Mózesné a Muzsa
szerző: Ady Endre
Mózesné, Mózes Jánosné, az én pendelyes korszakom Muzsája. Ifju, erős, jó paraszti menyecskeként dajkált engem ő szárazon. Mózesné, óh, jelentős név, kapatott engem versekre és mesékre ötéves fiut. Űlt az ágyamnál Mózesné, mesélt és dalolt, amig csak el nem aludtam. Azóta, hajh, vesztemre vannak a mesék és versek. Ritkán térek haza a falumba, ahol Mózesné is lakik. Az okos, a pompás Mózesné, aki kűlönben a komámasszonyom. Ikreket szűlt egyszer a többek között s levelet iratott hozzám. S én komája vagyok, igy az én hajdani Muzsámnak. Az ikrek élnek, vagy- meg haltak, nem tudom, Mózesné él, szeret engem s e pillanatban az ágyamnál űl megint, mint valamikor. Hallotta, hogy valahonnan a világ végéről hazajöttem s ott termett rögtön. Én nyavalyásan fetrengek az ágyban s beszélgetek Mózesnéval.)
Mózesné : Hát megint betegen jött haza a . . . Majd meg fog gyógyulni itthon a . . . Nem is tudom, hogy szólitsam a . . .
Én : Komámnak, lelkem Mózesné komámasszony, komámnak szólitson.
Mózesné : Jaj, jaj, komám, azt nem akarom. Komám uramnak, ha akarja, jó ? Most már itthon marad, ugy-e, hát na, kedves komám uram ?
Én : Nem tudom én azt, édes Mózesné. Jó volna, jó volna, de mikor az embernek mennie kell. Mózesné: Hallottam én ilyet gyermekkoromban egyszer. A Szodoray uraknak volt egy ilyen urfiuk. Csak urakra szokott, bocsánat a szóért, ilyen bolond ság jönni. A Szodoray urfi is elment a nagy világba. Beszélték, hogy könyveket ir, annak se lett jó vége.
Én : De Mózesné, hiszen a maga testvére is kiment Amerikába. Mennek, mennek, látja, a faluból az emberek.
Mózesné : De azok dolgozni mennek, azoknak kenyér kell. Az más, az nem az idegenség szerelme. Istenem, ha eszembe jut, már huszonöt éve. Amikor dajkáltam komámuramat, amikor daloltam. Emlékszik a mesékre még, a furcsa mesékre ?
Én : Emlékszem, komámasszony, nagyon is emlékszem. Azok a mesék ártalmas mesék voltak, de azért áldja meg magát a maga istene. Emlékszem a nótákra, a versekre is Mózesné, de nem haragszom magára. Látja, milyen gethes, sovány, szomoru vagyok. Harminc éves már, de nincs párom, egy jó asszony-párom. Kár volt azokat a meséket huszonöt évvel ezelőtt el mondani. Nagy kár volt, hogy maga versekkel és nótákkal altatott engem, Mózesné. De most már mindegy és én nagyon szeretem magát. Jól tette, hogy most ime eljött. Hadd lássa, milyen hamar öregszik a legény ott kűnn a világban.
Mózesné : Öregszik, öregszik, persze, mert nem csinál semmit. Tenni kell, csinálni kell mindig vala mit, akkor nincs baj. Milyen csontos, rossz a válla, a karja. Az arca is olyan, mintha kicserélték volna. Sárga, rossz szinű, bus az egész ember. Hát mit csinált huszonöt év óta ?
Én : Semmit, Mózesné, semmit, bizonyisten semmit, lelkem komámasszony. Olvastam, nyögtem, olvastam, nyögtem, azután irni kezdtem. Olvastam, irtam, szomorkodtam és zűllöttem. Azután nótákat és meséket csináltam, ha kedvem tartotta. S alapjában csakugyan nem csináltam semmit s nézze, ráncosodni kezd az ar com. De maga mit csinált huszonöt év óta Mózesné ?
