvényesülésük mellett földi boldogságukkal is megfizetik lelkük szárnyalását, e boldog boldogtalan nagyra hivatottak. A felsőbbrendű ember tragikumának teljes hármas keresztje alatt görnyedeznek.
Csak akkor élhetünk az egész világért, ha már romba dőlt saját világunk, mint Keppleré vagy Madáché, vagy ha egyáltalában fel sem épület, mint Giordano Brúnóé vagy Pascalé. Mélyebben ki érezte ezt át e földön Madáchnál, akinek Mózese így szól Józsuéhoz:
„Te lész hivatva nyomdokomba lépni,
Érzem, - tudom. - S egy nő, - egy dőre báb, -
Egy hulló csillag állja-e utad?
Kit a végzetnek érintett keze
Annak szeretni nem szabad fiam.”
Hozsánna néked Eszme!
Hozsánna néked Erő!
Hozsánna néked Jóság!
Így hódolnak a főangyalok a Teremtőnek Az ember tragédiájában, annak zsolozsmás világhajnalán. Áhítatos döbbenés borzongat meg. Saját szikrányi szemünk, erőnk és jóságunk finom rezdüléssel rezonál az örök Eszme, Erő és Jóság óceánjának megmozdulására. Messze marad mögöttünk sárgolyónk, a „vak csillag,” akárcsak az űrben repülő Ádám mögött. Mélységeket érzünk, melyeknek sötétbe vesző végtelenségéből csak parányi fénylő pontok rezdülnek felénk. De tudjuk, hogy minden fénylő pont egy-egy lángoló napgömb, láthatatlan bolygók és holdak megvilágítója, ismeretlen életformák miriádjának létrehozója. s a lángolásnak, keringésnek és életnek e határtalan örvénylése mögött kutatjuk a lángralobbantó Eszmét, a mozgató Erőt s az éltető Jóságot. S ajkunkra tolul az ősi kérdés: Miért?!
Aki Madách akkordjaival nem száll ki a végtelenbe, aki földi versek és drámák mértékét akarja rájuk alkalmazni, inkább meg se szólaljon. Kísérlete profán és céltalan volna, mintha kozmikusi távolságokat akarna nem is méterben, de literben vagy kilógrammban kifejezni. Olvadjunk teljesen egybe ezzel a merész szárnyalással, mint ahogy a japáni festő repülő madárrá hipnotizálja magát, amikor repülő madarat fest. Most már azok a zavaró hangok se fognak áhítatunkból kiragadni, amelyek még sárgolyónkról maradtak meg lelkünkben.
Nem törődünk többé a németek kézlegyintésével, mely azt jelenti: „Eine Faustiade”. Megbocsátunk egyes szigorú elemzőinknek, akik néha nem is Goethe- és Byron hatásokról beszélnek, amelyek feltétlenül megvannak, hanem egyenesen Goethe és Byron utánzásáról. Elfeledjük a színi kritikust, aki „filozofáló” költeményt emleget, el az esztétikust, aki hibáztatja, hogy Ádám hol úgy beszél, mintha az emberiség egész történetét élné át, hol úgy, mintha csak a tragédia jeleneteit. Szellemi szférákba jutunk és megértjük azok szavát, akiknek az öröklét számára van mondanivalójuk. Ezeket a szellemeket a végső, nagy „Miért” kérdése bolygatja. Mennél közelebb férkőzhetnek talán örökre rejtett közös célpontjukhoz, annál közelebb jutnak egymáshoz is kérdéseikben. a teremtésről, a lélekről, a világrendről, a halálról kell egymással, a tér és idő távolát át, beszélgetniük, de mindennek más és más a mondanivalója. Még több az alig elkerülhető külső külső hasonlóság, ezeknek az egyetlen pont felé konvergáló kérdéseknek költői ábrázolásakor. Akár Faustnak, Ádámnak, Kainnak vagy Manfrédnak nevezik „az embert,” akár Mephistophelesnek, Lucifernek vagy Astarténak „a gonoszt”, alapjában csakis lelkünk elemi vonásaival rajzolhatják meg. Az emberi érzékelés s az emberi logika szűk határait ők se törhetik át. Ez a kötöttség a forrása a legtöbb hasonlóságnak, melyet unos-untalan terhére szoktak írni Madáchnak, amikor Goethe Faustjával és Byron Kainjával vagy Manfrédjával mérik össze Az ember tragédiáját. Pedig ennek csak kivételes az olyan eleme, mely teljesen független lehetne Goethétől vagy Byrontól és mégis hatásuk bélyegét viselné.
