Művészet és pályabér (Töredék)
szerző: Tompa Mihály
Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.
Gazdag földön, hol a sik téreken
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.
Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.
Az éj fényes volt, de zordon hideg.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.
A költő ajkán édes dal fakad,
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz,... multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, - dall szivtelen köveknek...
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.
A festész űl; el van merűlve mélyen...
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe' vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel...!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!
De a zenésznek sorsa jobb talán?
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész...
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -
Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.
Melyben ti éltek nagy álmak között,
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való...
El innen, el! menjetek, merre láttok!
S a három művész, három jó barát,
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon - - - -
- - - - dél, nyugot...
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? - - - -
- - - - Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt... koldust... vagy a halált...
- - - - - - - - - - ezek
Egyike tán találkozott velek?!
-
Tiz év lezajlott, - gyászos feketén
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, - tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!
Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel...!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!
A bujdosók hol vannak a világon?
Három felől im itt jön mind a három!
Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe' járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek...?!
Ha ki látná ezt a találkozást,
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg...
Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!
Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére...
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!
-
Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek...
Boldog, ki csendes nyúgalom után
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!