Mózesné : Egyebek mellett megszűltem tizenhárom gyermeket. Arra emlékszik ugy-e, komám uram, hogy akkor már volt egy ? Akkor, amikor a komám uram édes anyja szegődtetett komám uram mellé dajkának. Az meghalt, de jött utána tizenhárom. Nem akartunk mi annyit az urammal, Jánossal. De jött, mint az adó mint a bűntetés. Szerencsére, nem élő ám valamennyi. Él vagy hat, ni, nem is hat, de hét, most jut eszembe. Háromszor szűltem ikreket, de csak az a kettő él, akiknek komám uram a keresztapjuk. Hát ezt csináltam és még egyet-mást. Az uram két álló esztendeig lázár volt. Akkoriban én fogtam be a két gebénket mindig. Én jártam az erdőre a szekérrel fát fuvarozni. Én vittem az urakat a vasuti állomáshoz. Néha a szopós porontyot is magammal vittem és főztem, ha hazajöttem, a beteg uramnak, meg a kölyköknek. És kapáltam meg két hold kukoricát is. A dohányt, ami a kertben termett, én gondoztam. Közben az uram betegen is ráért a szerelemre. Szerencsére fölépűlt, mire én szűltem. Hát eféléket csináltam én huszonöt év óta. Éltem, ahogy illik élnie az ur teremtményének.
Én : Én pedig, Mózesné, nem éltem.
Mózesné : Tudom és sokat tűnődtem én már nagyságos urfi, no-no, rosszul mondtam, a komám uram sorsán. Mindig olyan rest volt, már kicsi korában is, én már akkor féltettem.
Én : Mitől féltett, Mózesné, lelkem komámasszony ?
Mózesné : Attól féltem, hogy nem fog csinálni semmit. Ha mesét vagy verset mondtam, mindig eltorzult az arca és sirt a gyönyörűségtől. Hát ott kűnn a világ ban, a nagy városokban, lehet ilyen restségből élni ?
Én : Nem lehet. Mózesné, bizony alig lehet.
Mózesné: Én egyűgyű, falusi, tudatlan asszony vagyok. Sohse kerűlök el a világi életben Budapestre, Bécsbe, Párisba, Rómába s az Isten tudja hová. De ott is csak emberek élnek, ugy-e ? Ott is utálják a restet s ott is tenni kell valamit. Ha én Párisban élnék, mindenűtt ott lennék. Nagy város az a Páris ? Bemártanám magam mindenkinek a dolgába. S ha férfi volnék, mint komám uram, olyan szép, derék, pénzes fehérnépet hoznék feleségnek onnan, hogy hat falu bámulna. Miért csinál valaki meséket és nótákat ? Annyi mese és nóta van már a világon, hogy sok. Nem kell ez komám uram, higyje el, senkinek. Csak az öt éves gyermekeknek. Milyen aranyos kis urfi volt maga, mikor öt éves volt. És mi lett magából, kedves komámuram.
(Hát igy beszélt hozzám Mózesné, az én első muzsám. S akkor volt, történt ez, amikor Páris ujra kér lelhetetlenűl elkövetelt rnagának. S kell, hogy az ember (?) szomoru ember legyen. Ime még a muzsa is fejbe tudja kólintani. És mégis Mózesnénak van igaza a magyar, okos paraszt asszonynak. Mi a fenének kellenek azok az emberek, akik nem cselekesznek ? Az irás igazán nem az a mesterség, amit egy magyar és érmindszenti legény bűntetlenűl gyakorolhat. Az álom, mint tudomány még ismeretlen a Duna és Ér partján. Az embert elárulja a saját Muzsája is. Egyetlen vigasztalás talán csak az, hogy aki nem szűletett tettekre, az kénytelen álmodni. De miért nem maradhat mindig ötévesnek s ágyánál miért nem űl mindig a régi - fiatal Mózesné, a nótás és mesés komámasszony ?)