Így tekintve látjuk csak igazán, mennyivel közelebb áll Madách a tudomány nagy békétleneihez, mint a költőkhöz. az eszme repülői számára égető, nyitott seb a megoldatlan ősi rejtély. Csak az igazság, az eszmei megoldás csillapíthatná fájdalmukat, a sebet is behegesztve. A költők, még Goethe és Byron is, elaltatják a seb fájdalmát, ha egyáltalában érzik. Nekik a dal, a művészet a fő.
Goethe balzsama mindenkor a bölcs megnyugvás:
„Hogy mire vágyjunk, ti érzitek, itt lenn,
Mit kell megadni, ők tudják azt, ott fenn.
Nagy a titáni harc, de elvezetni
Az örök jóhoz és az örök széphez,
Az istennek dolga, bízd csak reájuk.”
Byron orvosszere mindenkor a roncsoló pokolkő, amellyel kiégeti a sebet, a meddő káromlás és a gúny, amellyel éppen úgy kitér a megoldás keresése elől, mint Goethe a megnyugvásával.
Káin: Átok reá, ki feltalálta
Az életet, melynek halál a vége.
Lucifer:..... Atyádat átkozod meg?
Káin. Ő is megátkozott azáltal hogy szült
S megátkozott még mielőtt születtem,
A tiltott fa gyümölcsét leszakítva.
Oldja meg a bőn és halál kérdését ki ahogy tudja. Káin - és vele Byron - minden felelősséget elhárít magától a létben. Áldozat az ember, aki más bűnéért szenved és hal meg.
Madách, aki csak másodsorban költő, nem bír a rejtély megoldhatatlan voltába beletörődni. Ádám utolsó szavai is ezek:
„Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!”
A nagy „Miért?” kérdését Goethe a Faustban, lord Byron a „kain”-ban veti fel leghatározottabban. A Faust színpadi előjátékának direktora így szól a költőhöz:
„Szűk deszka házunkban bolyongd be hát
a teremtés egész nagy színpadát!”
A költő megfogadja utasítását. Bejárja az eget, a földet és a poklokig hatol. A reális és szimbólikus jelenetek valóságos kaleidoszkópját vonultatja el szemünk előtt, nagyszerű költeménye mindkét részében. Valósággal tobzódva élvezi páratlan költői képességeinek gazdag játékát. Ezzel azonban csakhamar messze kalandozik a „Miért?”-től , melyet Faust a tragédia elején vet fel:
„Mi létünk lényege, alapja,
Mely a világot összetartja?”
Faust már néhány jelenettel később teljesen más nyomra tér. Eldobja a tudást a boldogságáért. Eladja lelkét a sátánnak, egyetlen egy feltétellel:
„S ha így szólnék a röpke perchez,
Maradj még, óh szép vagy nagyon,
Akkor bátran bilincsre verhetsz
És örömest elkárhozom.”
Már indulásától kezdve más csapáson halad, mint Madách Ádámja, aki éppen boldogságát adja oda a tudásért,
Az indulás ellentétes iránya miatt Faust és Ádám egymástó távol eső végpontokhoz jutnak el, Faust már itt a földön eléri célját, a boldogságot.
„Már látom, lesz perc, melyet így köszöntsek:
Maradj még, óh szép vagy nagyon!
Így nyomtalanul el sohase tűnhet
A földön átélt sok munkás napom.
Óh máris érzem üdvöm mámorát
S a várva-várt percet most élem át.”
Végül a sátán karmaiból is kimentik az angyalok és a mennybe viszik lelkét.
Ádám nem éri el célját, a tudást. A boldogságot sem látja biztosítottnak, de szabadon választhat a jó és a rossz között. Goethe és Madách a két-két eltérő kezdő- és végpont közé oly élesen különbözik egymástól. Goethe szerkezetileg lazább, de káprázatos költői játék. Madách művének szerkezete tisztán alapeszméjéből kristályosodik ki. Annyira fájó, forró élet számára a nagy probléma, hogy költői játékra nem is volna képes. Elsősorban világosságra törekszik, mint az eszmék minden igazi elbűvöltje. Mondanivalója a fontos. Jelenetről jelenetre mindig látjuk törvényesülését. Így alakul ki drámai képeiben az emberi tévelygés világtörténeti hullámvonala. Általa nő ki az ember tragédiája, a gyönyörködtető művek sorából, úttörő tudományos eszme testévé. Ezt Goethe Faustjáról nem mondhatjuk el, bármennyire fölötte áll is tisztán művészi értékeiben Madách alkotásának és bármily gazdag is mély gondolatban. Még kevésbé Byron Kainjáról. A tagadásnak, a démoni hitrombolásnak megdöbbentő erejű tobzódása a „Káin”. Semmitől sem áll távolabb, mint az építő eszmétől.
Ezen a ponton Madách eszmetermelő elméje fölénybe kerül Byron bámulatosan szép, de romboló poézise felett. Lucifer Kainnak a volt, a meglevő és az eljövendő világok halvány ködképeit mutatja meg. Káin csupán égitesteket és lebegő, ködszerűen imbolygó alakokat lát.
Sejtelemszerű fogalmat kap a halál utáni létről is, ő, aki a halált még nem ismeri, csak a haláltól való félelmet:
Káin..............................„Apám
Azt mondja, hogy félelmes, míg Anyám
Sír ha említik, Ábel szemeit
Az égre emeli, lesüti Zillah
S imát sóhajt, és Adah rámtekint,
Semmitse szólva.”
Az ördögi elemet Lucifer magyarázati szolgáltatják. Megtudja végül, hogy késői leszármazottjai, elsokasodva mint a por, még számtalanszor nyomorultabbak lesznek mint ő. A teremtés legvelejében is rossz. Madách Lucifere ellenben életteljes történelmi jelentek egész során vezeti át Ádámot, Maga Ádám éli át s ezeket. Szeret, törekszik, csalódik, el is bukik bennük. Élmények démoni erejével hat rá lucifer.
A három mű párhuzamos szereplői is, már jellemük alapjaiban eltérnek egymástól.
Goethe Faustjában az Isten a feltétlenül egyedül uralkodó Monotheosz. Fenséges, higgadt még akkor is, amikor az ördöggel, Mephistophelessel beszél, aki szintén teremtménye:
„Fajtádat sohasem gyűlöltem,
Jelenj meg bármikor színem előtt.
A tagadók közül e körében,
Még a kópé legtűrhetőbb!”
Mephistopheles se tagadja sehol, hogy az Úr teremtménye és alárendeli magát, ha mephistói stílusban is:
„Jó az öreget látnom, hébe-hóba,
Szakítni nem fogunk, tudom jól.
Szép, hogy nagy úr létére sem mogorva
S az ördöghöz is emberségesen szól.”
A középkor Faust-monda ördöge ő, bűbájoskodó, cinikus, kópé.
Byron, Kainjában az isten a háttérben marad. De Lucifere és az első emberek szavaiból az ó testamentum hetedíziglen bűntető Jehováját érezzük, aki megköveteli a véres áldozati bárányt.
Byron, művének se beállításában, se szavaiban nem cáfolja sehol Káin és Lucifer vádjait a Teremtés ellen. Kárhozat a levegője a világ egyetemnek, „az örökléttel megmérgezett végtelenségnek”. A jámbor, első emberek gyermektelenül fognak meghalni s a testvérgyilkos Káin gyermekei sokasítják majd az emberi fajzatot. Pedig Káin értelme számára, ha jóra vágyik is lelke mélyében, az ég is csak „mérhetetlen, kék vadon”.
Madách istene ─ a jó örök szimbóluma, mert nem tehetjük fel, hogy Goethe vagy Madách magát a Mindenhatót akarta volna, gyarló emberi eszközeinkkel ábrázolni ─ megdöbbentően komolyan veszi Lucifert. Távol áll Goethe istenének felséges fölényétől. Vitába száll Luciferrel és „gyűlölt idegennek” nevezi. „Gúnnyal” is szól hozzá. Haragra is képes vele szemben lobbanni: „hah szemtelen!”
Önkéntelenül azt kérdezzük, hogyan lehet a Teremtő számára a teremtésben bármi is rajta kívülálló, gyűlölt, idegen? Határozottan dualisztikus beállítás ez, de nem akaratlan. A tragédia minden egyes színe is a jó és a rossz egyenrangú behatása alatt áll.
Nem csupán Lucifer maga állíja magáról, Madáchnál, hogy ugyanúgy örökéletű, mint az Úr. Az angyalok kara is azt vallja róla, hogy már a teremtés előtt is megvolt.:
„Jaj neked világ,
Az ős tagadás kísért.”
Már a teremtés hajnalán ősinek nevezik. Magának az Úrnak a szavaiból is azt halljuk, hogy nincs időhatára Lucifere létezésének. Az Úr végtelen bűnhődéssel sújtja, amely csak örök életben lehetséges:
„S te Lucifer meg, egy gyűrű te is
Mindenségemben, működjék tovább.
De bűnhődésed végtelen legyen,
Szünetlen látva, hogy mit rontani vágyol,
szép és nemesnek új csírája lesz.”
Lucifer sem állít egyebet. Örökkön „csatázni” fog az úr ellen és mindig levertetve, mindig újra talpra fog állni.
Ennek a Lucifernek kevés a köze Goethe mókás Mephistopheleséhez, aki még akkor is szintkedélyes, amikor az angyalok elragadják tőle Faust lelkét:
„Most már kihez menjek panaszra?
Szerzett jogomhoz hogy jutok?
Itt állok, vén fejemmel, így becsapva!
De rászolgáltam, nyomoroghatok.”
Byron Luciferéhez se sokkal több a köze Madách Luciferének, ha néha byroniak is a szavai. Madách Lucifere a testet öltött hideg ész. Néha gunyoros, de sohasem heves.
„Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.”
Teljesen más Byron Lucifere. Éppen nem érzéstelen. Lényege az izzó gyűlölet. Így szól a Teremtőről:
„Mindent vitássá teszek én neki.
Világ világ után, csillagra csillag
S a világok egész egyeteme
Remegni fog bele, a mérlegen,
Míg tomboló csatánk véget nem ér,
Míg egyikünk nem oszlik semmivé.
De halhatatlanok vagyunk s mi bírná
Kioltani létünket s kölcsönös
Határtalan gyűlöletünk dühét?”
Beismeri nyomorult voltát, de hisz a Teremtő sem boldog:
„Nagy ő, de nagyságában
Nem boldogabb, mint mi a meghasonlók...
Csak üljön mérhetetlen trónusán,
Mely, amilyen hatalmas, oly magányos.
Teremtse csak világait, hogy így
Enyhítse örökléte terhét...”
A háromféle sátánnak még jelleménél is eltérőbb a jelentősége, a súlya. Goethe leküzdötte keserű fájdalmát, az ő világrendjében tehetetlen a sátán. Madách szeretete egyensúlyba jutott fájdalmával, nála erős a sátán. Byront leigázta fájdalma, az ő sátánja túl erős. Övé a világ! Oly tudatlan az ég s a föld minden teremtett lénye, hogy idővel valamennyi a poklokra fog alászédülni. Maga a teremtés is gonosz. Jóság nem teremthetne kínt, nyomort és bűnt.
Ugyanezeken a lelki alapokon nyugszik a három mű három emberi hősének a jelleme is. A nagy rejtély elől kitérő Goethe embere, Faust, szintén belefáradt meddő tudásába:
„Óh, bár ma néznél utoljára,
Kínomra, teli hold világa,
Ki annyi lázas éjfélen
Virrasztottál együtt velem.
Gunnyasztva könyvek halmazán
Láttál itt, halvány cimborám!
Óh bár bolyonghatnék veled!
Járnánk be csillanó hegyet,
Barlang körül, derengő réten
Lebegnénk szellemek körében.
Minden tudás gőzétől feloldottan,
Újjá születnék harmatodban.”
Faust eladja lelkét az ördögnek. Azontúl már csak „életművész”. Legvelejében is más Ádám. Vérmes, bizakodó, lelkes. „Hagyj tudnom mindent, úgy mint megfogadtad.” Lelkét nem adja el. És újra más Kain. Már eleve is hitetlen, bizalmatlan, dacos.
„Ádám: elsőszülöttem, Kain fiam, miért hallgatsz?
Kain: Miért szólnék?
Ádám: Hogy imát rebegj.
Kain: Nem volt-e, Elég a ti imátok?...
Ádám. De még mindig hallgatsz elsőszülöttem?
Kain: Jobb így nekem, jobb... Nincs mit kérnem.
Ádám: S nem kell-e semmit megköszönnöd?...
Kain: Semmit!
Ádám: Nem élsz-e?
Kain: Nem kell-e meghalnom...”
Faust sohasem adja oda magát teljesen Mephistophelesnek. Ádám szíve egész hevével védekezik Lucifer ellen. A hitetlen Kain ellenben mohón issza Lucifer méregitalát:
„Kain: Minden hatalmaddal ki vagy?
Lucifer: Aki,
Az akart lenni, ami ma teremtőd
És azzá válva nem teremtett volna
Téged annak, ami ma vagy...”
Goethénél a jó győz az egész vonalon. Byronnál a rossz. Mind a két megoldás tisztán költői. Nem lenghet az inga csupán jobbra, nincs magasság, amely felülről nézve ne mélység volna. Boldog költők, akik a lét hullámvonalát-bármelyik pontján megállíthatják! Akik regényük vagy drámájuk problémáját gyakran házassággal „oldják meg” ezzel a még bonyolultabb problémával. Madách, a tudós, nem űzött költői játékot. Világunkban a rossz egyenrangú a jóval s a lét minden hullámában a romboló rosszé az utolsó szó. A házat se bonthatjuk le, mielőtt fel nem építettük. Hol az a Nietzsche, aki ezt a törvényt elfilozófálhatnék? Ki védekezett ellene hevesebben, mint Ádám ─ Madách szíve, ─ de ki bizonyította be világosabban, mint Lucifer: Madách esze. Ezen a ponton Madách nem bírt túljutni, a nagy „Miért?” felé való röptében. Ez az ő prometheusi tragikuma. A megoldás felé vezető következő lépést abban látom, hogy az ember világtörténelmi vonalának hullámai bizonyára ugyanúgy rövidülnek, mint a fizikai inga lengései. Idővel egyensúlyi helyzetnek kell bekövetkezni.
Hiba, ha csupán a törekvő, szenvedő Ádámot azonosítjuk Madách-al és nem Lucifert is, a világtörténet nagy bábszínházának démoni mozgatóját. Nem méltó az ilyen tévedés vagy megalkuvás a sátán minden tüzes ostora által sújtott jelenkorunk száz gyötrelmű fiaihoz.
[*] Giordano Brúnó, Goethe és Byron verssorait saját fordításomban idézem. G. K.